Kibékíthetetlennek tűnő ellentétek feszülnek a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségében az újságírók többsége és Parászka Boróka szerkesztő között. A nézeteltérések gyökere Parászka három évvel ezelőtti, külsős munkatársként való alkalmazásáig nyúlik vissza, ugyanakkor a jelek szerint egyáltalán nem segítette a konfliktusok elsimítását, hogy a szerkesztő tavaly főállású státust kapott a csatornánál – írja a Krónika.
Parászka az Értsünk szót című vélemény- és háttérműsorral folytatta, kollégái és a rádió hallgatósága körében azonban itteni tevékenysége is felháborodást váltott ki. A Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat, és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.
Munkatársai felróják a szerkesztőnek, hogy nem tartja tiszteletben a közszolgálatiság alapkövetelményeit, műsorai mellőzik a kiegyensúlyozottságot és pártatlanságot, továbbá téma- és alanyválasztásában is részrehajló.
Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. (…) Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. (…) Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak
– szerepel egyebek mellett a rádiósok panaszában.
Az aláírók mellékelték a rádióhallgatók különböző csatornákon eljuttatott visszajelzéseit is, amelyek élesen bírálják Parászka nemzetellenes műsorát.
A rádió honlapjára és sms-ben érkeztek bíráló levelek, sőt az utcán, a piacon megállítottak hallgatók, hogy miért engedjük be a rádióba
– számolt be a Krónikának Kádár Zoltán, a rádió munkatársa.
Kollégái szerint Parászka a Mozgó világ című kulturális-közéleti havilapban 2012-ben közölt, A köz szaga című tárcájában becsmérli a csatornát, amikor például azt írja a közszolgálati rádióról, hogy
ez az állami állat táplálkozik, emészt, kipárologtat: önálló hormonháztartása van, jellegzetes szaga.
Ugyanakkor szemére vetik azt is, hogy képtelen a csapatmunkára, kollégáival arrogánsan, minősíthetetlen hangnemben beszél, sőt szerkesztőségi viták során olyan szidalmakra ragadtatja magát, mint
Menj az anyád p…ba!
vagy
Csókoljátok meg a seggemet!
Parászka "vádlói", azaz a normalitás képviselői a mai napig nem kaptak választ két évvel ezelőtti beadványukra. Ennek fényében Kádár Zoltán a rádió munkatársainak arculcsapásaként értékeli kolléganője tavalyi, versenyvizsga nélkül történt munkakönyves alkalmazását, különös tekintettel arra, hogy sorban álltak az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál.
A Jó reggelt, Erdély! Jó reggelt, Székelyföld!, valamint a Kispad műsorok szerkesztője a szerkesztőségben uralkodó jelenlegi hangulatról elmondta, "párhuzamosan" dolgoznak egymással, az újságírók többsége beszélő- és köszönőviszonyban sincs Parászkával.
A rádiónál veteránnak számító Gáspár Sándor a Krónikától értesült arról, hogy kolléganőjüket főállásban alkalmazták.
Szomorú lenne. Remélem, nem igaz
– válaszolta a magyar adás egykori vezetője, aki művelt, intelligens emberként írta le Parászka Borókát, aki viszont szerinte is elfogult, egyoldalúan tájékoztat. Hozzátette ugyanakkor: az utóbbi hónapokban nem tapasztalt botrányos műsort a részéről.
Szász Attila főszerkesztő a lap megkeresésére elismerte, "voltak konfliktusok" a szerkesztőségben Parászka körül, szerinte "meglehet, hogy egyesekben maradtak tüskék", ám úgy véli, ma már "béke van".
"Kusza, személyek közötti problémáknak tulajdoníthatóak a nézeteltérések, de az ellene korábban felhozott vádak nagy része nem áll" – védte a védhetetlent a gazember. Hozzátette: mivel Parászkát meghatározott időre alkalmazták, a posztra nem kellett versenyvizsgát kiírni, ugyanakkor – bár ez már a csatorna vezérigazgatóján múlik – támogatja beosztottja szerződésének meghosszabbítását, mivel "emberhiány van a rádiónál". (Magyarul fentről, talán egyenesen a Szekutól jött a parancs: a nemzeti érzést és öntudatot nap mint nap romboló "küldöttet" kötelező a helyén tartani – a szerk.)
Kollégái kritikáira, szakmai tevékenységével kapcsolatos kifogásaira Parászka Boróka nem kívánt reagálni, tartva magát ahhoz az elvhez, miszerint ami a szerkesztőség falain belül történik, az a munkaközösség belügye, amit megbeszélnek a szerkesztőségi üléseken. Szerinte az újságírók munkáját a rádió szakmaifelügyelő-testületei hivatottak elemezni, ami meg is történik a csatornánál.
Nyitott embernek tartom magam, a mi szakmánk a kommunikáció, és ha itt létezik kommunikációs kudarc, akkor azon dolgozni kell. Senki és semmilyen kritika elől nem zárkózom el, nincs az a hallgató vagy kolléga, akinek ne válaszolnék a legjobb tudásom szerint
– válaszolta arra a kérdésre, hogy munkatársaival meg tudják-e beszélni a nézeteltéséreket.
Mivel a közszolgálati média belső szabályzata értelmében az újságírók kizárólag vezetőségi engedéllyel dolgozhatnak más csatornáknál is, megkérdezték az Erdélyi Magyar Televízióban külpolitikai műsort vezető szerkesztőt, hogy kapott-e erre engedélyt.
Parászka elmondta, már bedolgozó újságíróként közölte a rádióval, mely lapokban, rádióknál, tévénél dolgozik még, és eddig semmiféle jelzés, kifogás nem érkezett hozzá arról, hogy esetében összeférhetetlenség állna fenn. A Mozgó világban három évvel ezelőtt közölt, munkatársai által szintén kifogásolt írása kapcsán úgy magyarázkodott: "pesszimista, metaforában és jelképekben beszélő tárcáját irodalomként kell olvasni, és nem az állásinterjújához csatolt szándéknyilatkozatként".
(Krónika nyomán)
Aki ünnepelteti gyermekével Erdély elrablását, mert az "a nemzetek közötti barátság és egymásra találás":
A saját nemzetét gyűlölő zsidóbérenc (korábban a Hét című lapját az SZDSZ keményen pénzelte, de még így sem tudott életben maradni, ugyanis a néhány erdélyi zsidón és nemzetidegen liberálison kívül senki sem olvasta) néhány írását már közöltük függelékként egy korábbi cikkünkben, most álljon itt egy részlet az egyikből, mely élethűen bumutatja, milyen az, amikor az elmebaj párosul az ellenség imádatával. Mi csak a gyermekét sajnáljuk.
Nem lepődtem meg, amikor a fiam szomorú arccal megállt előttem, és sajnálni kezdte Erdélyt, a mi Erdélyünket, amelyet kitéptek a kezünkből, mint a legféltettebb lego katonát.
Számítottam rá, hogy megkapja ezt a tudást valahol a család és az iskola között félúton, a nyelvére helyezi valaki, jóakarója, szerető őse, mint egy darab ostyát a szentmisén
És az majd szétolvad a nyelvén, felszívódik a nyálkahártyáján, beleívódik a testébe a nagy közös szomorúság.
(…)
Elkezdi majd a románokat erősebb, gazdagabb tolvajoknak látni, akik ellopták tőle a lehetőséget, a kedvet, a focipályát, az uzsonna ízét, az akaratát, a tehetségét.
(…)
Néztem a fiamat, amikor először mondta, hogy a románok ellopták a mi közös Erdélyünket, és arra gondoltam: nem bízom a szerencsére. Elvittem erre az első december elsejei megemlékezésre.
Mentünk Marosvásárhely feldíszített, kivilágított főterén, ahol a tömeg kötelességtudóan hömpölygött, úgy, ahogy az ilyen nemzeti munkaszüneti napokon hömpölyögni szokott.
Gyerekek lufival, felnőttek kis zászlócskával, forralt boros műanyag poharakkal a kezükben. Román gyerekek és román felnőttek. Mert a magyar gyerekek és magyar felnőttek ilyenkor elbújnak az elfüggönyözött szobák mélyére, hogy ne is lássák azokat ott kint, azokat a tolvajokat, akik orvul ellenünk lengetik a zászlóikat, a színes lufikat, és kíméletlenül kortyolgatják a forralt bort.
A főtéri színpadon műsor is folyt, az ilyenkor szokásos. A román állami ünnepeket is közbeszerzési pályázatok, önkormányzati felhívások mentén szervezik, hivatásos ünneplők ülik. Tulajdonképpen mindegy is, hogy a színpadon mi van, a lényeg a forralt bor meg a lufi. És akkor megjelent a színen egy férfi, és magyarul köszöntötte az egybegyűlteket.
Unott, hivatali hanggal, mint akit a látszat kedvéért fizetnek. A színpad szélén már sorakoztak a magyar népviseletbe öltözött gyerekek, balfékek, akik nem tudtak időben elbújni az elfüggönyözött szobák mélyére, így most kelletlenül és kedvetlenül ők szemléltették a nemzetek közötti barátságot, egymásra találást. Ott álltunk Imrével a nyúlós, december elsejei napon, és hallgattuk az üresen csengő szavakat, néztük a zavartan topogó dísz-székelyeket.
És akkor elkezdtem tapsolni. Felkiáltottam a színpadon szónoklóhoz. Megköszöntem, hogy köszöntöttek minket is. Magyarul, mert magyarul szóltak hozzánk. Elnémult a tér, a román zsivaj hirtelen ült el. Senki sem tudta, hogy most sértést vagy dicséretet hallott. Imre rángatta a kabátomat („De Anya, ezek ellopták Erdélyt!”).
Én azonban lassan, kitartóan tapsoltam. Egyedül, mert körülöttünk senki, de senki nem volt magyar Marosvásárhely főterén, amikor a románok ünnepeltek. A tömeg döbbenten nézett, szétnyílt körülöttünk, mint akik nem értik igazán, mit keresünk ott. A színpadon meg felsorakoztak a gyerekek, és ropták a táncot.
Imre is tapsolni kezdett a magyar gyerekeknek, és ha már két ember tapsol, akkor tapsolni kezdett három, majd négy, majd egyre többen. Ma sem tudom, hogy miért: mert tetszett nekik a műsor? Vagy mert a taps-közösség olyan erős? Tapsoltunk. Örültünk a színpadon a magyar gyerekeknek. Aztán jöttek – mert a kvóta ezt diktálja – a cigány gyerekek is, és őket is megtapsoltuk.
Végül a kitartóan és most már kedvvel tapsoló tömegben mosolyogva vásároltunk lufit meg forralt bort, és hazabaktattunk a mi december elsejénken. Senki sem vette el tőled Erdélyt – mondtam Imrének.
Akit inkább Ábrahám-Vasilenek kellett volna keresztelnie…
(Kuruc.info)
Korábban írtuk a némberről:
– Nyomorult állatok a cigányokkal szembeszállni merő csíkiak egy erdélyi SZDSZ-es szerint
– Egyszemélyes SZDSZ Erdélyben: papokat antiszemitáz és jelentget fel egy zsidóbérenc firkász
– Erdélyi Bauer-epigon: csak kocsmai konfliktus volt a gyulafehérvári rektor félholtra verése
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
