Tóth János barátomnak megígértem, és az ígéret szép szó. “2010 óta nem
tudom, hogy ’56 miért volt, és miért nincs…?” – kérdezte, és nem
akarok adós maradni. Legalább ezzel nem. Annak ellenére, hogy milliószor
– na jó, nem milliószor, csak kábé tízszer az utóbbi hat évben –
leírtam, utaltam rá, megemlítettem, hogy mit gondolok én ’56-ról. Annak
az évnek egyetlen vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen pozitívuma,
hogy megszülettem, de ez még kilenc hónap és egy héttel az októberi
események előtt történt. Még azelőtt négy nappal – már kifelé
készülődhettem – földrengés volt, novemberben pontosan a kiságyam fölé
sikerült belőni, indulásnak ez felér száz fekete macskával. Ráadásul
hideg volt, és, mint utólag megtudtam, a nagypapám nem volt hajlandó
beüvegeztetnie az ablakainkat. Anyukám és nagymamám erre irányuló
érdeklődésére odavezette őket a lakás Múzeum körútra és Kálvin térre
néző frontjára, kinyitotta a spalettát, és kimutatott: “Látjátok ott azt
a tankot?” “Látjuk”, felelték. “Na, majd amikor nem látjátok, elhívom az
üvegest.”
’56-ról lehet jót is mondani, rosszat is. Kérdés, kinek mi a jó és mi a
rossz. Az, hogy ki kezdte, viszont nem kérdés. Azért nem kérdés, mert a
védekezés addig védekezés, ameddig a támadás elhárítására szolgál. A
további lépések már további lépések. Hogy október 23. miért akkora
ünnep, mint március 15., vagy anno november 7. volt, az már
egyszerűbbnek látszik. Azért, mert minden rendszernek szüksége van egy
mítoszra. Nekünk, 1990 után ez a mítosz jutott. 1848 már messze van,
1917 pedig más rendszer mítosza. Alig három hét, Csepel elestével
pontosan húsz nap. Eddig tartott. A többi már utóvédharcnak is gyenge
volt. Kis ország, kis mítosz. De ha ilyen volt, ha olyan, ha így ítéljük
meg, ha amúgy, egyetlen dolog biztosnak látszik: az 1956-os felkelés
volt Magyarország eddig EGYETLEN szabadságharca. És Thököly, és Rákóczi,
és Kossuth? Ezeket a megmozdulásokat lehet forradalomnak nevezni, lehet
felségáruló lázadásnak nevezni, sőt, lehet polgárháborúnak is nevezni
(ami a Monarchia hivatalos állásfoglalása volt 1848-at illetően),
egyvalaminek nem lehet: szabadságharcnak. Egyetlen nép sem folytathat
szabadságharcot az uralkodója ellen. Ha most Orbán Viktor rendszere
ellen lázadás törne ki, az éppen úgy nem volna szabadságharc, ahogy a
Habsburgok elleni fellépések sem voltak azok. 1956 azonban teljesen más
volt. Kis ország, kis mítosz, kis szabadságharc.
Nem fogom ecsetelni, mi történt a pártház előtt, azt sem, mi történt a
Parlament előtt, vagy másutt. Történt, ami történt. Hogy “ki kezdte”, és
mit kezdett, ki lőtt először, melyik esemény követte a másikat, abból a
szempontból, hogy fegyvertelen embereket kivégeznek, tökéletesen
lényegtelen. És ha fegyvertelen emberekre lőnek? Az nem ugyanaz? Nem
egészen, de vegyük őket egy kalap alá. Viszont az egyik eseményt csak
akkor lehet a másikból eredeztetni, ha (például) azok az emberek
tüzeltek a Kossuth téri házak tetejéről, akiket lelőttek és bestiálisan
meggyaláztak a Köztársaság téren.
Próbáljuk magunkat abba a korba képzelni. Még nagy képzelőerő sem kell
hozzá. Csak lépjünk vissza az időben pontosan kilenc évet. 2006 ősze van
megint. Képzeljük el, hogy nincs Fidesz, nincs Orbán Viktor, valamint –
feltételezve és megengedve – nincs senki, aki az eseményeket megtervezi
és koordinálja. Képzeljük el, hogy az egész továbbgyűrűzik annak az
eseménysornak a mentén, ami a valóságban is megtörtént. És tételezzük
fel, hogy azok az emberek, akik ezekben az eseményekben részt vesznek,
nagyjából hasonló összetételűek, mint ’56 forradalmárai voltak. Köztük
is volt mindenféle náció: huligánok, idealisták, a régi rendszer után
sóvárgók, de a többség ugyanolyan átlagember volt, mint a mai
átlagemberek. Legtöbbjük kétkezi munkás. Ha valaki veszi magának a
fáradtságot, és vet a Terror háza falán a kivégzettekre egy pillantást,
saját szemével is meggyőződhet róla.
Nos, 2006-ban is valami hasonló történt volna, mint 1956 őszén. Kivéve
az idegen katonai beavatkozást, ezúttal mindenki szerencsétlenségére. De
miért? És mi is volt az?
Elsősorban azért, mert az átlagember akkor is átlagember volt, ma is az.
Ugyanazok az ösztönök munkálkodnak benne. Bizonyos szempontból a hatalom
ugyanolyan, mint a pénz. A belé vetett bizalom adja az erejét. Az a hit,
hogy ér valamit. És annyit ér, amennyire hisznek benne. Nincs az a
kormány, amit a nép el ne tudna söpörni. Már csak azért sincs, mert a
nép nem csak polgárokból, hanem rendőrökből és katonákból is áll. Lásd
1956-ot. Akkor miért nem teszik? Azért, mert AZT HISZIK, HOGY ERŐS. Nem
az a fontos, hogy mekkorák a sérelmek. Sérelmek mindig vannak, voltak és
lesznek. Az a fontos, hogy mekkora erőt tulajdonítanak a hatalomnak, és
mekkorát saját maguknak. Elég egy kicsi megingás, és vége. A lavinák
hógolyóként kezdik.
A sérelmek ilyenkor már csak ürügyek. A “mindent megtehetek, amit eddig
nem” mámora keveredik azzal a mámorral, amit egy farkasfalka is érez,
amikor széttépi sérült vagy beteg tagját. Amivel végez a sérült vagy
beteg vezérrel. Mindegy, kivel, csak sérül és beteg legyen. Gyenge
legyen. Láttak már kutyafalkát, amelyben több kan is él? A domináns
folytonosan gyötri az alárendelteket. Ha muszáj, ha nem. Ugyanezt teszik
a rabok a börtönben egymással. És akkor most képzeljék el, hogy ez az
alárendelt egy szép napon azt tapasztalja, hogy a rangsorban addig
felette álló gyengébb, mint ő.
Ezért a kísérőjelenségek. A forradalmak nem eldurvulnak, bepiszkolódnak,
hanem kezdettől durvák és piszkosak. Kezdettől jelen van bennük a
rablás, fosztogatás, erőszak, kegyetlenkedés. Az elején – többször nem
írom le, hogy lásd 1956 – látens, később manifeszt módon. A
forradalomban elszabadul mindaz, ami addig kontroll alatt volt. Ebben a
dologban nincsenek “nemes célok”. Az akkor jelenhet meg, ha a forradalom
már kontroll alá kerül. De onnantól már nem forradalom. Onnantól egy
eszköz valaki(k) kezében. Lehet jóra használni, és lehet rosszra
használni, mint minden eszközt.
A forradalom szaturnália. Az az állapot, amikor minden megfordul. A
szolgák urak lesznek, az urak szolgák. 1956 is szaturnália volt. 2006
ősze szintén az lett volna, ha nincs irányítás alatt. Ha vissza nem
fogják, és itt nem a szocialista-szabad demokrata hatalomra gondolok. Az
ötvenhatosoknak nem volt szerencséjük. A Titanic utasainak sem volt, de
lett belőlük tizenegy Oscar. 1956-ból állami ünnep. 2006 főszereplőinek
már csak egy festmény jutott. Viszont ők nem haltak meg.
Igazam van-e? Nem én fogom eldönteni. Azokhoz a jelenségekhez, melyek
akár ’56-ban, akár 2006-ban lejátszódtak, és lejátszódtak volna, nem
kell semmiféle ideológia. Az ideológia csak ürügy. Nincs olyan, hogy “mi
úriemberek vagyunk”. Mi is farkasfalka vagyunk, ti is, adott körülmények
között, és irányítás nélkül. Tekintsenek el most a nézetektől: van
különbség Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Göncz Árpád, Esterházy Péter,
Gyurcsány Ferenc, Schmitt Pál, vagy most Nógrádi György támadása között?
Ismétlem: tekintsenek el a nézetektől. És van hasonlóság? Mindegyik
képtelenné vált a védekezésre. So oder so. Így vagy úgy.
A farkasfalka-effektushoz még forradalom sem kell.
2015. 10. 23.
Gaál Péter
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
