Útravaló – 2026. november 22., Krisztus, a mindenség Királya

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.

Egyházi ünnepeinknek van valamilyen történelmi beágyazottságuk, időzítésük. Ebből adódik az is, hogy amikor a történelem vagy az emberek érzésvilága más súlypontokat kap, úgy tűnik, mintha egy-egy ünnep idejétmúlttá válna. Valahogy ez a helyzet Krisztus Király vasárnapjával is. Amikor XI. Piusz pápa 1925-ben jónak látta, hogy Jézus Krisztusnak mint a világmindenség királyának ünnepet szenteljen, nem gondolhatott arra, hogy pár évtizeddel később mennyire másként fogja látni magát az Egyház. Diktatúrák és diktátorok tették nyomorúságossá a 20. századot, akiknek a regnálása minden volt, csak nem üdvös. Az emberekből elmúlt az a fajta lelkesedés, amely még jelen volt a 20-as, 30-as években. Valóban okafogyott lenne Krisztus Király ünnepe amiatt, mert a mai ember a legkevésbé sem akar királyt a feje fölé?

Egy ünnep fénye vagy eredeti megnevezése éppenséggel megfakulhat, de az üzenete nem. Királyok már valóban nincsenek, vagy csak néhány helyen, de vezetőkre most is szükség van. Krisztusra mint királyra éppen akkor hívta fel a figyelmet az Egyház, amikor már kezdtek megszűnni a királyságok. Nem furcsa ez? Mintha fáziskésésben lett volna az Egyház. A király alakjához nagyjából ilyen elképzelések kapcsolódnak: megbízható, bölcs, óvó, védelmező, igazságos vezető. Pont ezen tulajdonságok hiánya miatt kezdték felszámolni a királyságokat, legalábbis az euroatlanti világban. Vagy ha maradtak is néhol a királyok, szerepük protokollárissá vált. Az emberek egyre inkább felismerték, hogy egyszemélyes vezetők helyett jobb, ha egy testület kap hatalmat. Egyetlen ember nem lehet olyan kitűnő, hogy minden tekintetben vezetővé váljon.

A dolog furcsasága az, hogy bármennyire is a demokrácia tűnik üdvösnek, mindig fellépnek olyanok, akik látszólag nem veszik komolyan a játékszabályokat. Olyan porondra lépnek fel, amelyet maguknak csináltak. És még furcsább, hogy mindig vannak, akik hallgatnak rájuk. Nincs az az őrült figura vagy ideológia, amelynek ne lenne követője. Úgy látszik, így vagyunk megalkotva. Nem az igazságosat, a kimértet, a hűvösen egyértelműt szeretjük, hanem a vadítót, a megbabonázót, a polarizálót, azt, ha elmondhatjuk, hogy vagy vele, vagy ellene.

Hírdetés

Jézus ismeri az emberi lélek mélységeit, tudja, mikor miért döntünk úgy, ahogyan. Az, hogy az Egyház királynak nevezi, abból következik, hogy megváltó, hogy benne és általa az egész emberiség válik „szalonképessé” Isten előtt. Jó pásztornak, sőt ajtónak is nevezi magát, amelyen keresztül ki és be lehet járni az akolba. Azt hiszem, ezt felfoghatjuk úgy is, hogy Jézus az értelmezési kulcs, számtani kifejezéssel élve: a megoldóképlet. De messze nem hűvös elméleti adat, hiszen az nem lelkesít, legfeljebb tiszteletet ébreszt, hanem olyasvalaki, akit látva hezitálás nélkül ki kell mondanunk, hogy igen, én úgy szeretnék élni, ahogyan ő. Nem azt akarom tenni, amit ő, hiszen azt nem lehet, hanem abban a lelkületben, felfogásban, szemléletben szeretnék élni, ahogyan ő. Ez lenne Krisztus királysága a lelkünkben.

Ő a főnök, de mi nem a beosztottjai, hanem sokkal inkább a barátai, sőt a testvérei vagyunk.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »