Botz Domonkos
Csak csipog. Mintha csak valami gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé ül le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.
Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, és tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szeplőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.
Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált és minden igyekezetével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.
Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíváncsi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kívánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.
Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni mikor adja önmagát és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színésznő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.
Figyelmét a legapróbb részletek sem kerülik el. Mindenről van véleménye, mindenhez van hozzáfűzni valója, légyen szó politikáról, környezetvédelemről, vagy akár a világ túlnépesedéséről, és teszi mindezt valami lefegyverző bájjal, derűvel, és bár fiatal éveiben jár, mégis láthatóan ismeri, és hihetetlenül érzékeny receptoraival azonnal fel is fogja az emberi lélek legjelentéktelenebbnek tűnő rezdüléseit. Kimeríthetetlen fegyvertárának apró eszközei ezek.
Lévén, hogy nőből van, könnyedén tekeri lakkozatlan ujjacskái köré a hímegyedeket, akik eleinte még látszólag érdeklődve hallgatják, miközben csak Isten a tudója, merre kalandoznak éppen fésületlen gondolataik.
A mellette helyet foglaló termetes úr zavartan tekergeti húsos ujján a jegygyűrűjét, majd pillanatokkal később egy díszesen dekorált, flancos dobozból pralinéval kínálja, miközben leplezetlen kíváncsisággal bámul bele az arcába.
Egy pillanatig hezitál, zavarja ez az otromba stílus, az idegen fürkész tekintete, azok a vérágas savószínű szemek, a keserű, dohányszagú lehelete, aztán tudomást sem véve róla illedelmesen megköszöni, kicsippent egyet, közömbösséget mímelve beleharap, és újra kibámul az ablakon valahogy úgy, mintha ott se lenne. Nem lekenyerezhető. Apró csokoládédarabkák potyognak sötéten a skótkockás szoknyára. Balkezének hüvelyk és mutatóujjával megtörli szája szélét, öléből összesöpri a morzsákat és tenyeréből óvatosan az ablak melletti hamutartóba borítja.
Egy távolabb ülő, úgy a negyvenes éveinek elején járó hölgy irigy pillantásokkal figyeli, majd egyébként is rövid szoknyájából kivillanó combjaiból igyekszik még többet megmutatni, miközben mozdulataival mély dekoltázsából kibuggyanni készülő nőiességére próbálja ráirányítani a férfitársaság figyelmét.
Aranyhajú ekkorra, mintha csak kifogyott volna a szóból, némán figyeli a többieket, unottan babrál, tekerget egy cérnaszálat, ami szoknyájának felfeslett korcából kandikál ki, közben pedig láthatóan próbálja rejtve tartani a gondolatait, már ha vannak még neki.
Talán csak a szerelvény órák óta tartó folyamatos imbolygása, a kerekek monoton kattogása lehetett az oka, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Már unta a beszélgetést, nem érdekelte senki és semmi. Felállt, eligazította magán cipőcskéjére lecsúszott fehér térdharisnyáját, majd a poggyásztartó alatti fogasról lecsüngő kis hátizsákjából kivette a babáját, magához szorította, nagyanyja ölébe gömbölyödött és azzal egy időre elhalt a kupéban a zsongás, és megszűnt számára a világ.
Botz Domonkos
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
