Alföldi Róbert két évvel ezelőtti elcseszett lázálma után sokan vártuk tenyerünket dörzsölve Novák Péter István a Király-rendezését: „no, majd most megmutatja a Peti hogyan kell ezt a darabot színpadra vinni!” Nos, ami azt illeti, a 2013-asnál tényleg jobb lett – de leginkább csak azért, mert abból a mélységből már eleve csak felfelé vezethetett az út.
Az első döbbenet akkor érhette a nézőt, amikor a mikroszkopikus mikroportok korában a szereplők akkora mikrofonokat szorongattak a kezükben, amiket talán csak Rózsa Gyuri brutális méretű hangjogarjai múltak felül a Zsákba macskában jó 20 évvel ezelőtt. Én mintegy negyed órányi lefagyva bámulás után kezdtem el megsejteni, mire gondolhatott itt a költő. A cél valószínűleg a vérbeli rock koncert hangulat előidézése lehetett – hiszen hogy nézne már ki fejre erősített mikroporttal ugrálva Mick Jagger, vagy Bruce Dickinson? Az ötlet nem is lenne ördögről való. Az István a király mára a legtöbbünk fejében nem egységes színpadi műként, sokkal inkább csápolós, léggitározós, vagy épp összebújós, romantikus slágerek egymás után következő lejátszási listájaként él. A számok önálló életre keltek, ma már senkinek sem jutna eszébe, hogy a buliban a Szállj fel, szabad madár után még meghallgassuk Koppány vezér háremének énekét. Szóval lehetett volna ez akár egy merész, de jól sikerült újraértelmezés is.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
