Amikor Mauricio Pochettinót arról kérdezték, melyik három Premier League-menedzser keze alatt játszott volna szívesen, határozott választ adott: „Sir Alex Ferguson, Sir Alex Ferguson, Sir Alex Ferguson” – felelte. Pénteken a legendás meendzser nyomába lépett, ő lett a Manchester United új menedzsere.
2023-ban, amikor a Chelsea edzőjeként – a klub felszerelésében – interjút adott a Sky Sportsnak, az argentin szakember fontosnak érezte, hogy hangot adjon Ferguson iránti csodálatának. Hat évvel korábban, még a Tottenham menedzsereként, együtt ebédelt a United legendás korábbi vezetőedzőjével.
„Fiatal koromban, edzői pályafutásom kezdetén ő volt a példaképem, a viszonyítási pontom” – mondta Pochettino. – „Márpedig, ha az ember két órát tölthet a futballtörténelem legnagyobb edzőjének a társaságában, azt csak élvezni lehet.”
A Manchester United menedzserkérdései Ferguson 2013-as távozása óta igencsak bonyolulttá váltak; az egyik legfőbb nehézséget az a vita jelenti, hogy mi is alkotja valójában a klub „DNS-ét”, írta a BBC, hozzátéve: egyesek szerint a győzelem mindenek felett áll, és bármilyen eszközzel el kell érni, míg mások úgy vélik, hogy a United legsikeresebb korszakát jellemző játékstílus és kulturális örökség elengedhetetlen a klub identitása szempontjából.
Az elmúlt években a Unitednél váltogatták egymást a határozott, saját játékfilozófiával rendelkező európai edzők, valamint a Ferguson-korszak korábbi játékosai. Ám
taktikai elképzelései és a United korábbi menedzsere iránti mély tisztelete révén Pochettino talán egyedülálló helyzetben van ahhoz, hogy áthidalja a szakadékot a két tábor között.
Michael Carrick Unitedja tavasszal remek eredmények sorozatát érte el, és a bajnokságban lenyűgöző teljesítményt nyújtott, ám ez a siker elsősorban a kontrákra épülő támadójátékukon alapult.
Carrick irányítása alatt, azokon a mérkőzéseken, amelyeken a csapat 50 százaléknál kevesebb ideig birtokolta a labdát, mindössze egyszer kaptak ki. Ezen a 13 találkozón 62 százalékos győzelmi arányt produkáltak, míg azokon a meccseken, ahol többet volt náluk a labda, ez az arány 36 százalékra esett vissza. Ez a stílus ideális volt a közvetlen, gyors támadók számára, ugyanakkor tehermentesítette a védőket is.
Emellett Casemiro pontrúgásoknál mutatott kivételes képességei megbízható fegyvert jelentettek a mélyen védekező ellenfelekkel szemben – éppen azzal a problémával szemben, amellyel a csapat a mostani szezonban is küzd.
Amikor a United vezetést szerzett, az ellenfelek kénytelenek voltak feljebb tolni a védekezésüket, ezzel nagyobb területet hagyva Carrick játékosainak. Így újra érvényesíthették erősségeiket, és gyors támadásokat vezethettek. A módszer működött.
A csapatszinten elit szinten teljesítő együttesek azonban ritkán játszanak ilyen felfogásban. Carrick elképzelése egy olyan United volt, amely gördülékeny futballt játszik, a labdakihozataloknál rövid passzokra és intuitív megoldásokra épít – inspirációként pedig a Paris Saint-Germain középpályás hármasát említette. A terv lényege az volt, hogy a csapat labdakihozatalok során magához csalogassa, majd kijátssza az ellenfél letámadását, ezt követően pedig gyorsan a támadókhoz juttassa a labdát.
Ez a koncepció végül nem valósult meg; az a kísérlet, hogy a sikeres kontracsapatból labdabirtoklásra építő, ellenfeleit megbízhatóan legyőzni képes együttest faragjanak,
ugyanabba az akadályba ütközött, amely végül Ole Gunnar Solskjær és Erik ten Hag bukását is okozta.
Ismét csak a BBC írását idézve, Pochettino érdekes megoldást kínál a United számára erre a problémára. Saját szavaival élve úgy jellemezte csapatait, hogy azoknak „főszerepet kell vállalniuk, folyamatosan magasan kell letámadniuk, keményen kell dolgozniuk, és dinamikusnak kell lenniük”. Önmagát a legendás argentin szakvezető, Marcelo Bielsa tanítványának tartja – akinek irányítása alatt játékosként is szerepelt.
Ha a Premier League-ben keresnénk olyan edzőt, akinek labdabirtoklási elképzelései hasonlítanak Pochettinoéihoz, érdemes lehet megemlíteni Andoni Iraolát, a Liverpool menedzserét, aki szintén Bielsát tekinti példaképének.
Ezek az edzők – miközben kezdeményező szerepet vállalnak – a vertikális (kapu felé irányuló) futballt részesítik előnyben. Bár a két klub nagyon különböző, a United és a Liverpool szurkolói is akkor éltek át sikereket, amikor csapataik nagy intenzitású, pörgős futballt játszottak.
Az idei nyári világbajnokság kiváló példája volt Pochettino játékstílusának és közelmúltbeli taktikai alkalmazkodóképességének. Ahelyett, hogy merev, pozícióalapú játékrendszert alkalmazott volna – hasonlóan például a Manchester Citynél dolgozó Enzo Maresca elképzeléseihez –, Pochettino amerikai válogatottjában csak bizonyos játékosoknak volt előírva, hogy szigorúan tartsák a pozíciójukat.
Ez a megközelítés komoly nehézségeket okozott azoknak az ellenfeleknek, amelyek zónavédekezést alkalmaztak, azaz nem konkrét játékosokat, hanem meghatározott területeket őriztek. Mivel az amerikai középpályások szabadon mozoghattak, be tudtak lépni a védelmi zónák közötti üres területekre; így gyakran őrizetlenül maradtak, és elegendő idejük, illetve terük volt a labdával.
Azáltal, hogy a pálya középső részén szorosan egymáshoz közel játszottak, az amerikaiak egy további előnyre is szert tettek. A kis területen végrehajtott passzkombinációk előcsalogatták az ellenfelet a labda irányába, a labda nélküli okos mozgások pedig széthúzták a védelmet, lehetővé téve, hogy az amerikaiak úgy játsszák meg a csatárukat, hogy annak közelében alig tartózkodott védő.
Pochettino csapata arra törekedett, hogy az ellenfél letámadásának „becsalogatása” után gyorsan mélységi labdákat juttasson a védelmi vonal mögé – a gyors Folarin Balogun pedig gólokra váltotta ezeket a lehetőségeket.
A dinamikus középpálya, a szűk területen történő passzolgatás és a közvetlen, védők mögé bejátszott labdák kombinációja kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Carrick ebben a szezonban igyekezett megvalósítani.
Bár ez aggodalommal töltheti el a United szurkolóit, az elvek hasonlósága valójában a játékosok javát szolgálja majd.
„Az én filozófiám az, hogy a játékosok nagyobb szabadságot kapjanak, mindezt azonban szilárd szervezettséggel párosítva” – fogalmazott Pochettino még 2014-ben.
Bár filozófiailag hasonló a megközelítés, éppen ez a második elem – a nagyobb szabadság mellé társuló határozottabb szervezettség – lehetett az, amit Carricknek nem sikerült következetesen biztosítania a játékosai számára.
Carrick időszakának első felében a csapat játéka még proaktívnak tűnt, a 4-2-4-es letámadási rendszer pedig jól működött. Négy játékost magasan tartani kockázatos vállalkozás volt, amely ugyan lehetővé tette a labdák gyors visszaszerzését és a gólszerzést, ám amint az ellenfelek kiismerték ezt a taktikát, a United képtelen volt alkalmazkodni.
Emellett úgy tűnt, a csapat fizikai állapota is romlott, ahogy telt az idő a korábbi vezetőedző, Ruben Amorim távozása óta. Amorim idején a játékosok kiváló erőnléti állapotban voltak – igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a csapatnak nem kellett európai kupasorozatban helytállnia.
Pochettino kinevezése azonnal elindítja a United átalakítását egy jól begyakorolt, intenzív – és vélhetően összehangolt – letámadásra képes csapattá. A Tottenhamnél Pochettino éppen erre az intenzitásra és szervezettségre építve ért el viszonylagos sikereket, ami kiemelte őt a liga többi edzője közül.
Mivel ez a fajta játékstílus ma már sokkal elterjedtebb, mint egy évtizede volt, a jövőbeli sikere azon múlik majd, hogyan tudja továbbfejleszteni ezt az alapkoncepciót.
A Brighton idei teljesítménye azonban bizonyítja, hogy a labda nélküli intenzitásra épülő megközelítés 2026-ban is működőképes a Premier League-ben: Fabian Hürzeler csapata tíz forduló után a második helyen áll, miközben a negyedik legmagasabb labdabirtoklási arányt produkálja.
Futballfilozófiáját tekintve Pochettino szemlélete szorosan illeszkedik a Ferguson-korszak Unitedjének értékeihez; ebből fakadóan számos olyan elemet vezethet be, amelyet korábban Michael Carrick is megpróbált megvalósítani – bár neki ez végül nem sikerült.
Gazdag tapasztalata révén Pochettino sokkal inkább bizonyított szakembernek számít, mint a távozó United-menedzser. Ha sikerül megfelelő fizikai állapotba hoznia a keretet, és – a rá jellemző módon – hatékony, magasan történő letámadásra bírnia a csapatot, az várhatóan a forma javulását eredményezi majd.
Edzői filozófiájáról szólva a Tottenhamnél úgy fogalmazott: „a legfontosabb, hogy olyan szerkezetet alakítsunk ki, amelyben a játékosok jól érzik magukat, és megmutathatják valódi tudásukat.”
Ahelyett, hogy előre rögzített sémákra támaszkodna, inkább arra ösztönzi a játékosokat, hogy egyénileg találjanak megoldást a támadások során felmerülő problémákra.
Ez a megközelítés felértékeli a kiemelkedő tehetségek megszerzésének fontosságát.
„Megadta nekem az önbizalmat és a szabadságot, hogy ott mozogjak a pályán, ahol csak akarok – ahol kamatoztathatom az erősségeimet” – nyilatkozta Cole Palmer, aki a Chelsea-nél, Pochettino irányítása alatt futotta pályafutása legeredményesebb Premier League-szezonját.
A United keretében kiváló támadók találhatók; ha olyan szerepkörben játszhatnak, amely az erősségeikre épít – amiben Pochettino kifejezetten jó –, akkor nekik is hasonló kezdeményezőkészséget kell majd mutatniuk, mint Palmernek.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
