Az ismert Maslow-piramis alsó felében mozog a magyar választók többsége: a fiziológiai szükségletek és a (lelki és testi) biztonság vágyától a szükségletek hierarchiájában legfeljebb a társas szükségletekig (csoporthoz és családhoz tartozásig) jut el; arról már rég lemondott, hogy egy olyan társadalomban éljen, amelyben az önbecsülése és az önmegvalósítása bármit is számít. Az Orbán-rendszer visszanyomta a többséget az emberi lét alacsonyabb szintjeire, ahol az államtól való kiszolgáltatottság mindennapi élmény: az államtól származik a koncentrált rossz (fenyegetés, megfosztatás, megaláztatás) és jó (létfenntartás, szórakozás, közösségi élmény, védelem), amely a legtöbb ember számára reálisan elérhető.
Orbán azzal tartja fenn a rendszerét az emberi szükségleteknek ebben az értelmezésében, hogy egyszerre tudja még biztosítani a közösségi élményt (a nacionalizmuson és a külvilágtól — a Nyugattól, a migránsoktól — való „védelmen” keresztül) és adja meg (noha csökkenő számban) az embereknek a minimális létbiztonságot: minimálisat, amely egy anómikus, szétesett társadalmat még éppen nem ösztönöz politikai ellenállásra.
Orbán pontosan kielégíti ezt a kettős pszichológiai szükségletet a többség számára (ahova azok is tartoznak, akik nem szavaznak ellene, magyarán idetartozik a többség) — miközben az „elit” kisebbség önbecsülési és önkiteljesítési szükségleteit korrumpálja, apanázzsá rontja, így csak nagyon kevesen maradnak olyanok, akik valóban a maguk erejéből teljesítik ki önmagukat.
Naivak vagyunk. Azt hisszük, hogy a tömegek felfelé fognak mozdulni a szükségletek piramisán, és ez fogja megdönteni a korrupció rendszerét. De miért mozdulnának? Ahhoz megfelelő társadalmi környezet kellene. Épp fordított tehát a helyzet: a helyzetnek tovább kell romlania. Amit meg is fog tenni, hiszen ez a korrupt rendszer csak romlani képes.
Amikor már az Orbán által biztosított kollektív azonosulás elveszíti a jelentőségét a fizikai és pszichikai szükségletek nyomása alatt — magyarul, amikor már a relatív nyomor és igazságtalanság akkor lesz, hogy elviselhetetlen, és a társadalmi ellenállás szociális alapon áll össze, és elvész a jelentősége a nemzethez tartozásnak és a kreált külső fenyegetéseknek –, akkor fog a rendszer szétrobbanni. A társadalomnak még veszítenie kell ahhoz, hogy lerázza magáról a zsarnokot. Tragikus helyzet, hogy azután sem biztos, hogy jobb lesz.
Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »
