Nyolc éve volt szerencsém Kínában tölteni pár napot. Az Atomsztrojexport nevű orosz cég hívott meg több magyar, ukrán és bolgár kollégával együtt, hogy megnézzük, hogyan áll a Lienjünkang (Lianyungang) városában épülő atomerőmű. A hat reaktorból akkor még csak kettő üzemelt, és teljes erővel dübörgött az építkezés. Miután végigjártuk az egyébként lenyűgöző, patikatisztaságú és ultramodern létesítményt, hosszú sajtótájékoztató zárta a programot. Az egyik magyar kolléga arra volt kíváncsi, mekkora a nukleáris áramtermelés társadalmi elfogadottsága az országban. Azt hittük, megfagy a levegő, de nem így történt. A szorosan végiggombolt zakójú válaszadó – emlékeim szerint az atomerőmű vezérigazgatója – gondolkodás és szemrebbenés nélkül bemondta, hogy 73 százalékos.
A paksi bővítés körüli hercehurca miatt tanulságos lenne tudni, hogyan állunk most e tekintetben idehaza. Mert az biztos, hogy volt idő, nem is olyan régen, amikor Magyarországon tényleg sokan bíztak a nukleárisenergia-termelésben. A kérdőívek némiképp csalókák voltak ugyan, amikor a „Fontosnak tartja-e, hogy Magyarország áramszükségletének minél nagyobb hányadát állítsák elő belföldön?” kérdést rendre az követte, hogy „Tudja-e, hogy Magyarország áramtermelésének negyven százalékát Paks adja?”, de felmérésektől függetlenül is érződött: többségünkben nem idegenkedünk az atomerőmű működésétől, és egy új beruházástól sem. Tartok tőle, hogy ez mostanra megváltozott. És téved, aki azt hiszi, hogy ez „nemtelen” politikusok és „hozzá nem értő” környezetvédők esetleges támadásainak következménye. Nem, ez a tender nélküli beruházási megállapodás, majd a dokumentumok harmincévnyi titkosításának tudható be. Ugyanis józan ésszel egyik sem magyarázható.
A teljes titkosítás feleslegességét támasztják alá azok a dokumentumok is, amelyet Jávor Benedek PM-es európai parlamenti képviselő hozott nyilvánosságra a minap Paks II.-vel összefüggésben. A 200 oldalnyi anyagból, amelyet az Európai Bizottság (EB) adott át Jávornak, felmerül jó néhány olyan kérdés, amely tisztázásra szorul az EB szerint. Ilyen például a kiégett fűtőelemek sorsa, amelyeket nem fognak visszaszállítani Oroszországba, hanem az erőmű területén maradnak mindaddig, amíg el nem készül a Mecsekbe tervezett végleges lerakó, ám erre a forgatókönyvre nem érvényes a beruházás környezetvédelmi engedélye. Kiderül a papírokból, ha nem használjuk fel menetrend szerint az orosz hitelt, annak bizony költsége lesz. Az EB kételkedik a megtérülési mutatókkal kapcsolatban is. Felvetik például, mi történik majd akkor, ha az áram piaci ára alatta marad a kormány által vártnak. Szóval nyilvánosságra került pár fontos részletkérdés, ám a Jávor által közzétett anyagban semmi olyan nincsen, amelyet ne lehetett, sőt ne kellett volna részletesen megbeszélni a magyar társadalommal. Igaz, vannak a dokumentumokban kitakart részletek, de ez így akkor is végtelenül kínos.
Nem volt az véletlen, hogy annak idején olyan országokból hívott újságírókat Kínába az Atomsztrojexport, ahol orosz tervezésű és építésű atomerőmű működik. Számítottak ugyanis új megrendelésekre, és emiatt közelebb akarták engedni magukhoz a közvéleményt. Lienjünkangban már tudtuk, hogy nagyon nagy valószínűséggel fel fog merülni Magyarországon egy új atomerőmű megépítésének az igénye. Az sem tűnt túl nagy rejtélynek, vajon ki lesz a beruházó. De arra alighanem egyikünk sem számított, hogy ha majd eljön ez az idő, a részletekről előbb értesülünk Brüsszel, mint Budapest jóvoltából.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 12. 07.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
