Lauer Tamás állandó diakónus, négygyermekes édesapa, tanár, informatikus, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hallássérült Pasztoráció Szolgálat munkatársa. Még hallóként nősült, egy baleset következtében azonban romlani kezdett a hallása, végül nagyothalló lett. Szentmiséket, vallási műsorokat feliratoz, és nagy álma, hogy minden templomban legyen kivetített feliratozás a sorstársa számára.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén Lauer Tamás állandó diakónusnak ítélte a Szent Erzsébet rózsája díjat. Az elismerést november 16-án adták át a budapesti D50 Rendezvényközpontban. Ebből az alkalomból beszélgettünk a díjazottal.
– A hallássérült-pasztorációban végzett szolgálata tulajdonképpen egy balestre vezethető vissza. Hogyan telt a fiatalkora?
– Kistarcsán nőttem fel pedagógus szülők harmadik gyermekeként. Mátyásföldre jártunk át templomba, ott voltam ministráns négyéves koromtól, majd elsőáldozó, bérmálkozó. Orgonálni is ott tanultam meg. Tizenhárom évesen már egyedül kísértem és vezettem az éneklést, tizenöt éves koromra pedig a kántorképzőt is elvégeztem. Kistarcsán jártam általános iskolába, középiskolába pedig az I. István Gimnáziumba, az Ajtósi Dürer sorra. Érettségi után matematika–ének-zene szakon tanultam tovább Egerben, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, amit a diplomaosztóm idején már Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolának neveztek, hiszen közben volt a rendszerváltás. Matematika–fizika szakos édesanyám egy évvel később, ötvenhat évesen ment nyugdíjba, csak hogy tartsa nekem a helyet a kistarcsai iskolában. Akkor ugyanis ezerhatszázan végeztünk, de csak négyszáznak volt állása. 1992-ben kezdtem tanítani. Az összes kollégám a tanárom volt egykor, tiszteltem őket, ezért nehezemre esett tegeződni velük. Tanítás előtt mindennap 7 órára mentem misére. Három évvel később megnősültem, majd megtörtént a baleset. Addig halló voltam, énektanárként, kántorként a zene mindennap része volt az életemnek. Nem egyik napról a másikra lettem nagyothalló, de lassan be kellett látnom, hogy már nem úgy hallok, mint korábban. Tagadtam, titkoltam, ahogy tudtam, de amikor sötétben nem vettem észre, hogy beszélnek hozzám, már nem tudtam tovább csalni, szájról olvasni. Huszonöt éves voltam, amikor a hallásromlás elkezdődött, és harminchárom évesen kaptam az első hallókészülékemet.
– Hogyan küzdött meg ezzel? Egy ideig, gondolom, nem is akarta elhinni, hogy ez történik.
– Nyugodtan lehet ezt jelen időben is mondani. A mai napig is tart bennem a küzdelem. Próbálom megtalálni, mi az értelme annak, hogy így alakult az életem. Nyilván úgy is történhetett volna, hogy kántor és pedagógus maradok, és ugyanúgy lett volna a családom, a gyermekeim. De másként alakult. Akkor ehhez fogok alkalmazkodni. Nem akarok mindig lázadozni, mert az nem visz előre, elveszi az erőt. Próbálom megérteni, hogy merre akar vezetni a Jóisten. Most is megvan a szabadságom: dönthetek úgy, hogy elfogadom, meg úgy is, hogy nem.
– Nem lehetett könnyű, hogy énektanár, kántor, és így a szakmáját is érinti a hallássérülése.
– A matematika lett a fő tárgyam. Informatika szakot végeztem Debrecenben, elvégeztem a teológiát, így hittant is tanítottam. Gyakorlatilag minden tárgyamat tanítottam valamennyi ideig. A nagyothallók Török Béla Általános Iskolájában matematikatanárként óraadó voltam nemrég.
– Hogyan jutott arra, hogy sorstársainak, a nagyothalló embereknek segítséget nyújtson?
– Az életemben végig jelen volt a szolgálat. Négyévesen már ott voltam az oltár mellett, tébláboltam, bukdácsoltam a nagy ministránsruhában. Édesanyám a frissen nyugdíjba vonuló kollégái számára létrehozott egy nyugdíjasklubot. Telefon híján én voltam a postásuk, biciklivel körbeszaladtam a faluban, és mindenkinek bedobtam a meghívót. A klubtagok sokszor behívtak magukhoz, rengeteget meséltek. Néha megkértek, hogy hozzak valamit a boltból. Rendszeresen mentem segíteni egy idős nyugdíjas tanár bácsinak. A szolgálat természetes volt nekem, nem terhet jelentett, hanem örömet.
A huszonhét évi kántori szolgálat során rengeteg atyával dolgoztam együtt, sok templomban megfordultam. A misék előtt kiálltam a hívek elé énekeket tanítani. A vetítést is én szorgalmaztam, hogy könnyebben be tudjanak kapcsolódni az éneklésbe. A hallássérülés miatt azonban egyre bizonytalanabbnak éreztem magam a hallók között. Visszahúzódtam, hiszen ha négyen-öten beszélgettek, már semmit nem értettem. Vágytam egy olyan közösségbe, ahol megértenek, és én is megértek másokat, odafigyelnek rám, és nem kell mindig szólni, ha valamit nem hallottam jól. Ez a küzdelem minden nagyothalló ember életében jelen van. De mit akar ezzel a Jóisten? Mit kell tennem? 2010-ben eljutottam oda, hogy már az orgonálás sem ment, mert nem hallottam rendesen, mit mond a pap, nem tudtam, mikor lépjek be, ráadásul a hallókészülék lehalkítja az orgona hangját, így nem tudtam tisztán ráintonálni. Ezért inkább befejeztem a kántori szolgálatot, nem akartam megvárni, amíg mások szólnak: „Tamás, inkább ne csináld.”
A plébános atyám egyből elküldött akolitusképzőbe, a Váci Egyházmegyébe, és két évvel később akolitussá avattak. Korábban is volt már áldoztatási engedélyem, a kistarcsai kórházba jártam áldoztatni, beszélgetni. A Jóisten megerősítette, hogy ha nem tudok orgonálni, akkor másképp is tud használni engem. Majdhogynem örültem, hogy visszamehetek az oltár közelébe, hiszen ott jobban hallok mindent. Három évre rá aztán meghívást kaptam a diakónusképzőbe. Úgy voltam vele, nagyothallóként nem vagyok alkalmas arra, hogy hallók közé menjek, de ha az elöljárók alkalmasnak tartanak és a püspök fölszentel, akkor elfogadom, hogy diakónus legyek, és átadom magam, hogy a Jóisten használhasson. Püspök atya és a tanárok segítségével beláttam, hogy a tudásommal, képzettségemmel igenis támogatni tudom a sorstársaimat, akik ugyanúgy szenvednek. Átérzem a helyzetüket, és vannak eszközök a kezemben – tudás, empátia –, amikkel segíteni tudom őket. Beer Miklós püspök atya 2017. július 1-jén felszentelt diakónusnak.
– Elvégezte a mentálhigiénés lelkigondozói képzést is.
– Erre a képzésre 2019-ben hívtak, de aztán jött a covid-járvány. Ha ezt előre tudom, biztos, hogy nem jelentkezem, hiszen nem értem a maszkot viselő embereket. Nekem sajnos a hang és a szájról olvasás együtt adja a megértést, külön-külön egyik sem elég. Végül aztán elvégeztem a mentálhigiénés lelkigondozói képzést.
– Hogyan kapcsolódott a Katolikus Hallássérült Pasztorációhoz?
– 2010 óta veszek részt a pasztoráció munkájában. 2018-ban bíboros úr Nagy Sándor atyát bízta meg a Hallássérült Pasztoráció vezetésével. Ő hívott meg, hogy segítsek a nagyothallók bevonásában. A siketközösség több mint ötven éve működik, a jelnyelv az elsődleges kommunikációs eszközük. De azt éreztem, hogy nekem más az utam, a nagyothalló emberek irányába kell lépéseket tennem. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége nagyothalló embereknek indított önismereti csoportjában egyszer megfogalmaztam, mennyire szeretném, hogy
Hívtam magam mellé nagyothalló segítőtársakat, most hatan próbálunk tenni a sorstársainkért.
– Úgy láttam, hogy a tabáni szentmiséken kívül YouTube-csatornákon és a Duna Televízió vallási műsorainál is végzi a feliratozást.
– A covid-járvány idején a Mátyás-templom szentmise-közvetítéseit még utólag feliratoztam, majd tavaly adventben jött a Kardinális csatorna huszonöt részes adventi sorozata. De hat éve a Duna tévének is készítek feliratokat. Előre összeállítom a szövegeket az élő közvetítésekhez. Megkapom a miséző pap e-mail-címét, és egy héttel a szentmise előtt írok neki. Egy általam létrehozott Google-űrlapon felsorolom a választható részeket, az atyának csak be kell kattintania, hogy melyiket szeretné. Megkérem, hogy küldje el a linket a kántornak, hogy ő is jelölni tudja, milyen énekek lesznek, majd az egészet kitöltve visszaküldik nekem. Sablonokkal szépen összegereblyézem az anyagot, és visszaküldöm jóváhagyásra. Prédikációt is szoktam kérni, de nem mindenki szereti előre leírni a beszédét. Igyekszem szeretettel elmagyarázni a papoknak, hogy mennyit segítenének, ha szóról szóra leírnák a szöveget.
A Duna tévénél most már az összes vallási élő műsort előre feliratozom. Felveszem a kapcsolatot a református, az evangélikus lelkésszel, az ortodox vagy a görögkatolikus atyával. Nyilván nekem is nehezebb egy református istentiszteletet összerakni, mert sosem jártam korábban ilyenen, de ha kapok egy forgatókönyvet, akkor az alapján meg tudom oldani a feladatot.
Az automata szövegleírásra egy nagyon egyszerű technikát dolgoztam ki. Szinte minden templomban van már vetítővászon és projektor, és mindenkinek van okostelefonja. Csak egy tíz-húszezer forintba kerülő, vezeték nélküli átvitelt biztosító kis eszközt (chromecast) kell beszerezni. Ezt csatlakoztatom a kivetítőhöz HDMI-porton keresztül. A telefonomon elindítom a kivetítést, és a telefon képe megjelenik a kivetítőn. Van ingyenes szövegleíró alkalmazás, amely az elhangzáskor azonnal láthatóvá teszi a szöveget, de a fizetős alkalmazások (például az Audimo) tarifái is nagyon barátságosak, öt óra három euróba kerül. Egy-egy mise automata feliratozása kétszáz forint költséget jelent. Ráadásul le tudjuk menteni a leírt szöveget, amit akár el is lehet küldeni e-mailben. Az automata szövegfeliratozást tulajdonképpen minden templomban alkalmazni lehetne.
– Országszerte hány nagyothalló és siket ember él?
– Azt szokták mondani, hogy a népesség tíz százalékának van hallásproblémája. Magyarországon körülbelül tízezer siket személy él, akik jelnyelvet használnak, és szerintem nagyjából hatszázezerre tehető a nagyothalló, hallási problémákkal küszködő emberek száma. Ők nem biztos, hogy tisztában vannak azzal, hogy nem hallanak jól, az is lehet, hogy nem akarnak szembesülni vele. Nagyothallóként láthatatlan fogyatékosok vagyunk. A siketek jelnyelven beszélnek, minket nehezebb észrevenni. Nekünk is megvan a magunk felelőssége: jeleznünk kell, ha nem értjük, amit mondanak. Mivel a fogyatékosságom nem látható, könnyen megfeledkeznek róla az emberek. Sok nagyothalló hívő elmegy vasárnap a szentmisére, de egy kukkot nem ért belőle.
A franciákhoz franciául, a németekhez németül fogok beszélni, ha pedig siketek közé megyek, jelnyelvet használok. De ha valaki nagyot hall, annak feliratot kellene biztosítani, hogy be tudjon kapcsolódni a szentmisébe. A kötött szövegekre emlékszünk, de ha érthetnénk a prédikációt, töltekezni tudnánk belőle. A nagyothalló testvérek a saját plébániájukon szeretnének részesülni a szentmise kegyelmeiben, és minden templomban van két-három vagy akár négy-öt láthatatlan nagyothalló hívő, aki örül, ha ki van vetítve, amit a pap mond. Karácsonykor a bíboros úr vagy valamelyik püspök atya el szokott jönni a tabáni templomba a hallássérültek akadálymentesített szentmiséjére, ott minden évben százan-százötvenen gyűlünk össze ilyenkor az ország minden pontjáról.
– A szentmisén kívül milyen lelki programokkal nyújtanak segítséget a nagyothalló embereknek?
– 2016 és 2019 között évente szerveztünk számukra lelkigyakorlatot hagyományos frontális jelleggel. Jövőre már másként tervezem, hiszen nagyothallóként egy másfél órás előadástól nagyon elfáradunk. Mentálhigiénés szemlélettel közelítjük meg hitünk titkait. Tizenöt-húsz percben felvezetek egy-egy témát, majd hogy mindenki megszólalhasson, és értse a másikat, négy-öt fős kiscsoportokban beszélgetünk, például arról, ki hogyan élt meg egy bizonyos helyzetet, mit üzen számára az adott bibliai szakasz.
A lelkigyakorlat helyszíne jövőre ismét Vác lesz, az időpontot március közepére tűztük ki. Más az életvitele egy siket és egy nagyothalló személynek, és mások a nehézségeik is. Ha valaki születése óta siket, jelnyelvvel kommunikál, belenőtt abba, hogy nem hall. Számára ez a normális, nincs veszteségélménye.
A lelkigyakorlatokon ezekben a nehézségekben próbálunk támaszt nyújtani az embereknek.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 22-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »


