A Berliner Zeitung című újság ezen a héten a következő mondattal kedveskedett olvasóinak és a világnak:
„Magyarország és Lengyelország Európa számára nagyobb veszélyt jelent, mint az Iszlám Állam.” (Amikor a mondat megjelent, azon a napon az IÁ hetvenhét gyermeket gyilkolt meg éppen…)
Jók az ilyen mondatok. Mert ott lakik bennünk mindaz, ami miatt Európa ott tart, ahol tart.
Igen, jók az ilyen mondatok. Mert majd az apokalipszis után elő lehet őket venni, és vissza lehet rájuk emlékezni. Mint a pusztulás, a leépülés, a teljes degeneráció stációira.
Igen, ott, a Berliner Zeitungnál valaki nekiült, és leírta ezt a mondatot. Nyilván halálosan komolyan gondolta. Nyilván büszke is volt magára, hogy mennyire bátor ő, mennyire haladó, modern, mennyire ellentmondást nem tűrően képviseli a helyes ideológiát, helyes irányzatot, a szent liberalizmust.
Valaki pedig elolvasta a mondatot, felelős szerkesztőként, és elégedetten csettintett, hogy „ez aztán igen, mehet!”.
Igen, van egy ilyen világ.
Pontosan ezt a világot láthatjuk Bergman Kígyótojásában, a berlini kabarékban, az apokalipszis előtti legutolsó percekben.
Van egy ilyen világ, és lakói még soha nem futottak össze Valóság nevű nagybátyánkkal. Vagy ha mégis, hamar elköszöntek és siettek tovább.
Mert várta őket, várja őket az Eszme.
E világ lakói az egész világot szeretik, az egész világot keblükre akarják ölelni – így aztán képtelenek szeretni bárkit is. Ezért aztán az igazi szeretet, a valódi kötődés hiányát gyűlölettel gyógyítgatják.
Gyűlölnek mindent és mindenkit, aki kötődik valamihez, aki ragaszkodik valakihez, akinek vannak prioritásai a szeretet és valahová tartozás frontján. De mivel az Eszme szerint gyűlölni nem szabad, ezért gyűlöletüket kivetítik miránk, és azt állítják fennhangon, hogy aki konkrétan szeret valakit és valamit, aki ragaszkodni tud és képes, és akinek vannak prioritásai, az azért ilyen, mert gyűlöli a többit, a „mást”.
Akinek van nemzeti kötődése, az szükségképpen rasszista az ő szemükben.
Szomorú, üres, bánatos, huzatos, semmihez sem köthető és teljesen felesleges élet az övék.
Ha holnap mind elpusztulnának, sokkal szebb és élhetőbb és világosabb és emberibb hely lenne a világ.
És ezt ők is tudják.
Ezért annyira agresszívek és kérlelhetetlenek és hajthatatlanok. És éppen ezért kénytelenek gyűlölni mindenkit, aki ki merészel lógni az Eszméből.
Mert hát őnekik nincsen semmijük.
Mert egész életükben valami nem létezőhöz ragaszkodnak.
Mert egész életükben kénytelenek úgy tenni, mintha bármilyen közük lenne a valósághoz. S mert ebből következően mindig a valóságot kénytelenek hozzáigazítani a hülye Eszméikhez.
Így aztán amit élnek, az nem az élet, csak egy véget nem érő ideológiai szolgálat. Ettől frusztráltak, és sűrű, nyálkás frusztrációjukból csak egyetlen irányba tudnak menekülni: a kiválasztottsági és a felsőbbrendűségi tudatukba.
Ez pedig –mondom újra- minden képzeletet felülmúlóan agresszívvé és kérlelhetetlenebbé teszi őket.
És amikor leírják ezeket a mondatokat, tényleg hittel hiszik. És bárki ellentmondana, a mélységes mély hit mámorában azonnal nekiugranának, és virtuálisan meggyilkolnák, a nyilvánosság legújabb kori vesztőhelyein.
Ma Németországban szigorúbb és félelmetesebb cenzúra uralkodik, mint akár a náci, akár a kommunista Németországban valaha is uralkodott. Ez persze első ránézésre túlzásnak tűnik. De gondoljunk csak bele: A náci és a kommunista Németországokban mégis csak diktatúra volt, és nem is hazudtak liberális szabadságot. Az élet egyetlen területén sem. Most viszont szabadságot hazudnak, miközben a nyilvánosság agóráin a legsötétebb diktatúra folyik. S bárkit, gondolkodás nélkül keresztre feszítenek, meghurcolnak, ha a legkisebb mértékben is eltér a hivatalos irányvonaltól, vagyis ha megemeli kalapját Valóság nevű nagybátyánk előtt. (Ulfkotte és Sarrazin tudna erről mesélni!)
És mindezek végeredményként, mint dögkútból főzött nagy lakoma után a reteráton születik a végtermék, úgy születnek az Eszme vak koldusainak és szolgáinak erjedt, bűzhödt, ocsmány mondatai.
Van-e dolgunk mindezzel?
Sajnos van. Persze nem sok. De annyi mindenképp, hogy kimondjuk, jó hangosan: Nincsen többé semmi csodálatraméltó a Nyugatban. Mi, kelet-közép-európai nemzetek, ma már csak mi képviseljük Európát. Mi, akik négy évtizednyi kommunizmus alatt megtanultuk védeni, óvni az értéket, védeni, óvni Európát, mi, akik tényleg a fogunkban vittük át a szerelmet a túlsó partra, és a szerelemmel együtt mindazt, ami fontos és szép és védhető ebben a beteg és iszonyatos világban, nos, mi soha többé ne nézzünk bámulatra méltó és irigyelt csodaként a Nyugatra.
A Nyugat ma már semmi. A jóléte tűnőben, társadalma széthullóban, lelke megmérgezve, normális egyedei rettegésben.
A Nyugat ma a Berliner Zeitung.
Ezeken pedig már felháborodni sem érdemes. A szánalom is elég, sőt, talán sok is.
És azt is látjuk, hogy a Nyugat szerencsére ébredezik. Mert a nép ott sem azonos a Berliner Zeitung pöcegödrével. A franciák is felébredtek, és már a németek is ébredeznek.
A liberális rémálomnak és tetszhalott állapotnak lassan vége. Ahogy József Attilánk írta egykoron, örök érvénnyel az Eszméletben:
„Földtõl eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegõben semmi pára,
a csilló könnyûség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölõdzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az õrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szõtt a mult szövõszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gõzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”
Fölfeslett… És ha minden így marad –ne maradjon!-, akkor hamarosan elindul egy ellenkező irányú és tömeges migráció: Nyugatról ide, mihozzánk. Ahogy már most nyugati öregek vásárolják fel elnéptelenedő falvaink házait, sőt, egész utcasorokat a csodálatos Balaton-felvidéken vagy a gyönyörűséges Ormánságban, úgy lesz ez az exodus nemsokára tömeges.
Tömegével fognak menekülni ide előbb az öregek, azután majd mindenki.
Mert Európa itt van már most is. És Európa nagy úr. Hatalma van a lelkek felett.
És kicsike, drága öregemberek úgy akarják leélni hátralévő szép esztendeiket, hogy csupa-csupa keresztény fehér ember jöjjön velük szembe az utcán.
Ez pedig már csak itt lehetséges, Európa közepén és keleti felén, azokban az országokban, amelyek a Nyugat sírásói szerint nagyobb veszélyt jelentenek Európára, mint az Iszlám Állam.
Bizony. Valóság nevű nagybátyánk haza költözött.
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
