A feministáknak és gender-amazonoknak el kéne végre fogadniuk, hogy nagyon sok nő számára még mindig az anyaság az elsőrendű fontosságú cél, ügy, munka, hivatás.
Ez most egy megkésett cikk lesz, mert már minden okosat leírtak Ákosról, hamarosan elborítják a netet a vukis szelfik, a 20. század legnagyobb élő magyar háborús bűnöse pedig szép csendben kislisszan az igazságszolgáltatás hátsó ajtaján, de akkor is kikívánkozik belőlem.
Az elmúlt napok hisztériája ismét rámutatott, hogy alapvető társadalmi konszenzus nélküli világban élünk. Az első napok felháborodása még érthető is lenne, ha figyelembe vesszük, hogy az inkriminált megfogalmazás (a nőknek „nem az a dolguk”) sokakban felnyomta a pumpát: Nekem senki se mondja már meg, mi a dolgom és mikor vagyok jó anya! Azóta eltelt pár nap, így mindenkinek volt alkalma megismerni a szövegkörnyezetet is, amelyből kiderül, hogy Ákos semmi olyat nem mondott, amely ekkora közfelháborodásra adna okot. Vagy ha igen, akkor nagyon nagy bajban vagyunk.
Mert mi is zajlik a körülöttünk? A kétkeresős családmodellben a nők a férfiak számára elképzelhetetlen mértékű teljesítménykényszerbe kerülnek, amikor egyszerre két fronton kell a maximumot nyújtaniuk úgy, hogy az anyaság minden burkolt lenézés ellenére teljes állású munka. A legnehezebb és egyben legcsodálatosabb. Ha egy nő nem elégszik meg egy sima 6-8 órás állással, hanem ennél is magasabb babérokra tör, és napi 10-12 órában széthatja magát közép- vagy felsővezetőként, akkor ez elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy nem tudja betölteni anyai szerepét. Ez nem „majd én eldöntöm” kérdés, ez a realitás.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
