A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Jaczenkó Edit egy novemberben igazán aktuális témát jár körbe: az állatok halálhoz való viszonyát.
A lehulló falevelek, a téli nyugalomra készülő természet, az egyre rövidülő nappalok mind-mind az élet múlandóságára emlékeztetnek. Persze ebben az időszakban egyébként is több figyelmet fordítunk az elmúlásra. A legtöbben sorra látogattuk eltávozott szeretteink nyughelyét; november első napjára megszépültek, az emlékezés és remény pislákoló fényeivel teltek meg a temetők.
Az állatokról szóló cikkek sorában időszerű a kérdés: ők vajon hogyan viszonyulnak a halálhoz? Mi zajlik bennük, amikor elveszítik egy társukat, családtagjukat, vagy – ha háziállatokra gondolunk – esetleg a gazdájukat? Ez utóbbi esetet már gyermekkorban én is megtapasztaltam. Nagymamám halála nem csak nekünk, szeretteinek volt fájdalmas. Megviselte a veszteség hűséges kutyáját, a ház őrzőjét, Csokit is. Visszahúzódóvá, passzívvá, étvágytalanná vált. Vigasztalhatatlan volt, és néhány hét múlva ő is búcsút intett az életnek.
Tudjuk, hogy a társas állatok is képesek kötődni, és elég nyilvánvaló, hogy ha valami szétszakítja ezt a kötődést, ha megszakad a kapcsolat, akkor annak hiánya érezhetővé válik – minél erősebb a kötődés, annál erőteljesebben.
Néhány hónapja fültanúja voltam, amint szarvasmarhák hangot adtak ennek a hiánynak. Miután a telkünk közelében élő csorda jónéhány tagját teherautóra rakták és elszállították, az ott maradó állatok kitartó bőgéssel próbálták felvenni a kapcsolatot hiányzó társaikkal. Nem csillapodott a kétségbeesett bőgés az éjszaka folyamán sem, csak két nap múlva csendesedett el.
amelynek jelei az étvágytalanság, az alvási szokások megváltozása, a nyugtalanság, a korábban kedvelt tevékenységek iránti érdeklődés elvesztése, a visszahúzódás, a letargia. Egyesek hosszasan keresik eltűnt társukat, vissza-visszatérnek azokra a helyekre, ahol az elpusztult állat sokat tartózkodott.
Egy vándorsólyompárt megfigyelő biológus írta le, hogyan reagált a hím párja elvesztésére. Egy napon, amikor egyedül tért vissza fészkére, a szokottnál tovább maradt, és hívó kiáltásokat hallatott, mintha párja érkezésére várna, mielőtt újabb táplálékszerző körútra indul. Három napig ez a jelenet ismétlődött, valahányszor megérkezett, végül egy kétségbeesett sikítást hallatott, amely után egy álló napig meg sem moccant. Ezután eszeveszett vadászatba kezdett, szüntelenül hordta az eleséget a fiókáknak, akik közül addigra három elpusztult, de kettőt végül sikerült felnevelnie. Ez a történet azt is mutatja, hogy katasztrófához vezethet, ha egy vadállat teljesen átadja magát a szomorúságnak.
Egy másik kutató elbeszélése szerint, amikor egyik csókájának nyoma veszett, a párja napokon át hívogatta, és az eget kémlelte. Néhány nap múlva feladta, és ő is elpusztult.
Sokszor megfigyeltek élettelen utódjához ragaszkodó anyát is különböző fajoknál. Egy holland állatkertben: miután Moni, egy fiatal csimpánz világra hozta halott magzatát, napokig a karjaiban hordozta. Elvonult a többiektől, szomorúan, orrát lógatva ringatta kölykét, és féktelen dühben tört ki, amikor megpróbálták elvenni tőle. Végül egy másik nősténynek, Tushinak adta át, aki továbbadta a gondozóknak. Tushi korábban szintén halott magzatnak adott életet. A két gyászoló anya ezt követően közelebb került egymáshoz, a közösség többi tagja pedig extra törődéssel halmozta el őket.
Az állatok közül talán az elefántok gyásza a legismertebb. Hosszabb időt töltenek elhullott társaik mellett, körbeveszik, és ormányukkal megérintik őket. Azt is megfigyelték, mintha egyfajta temetést rendeznének, „ágakat törnek, és fűcsomókat tépnek a környező növényzetből, majd a tetemre és köréje szórják” – ahogy azt Cynthia Moss elefántkutató írja. Emellett éveken át visszatérnek a maradványokhoz, csak hogy megvizsgálják, megszagolják, megtapogassák a csontokat. Moss elképzelése szerint ilyenkor azonosítják egykori társaikat.
Kevésbé szembeszökő, de tudományosan kutatott a préri földipockok gyásza. Az agyukban stresszre és depresszióra utaló kémiai változások mutathatóak ki, amikor elveszítik párjukat, és még veszély esetén is passzívak maradnak, mintha már nem érdekelné őket az élet.
Úgy tűnik tehát, hogy a veszteség – a közös idegrendszeri és hormonális folyamataink, például az oxitocinrendszer vagy a stresszreakciók alapján – éppoly mély sebet ejt egyes állatokon, mint rajtunk. Nemcsak az élet örömeinek megélésében, de a bánat és a fájdalom tapasztalatában is osztozunk. És
Szent VI. Pál pápa azt mondta, hogy állatainkat egy nap Krisztus örökkévalóságában látjuk majd viszont; Szent II. János Pál pápa úgy fogalmazott, hogy az állatokból sem hiányzik a lélek; XVI. Benedek pápa pedig úgy gondolta, hogy a nem emberi lények halálával csak földi létezésük szűnik meg, és Isten végső megújító műve az egész teremtett világra kiterjedhet.
A Szentírásban pedig azt olvassuk: „Hiszen az ember vége olyan, mint az állatoké, és mindegyikükre ugyanaz a sors várakozik: amint az ember meghal, úgy halnak meg azok is. Mindegyikben egyforma az éltető lehelet…” (Préd 3,19)
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: wikipedia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
