A mostani menekültválság elsősorban az Európai Unió válsága. A több mint félmilliárd lakosú, a világ ma is (egyik) legfejlettebb térsége öszszeomlik, belső táborokra szakad, mert az összlakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő „tömeggel” kellene valamit csinálnia. Nincs mersze a határait megvédeni – mert az politikailag nem lenne korrekt –, de nincs ereje és akarata egységes európai döntéseket hozni. A menekültválságnak van azonban egy nagyon fontos tanulsága: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti különbségek ma is léteznek. A brit The Economist e különbségeket a mentalitással magyarázta, mondván: egy évtizedeken át bezárt, elzárt, homogén, a világra kevéssé nyitott térség jobban fél az idegentől, a mástól, mint az a Nyugat-Európa, ahol a multikulturalizmus már nem is annyira program, hanem realitás. (Ezt az értelmezést erősíti, hogy például Németországban is ott gyakoriak a menekültek elleni támadások, ahol alig vannak külföldiek: azaz a keletnémet területeken. A neonáci NPD-nek semmiféle bázisa nincs azokban a nyugatnémet nagyvárosokban, ahol elvileg fennállna a párt által ostorozott „elidegenedés” veszélye.)
Azonban az Economist elemzése – azon túl, hogy felettébb klisészerű, és különféle, a kelet-európaiakkal szemben élő sztereotípiákra támaszkodik – azért is legfeljebb csak féligazság lehet, mert nem veszi észre, hogy nemcsak Kelet-Európa nem kér a menekültekből, de a menekültek sem kérnek Kelet-Európából. Ez pedig éppen arra a súlyos problémára világít rá, amivel szintén semmit nem akar kezdeni az Európai Unió: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti irdatlan jóléti különbségre. Hiába illik a varsói neoliberális kormányt dicsérni, vagy a szintén neoliberális (az országaikat nyomorig megreformáló) balti államokat példaként állítani a „csúnya” Budapest vagy a még mindig „túl etatista” Zágráb, Ljubljana elé – ahogy azt a nyugati elemzések rendre teszik –, ki kell mondani, hogy egyetlen új tagállamnak sem sikerült a rendszerváltás utáni huszonöt és az EU-csatlakozás utáni tíz évben behoznia lemaradását akár csak a legszegényebb régi EU-tagállamokhoz képest. (Se a neoliberális, se az unortodox, se az etatista út erre nem alkalmas, mert pusztán önerőből Kelet-Európa sohasem fog kijönni nyomorából.) A nyakig válságos Görögországban egy kétgyerekes család nettó jövedelme még mindig másfélszer több, mint egy cseh vagy szlovén kétgyerekes családé (a térségben ugyanis nem a „példás” lengyeleknél vagy baltiaknál, hanem a cseheknél és szlovénoknál keresnek még a legtöbbet az emberek), és majdnem háromszor több, mint egy kétgyerekes magyar családé.
Ezt a szegénységet, nyomort a menekültek is látják, így teljesen ésszerű reakció a részükről, ha tovább akarnak állni. (Arról, hogy ez a menekültkérelmükkel összefér-e, e helyütt most nem szólnánk. Amúgy nem fér össze.) A menekültek tehát látják azt, amit Nyugat-Európa az elmúlt tíz évben képtelen volt észrevenni és kezelni: a kelet–nyugati különbséget. Nem lehet egységes Európát akarni – így akár egységes menekültjogi rendszert, egységes kvótarendszert bevezettetni –, ameddig az élethelyzetek olyannyira eltérők, mint ma az EU-ban. Szingapúr és Szomália sem tudna közös országot alkotni, és nem a földrajzi vagy kulturális különbségek miatt. Egy közös politikai egységhez – így az európai konföderációhoz – nem elégségesek a közös jogi alapok, de a még sokszor könnyes szemmel meghivatkozott közös európai kultúra sem. Egy közös államnak az egyik legfontosabb feltétele az, amit a német alaptörvény ekként fogalmaz meg: „az élethelyzetek hasonlósága”. Németországon belül emiatt nem alakulhatnának ki olyan éles különbségek, mint amelyek ma Európát széthasítják. Emiatt nem jut Görögország sorsára például a sokkal jobban eladósodott Bréma tartomány – mert van szolidaritás, és kisegítik a gazdagabb tartományok a szegényebbeket –, és ezért élnek a keletnémetek sokkal magasabb életszínvonalon, mint a többi kelet-európai, mert tényleges, óriási pénzügyi segítséget kaptak, és nem olyan kevéske alamizsnát, amit ma az EU szétoszt a keleti tagállamok között. Annak összege ugyanis olyan alacsony, hogy abból Kelet-Európa soha nem fogja még Dél-Portugáliát sem utolérni. (Ezért nem kell semmiféle hálát érezni az EU-s támogatások kapcsán: egyrészről azokhoz nekünk jogunk van – jogért pedig nem szokás hálálkodni –, másrészről azok meg sem közelítik akár a Marshall-segély, akár a görögöknek, portugáloknak, spanyoloknak, keletnémeteknek juttatott egykori támogatásokat.)
Persze ennek megváltozásához arra is szükség lenne, hogy az európai költségvetés ne csak az európai össztermék kevesebb mint egy százaléka, hanem legalább negyede felett (mint az USA-ban) rendelkezzék.
A nyugati politikusok ma szolidaritáshiánnyal vádolják a nyomorgó Kelet-Európát. A nyomorgó Kelet-Európa pedig tényleg nem szolidáris – leginkább önmagával nem szolidáris, de ennek oka az, hogy az EU nem segíti azon jövedelmi különbségek megszüntetését, amelyek a mai Európai Uniót működésképtelenné teszik.
Kelet-Európának éppen ezért nem a nemzetállami szuverenitásért kellene csapkodnia Brüsszelben az asztalt – mert a nagy szuverenitásukkal legfeljebb körbekeríthetik saját nyomorukat, de kijutni nem tudnak belőle –, hanem éppen azon föderatív Európát kellene szorgalmazniuk, amely e különbségeket mérsékelné (egységes európai költségvetéssel, egységes adó- és szociális politikával stb.). Kelet-Európa azt hiszi, hogy szabadságharcot folytat, amikor saját szuverenitását védi Brüszszelben. Holott csak jószolgálatot tesz azon nyugat-európai államoknak és cégeknek, amelyek – az olcsó munkaerő miatt – felettébb érdekeltek a kelet-európai „szuverenitás” (értsd: nyomor) fenntartásában, és semmitől sem tartanának jobban, mint egy tényleg szociális és szolidáris Európától.
Orbán Viktornak például a bajor CSU-val sem abban kellene egyetértenie, hogy nincs fontosabb és szebb dolog a világon, mint a nemzetállami szuverenitás (azaz a bajor jólét és a magyar nyomor fenntartása), hanem inkább – ha már szabadságharcos – azt kellene megkérdeznie, miért keres harmadannyit egy győri munkás, mint egy ingolstadti ugyanazért a munkáért. (És ha megértjük, miért keres egy győri munkás harmadannyit, mint egy ingolstadti, azt is megértjük, miért is támogatja a CSU és a müncheni kormány olyan nagyon a budapesti vezetést.) A nemzetállami szuverenitással valóban távol lehet tartani a menekülteket – de el kellene gondolkodni mind Keleten, mind Nyugaton arról, hogy mennyire egységes egy olyan EU, ahol a menekültek is pontosan tudják: élni csak a nyugati tagállamokban érdemes. Jó lenne, ha a kelet-európai térség ezért is szólna Brüsszelben. És jó lenne, ha akkor, amikor szolidaritásról beszélünk, nemcsak a menekültek, de a győri munkások is eszükbe jutnának a nyugat-európai politikusoknak.
A szerző jogász, újságíró
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 09. 25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
