Ki gondolta volna, hogy az 1848–49-es szabadságharc idején nem mindenkinek a küzdelem volt az első. Ki tollal, ki fegyverrel küzdött a magyar szabadságért, de mi van azokkal, akik elmenekültek a megpróbáltatások elől? Katona Csabát, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársát kérdeztük.
Az egyik „sziget” ekkor Balatonfüred volt, ahol a szabadságharc idején jócskán megnőtt a vendégek száma. Sőt: a fegyverletétel után, 1849 augusztusában sokan a Balaton egyetlen gőzösével menekültek el az osztrák sereg elől. Árulókról beszélünk? Hatott rájuk „48 szelleme” vagy sem? Miként formálta az emlékezet a forradalom megítélését? Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa tárta fel ezt a szinte teljesen ismeretlen történetet.
– Ha az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról beszélünk, többnyire a márciusi események és a hadtörténet kerül érhetően előtérbe. De nagy kérdés, hogy hogyan élte meg az időszakot a hátország. A hírek mennyire befolyásolták az embereket?
– Az események hírének terjedése nem lehetett olyan gyors, mint manapság. 1848–1849-ben a harcok által nem sújtott területen nem történt katasztrófa, inkább hírek és rémhírek befolyásolták az embereket. Létezett sajtó, rengeteg röplap készült, és a szóbeliség révén is jöttek az információk vagy álinformációk. Azt naivitás lenne kijelenteni, hogy egynemű álláspont alakult ki. Jól hangzik az elmúlt rendszerben, illetve azt megelőzően, a Habsburg-ellenességre (más-más okokból) alapozva hangoztatott tényező, hogy a magyar nép támogatta a forradalom ügyét, de így ez nem igaz. Akadtak, akik számára káosz és/vagy rebellió volt. A parasztságot kevésbé érintették meg a forradalom eszméi, az írni-olvasni nem tudó rétegeknél az elvi viták nem igazán hatottak. Dobos Ilona néprajzkutató írta Tarcal városa kapcsán, hogy ott kutatván az 1960-as években 1848 őszéről talált egy okiratot, miszerint hat helybeli megszökött a magyar sorozás alól, a legenda pedig, hogy Kossuth járt ott, nem igaz. Ez tiltakozást váltott ki, az olvasmányélmények, iskolai könyvek hatására meggyőződéssel vallották, hogy a magyarság egyöntetűen a forradalom híre volt. „A nemkívánatos, negatív adatokat, tekintet nélkül eredetükre, általában visszautasítják” – szögezte le Dobos. Erre a teljes azonosulásra mondott kiváló példát Halmos Károly kollégám és barátom is: egy ismerőse a forradalomról mindig többes szám első személyben beszélt („győztünk”, „elvesztettük”), majd a családi iratok alapján azzal szembesült, hogy az ő ősei konkrétan egyáltalán nem rokonszenveztek 1848-cal, mert a forradalmi események megszokott, polgári életüket egész egyszerűen felborították. Vagyis: a családi emlékeket felülírta az oktatással, irodalommal, filmekkel stb. megtámogatott kollektív emlékezet.
– A háborút nem értelmezhetjük úgy, mint a modern korban, de a tarcali példa is jó arra, hogy lássuk, részben az átlagembert is „megérintette” a forradalom és a front. De létezett olyan, hogy béke szigete, ahol a legkevésbé hatott a forradalom pró és kontra? Ott hogy élték meg a mindennapokat a magyarok?
– Példaként említhetem Balatonfüredet, hozzátéve, hogy nem kizárt, más fürdőhelyeken is hasonló dolgok estek meg. A fürdővendégek létszáma szembeszökően magas e két évben. A logika azt diktálná, hogy a fürdőhely látogatottsága visszaesik. A lapok többnyire olyan híreket adtak Füredről, amilyenek megszokottá váltak. Így 1848 májusában az Ungar az idénykezdetet hirdette: „Az előkelő világ idén Balaton-Füreden tölti a nyarat. […] A fürdőigazgatóság már meg is tette az első előkészületeket, s a fürdőidényre Farkas Jancsi bandáját szerződtette Párisból.” De júniusban a következőket olvashatták a Spiegel hasábjain: „Alig látni egy-két fürdővendéget, s ha valaki odajön, látva ezt a nagy egyhangúságot, másnap kétségkívül hazautazik.” Ugyanakkor Eötvös Károly szerint 1848 szeptemberében is volt mozgolódás a fürdőn. Az író édesapja, hogy biztonságban tudja családját, Füredre küldte őket, mert a település kevésbé volt fenyegetve a hadi eseményektől. Mások is tisztában voltak azzal, hogy a fürdőhely viszonylagos biztonságot nyújt. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért bukkantak fel sokan ott a forradalmi időkben is. 1849 nyaráról egy levélrészlet arról tanúskodik, hogy mentsvárnak tekintették a fürdőt. Pusztaszentmihályról Chernel Ignác számolt be Chernel Eleknek július 28-án datált levelében: „Muló héten a gőzösen Füreden voltam, nincs ott a régi vígság az elég számos vendégek köztt, mindenki csak a sok hirekkel és ujságokkal veszödik. Találkoztam sok ismerőssel, és a vassiakkal is.”
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
