Ballagok haza a kenyérrel – mert bizony, az író is vacsorál -, s amint vágok át az úttesten, elém toppan egy úr.
Az elém toppan, voltaképp túlzás, mert már messziről láttam, hogy integet, meg óbégat rendesen, de csak akkor értettem szavát, mikor már a kezem rázogatta.
– Csak nem Pozsonyi úr? – lobogott. – Micsoda szerencse! Véletlenül nálam van néhány kötete. Nem dedikálná, ha megkérem?
Hogyne dedikálnám! Hát, persze, hogy dedikálom! A magyar írónak korunkban a bötsület a fizetsége, meg az olvasók szeretete. Mert a díjakat, meg a csengő ezüstöt valahogy nem a magyar író kapja. Vagy nem az író kapja, vagy nem a magyar, de a magyar író valahogy sohasem.
Odaírom akkurátusan az elsőbe: „Reakcziós üdvözlettel.” Aztán a másodikba. A harmadikba. És így tovább.
Adom vissza a könyveket, s kérem a kenyeret – amíg a tollat forgattam, a kezébe nyomtam -, s nézem, számolom: Hogyan… Még néhány… Keskeny… Forradalmi… Göre… Czímeres… Hoppá! A Harcra fel! hiányzik!
Nyújtom kezem búcsúra, s szólok: „No, tisztőtt úr, a Harcra fel! kötet, látom, még hiányzik!”
Mindenképp beszerzi – bólogat – első dolga, amint lesz egy szusszanásnyi ideje. Ezt megígérheti.
„Azért egy reakcziós úr ígéretében talán meg lehet még bízni” – töprengek hazafelé. – Bár a mai világban már semmi sem biztos. Hej, szomorú időket élünk, szomorúakat, bizony…
Forrás:pozsonyiadam.blogspot.com
Tovább a cikkre »
