Bár ezt a tételt Orbán Viktor még bőven átírhatja, egyelőre úgy tűnik, Közép-Európában egy kormány sehol sem bírja tovább nyolc évnél a csúcson. Mindenekelőtt azért, mert egyszer a legjobban felépített hatalom is elfárad, ráadásul térségünkben talán az átlagnál is gyorsabban korrumpálódik és szédül bele a sikerekbe.
Jó példa erre a sokáig Donald Tusk, majd Brüsszelbe katapultálása után Ewa Kopacz vezette lengyel Polgári Platform. A jobboldali liberális erő meglehetősen sokáig fürdött a népszerűségben, amelyet eleve megalapozott Kaczynskiék kormányzásának elutasítottsága, majd a lengyel gazdaság európai trendből kilógó sikere. Hiába dicsérték azonban Tuskékat egész Európában, hiába került Lengyelország egyre közelebb az Európai Unió belső köréhez, otthon egyre jobban érett a párt bukása. S nem csak azért, mert Kopacz nem tudta helyettesíteni Tuskot. Egyre több volt a korrupciós botrány, ezzel párhuzamosan egyre arrogánsabb a stílus, ráadásul az egyébként kétségkívül figyelemre méltó makrogazdasági mutatókból vajmi keveset éreztek a keleti régiókban lakók vagy a fiatal munkanélküliek tömegei.
Csak még egyet lökött a lejtőn csúszó párton a menekültek érkezésével megváltozott európai hangulat, amelyet ráadásul jó érzékkel lovagolt meg a nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság. Tuskéknál is rosszabbul járt a még a szejmből is kizuhanó baloldal, amelynek történelmi bukása nemcsak azt mutatja, hogy Közép-Európa végképp túllépett a posztkommunizmuson, de az általános elfáradás mellett azt is, hogy a hagyományos pártok egyre kevésbé képesek elfogadható válaszokat adni az átlagember félelmeire, az őt leginkább érintő kihívásokra. Kaczynski pártjának elsöprő győzelme érezhetően megijesztette az európai fősodort. Drámai szavakkal ecsetelik, hogy Lengyelország „visszatér az olyan populisták irányvonalához, mint Orbán Viktor, Milos Zeman cseh elnök és Robert Fico szlovák miniszterelnök”, s így „nehéz idők várnak Európára”. Tény, hogy a lengyel nemzeti konzervatívok hagyományos szkepticizmussal közelítenek az Európai Unióhoz, és gyakran illetik keresetlen szavakkal Németországot is. Tuskéknál fogékonyabbak ugyanakkor a közép-európai összefogásra, amelyen nem csupán a brüsszeli pragmatikus egyeztetést értik. Ez így együtt kétségkívül fejfájást okozhat az európai elitnek, hiszen erősítheti a régiót, új életet lehelhet az utóbbi időben mind megosztottabb visegrádi együttműködésbe, amelynek mostani vezetői sok tekintetben másképp látják a világ alakulását, az Európa előtt álló kihívásokat, mint a fősodor.
Ennek ellenére óvatosan bánnék az olyan hangzatos kijelentésekkel, mint hogy megérkezett Varsóba a budapesti gyors. Nyolc éve ugyan még maga Kaczynski is ezzel fenyegetőzött, ám azóta az is kiderült, hogy a Fidesz és a Jog és Igazságosság között sem mindig olyan teljes az összhang, mint azt sokan gondolnák. Az ukrán válság megítélésének kérdésében a leglátványosabb az ellentét a két párt között, másképp látja a két erő az Egyesült Államok közép-európai szerepét is, amely nézetkülönbségeket ugyan tompíthatja, de teljesen el nem takarhatja az Európa jövőjét érintő egyetértés. Ráadásul minden hasonlóság ellenére Kaczynski nem Orbán, utóbbi a néha meghökkentő kirohanások ellenére is jobban érzi magát Európában, s a történelmi barátság ellenére különbözik egymástól a két ország is. Ha másban nem, annyiban mindenképp, hogy a lengyelek nehezebben tűrik a túlhatalmat, és az országot jellemző regionalizmus is erősíti a gondolkodás sokszínűségét.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
