A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) mutatták be Gróh Gáspár, napjaink egyik legjelentősebb irodalomtörténésze Az ismerős ismeretlenek című esszé- és tanulmánykötetét november 5-én, csütörtökön este.
A megjelenteket Sebestyén Ilona, a könyvet gondozó Nap Kiadó igazgatója köszöntötte, aki elmondta, hogy Az ismerős ismeretlenek Gróh Gáspár tizedik könyve, ami a kiadónál jelent meg.
A tartalmilag és gondolatilag rendkívül sokrétű, színes könyvből Pécsi Györgyi kiemelte Gróh Gáspárnak a Babits Mihályról és a 20. századi magyar próza kiemelkedő alkotójáról, a felvidéki Grendel Lajosról írt esszéit. Kifejtette: nagyon alapos, filológiai kutatás után végigköveti Babits kezdetben elutasító magatartását a hagyományos, 19. századi népies vonulattal szemben, ami később gyanakvássá szelidült, végül pedig határozottan elfogadóvá és támogatóvá vált az új, modern népiességgel szemben. Ismeretes, hogy Babits a 19. századi költők közül Petőfit és Aranyt tartotta a legjobbnak, az őket követő, lapokat elárasztó epigonok azonban irritálták. Másrészt viszont,
– tette fel a kérdést az irodalomtörténész.
Grendel Lajost illetően Pécsi Györgyi rámutatott: munkásságát Gróh Gáspár két részben vizsgálja. Rossz idők krónikása címmel az elbeszéléseket tekinti át, míg a másik írás Grendel, a posztmodern realista? Hogyan lesz posztmodern egy író? címet viseli. Az előadó felidézte: azt, hogy Grendel posztmodern alkotó volt, a rendszerváltozás liberális író- és irodalmár társasága egyként hirdette és támogatta, majd 1989 után radikálisan elfordult tőle. Egykori szlovákiai tanítványai pedig, akik mesterüknek tekintették, halálának évében, 2018-ban nyilvánosan megtagadták. Pécsi Györgyi szerint
Indulásakor szembefordult a kisebbségi sors felpanaszolásának közvetlen realista formájával és elutasította azt, amit a magyarországi konzervatív irodalmárok erősen nehezményeztek. Modern és korszerű akart lenni, amit a posztmodern Eszterházy Péter, Szegedy-Maszák Mihály, Mészöly Miklós írói körében vélt megtalálni. Önéletrajzi műveiben azt írja: 1968-ban, a prágai tavasz idején konzervatív-keresztény-polgári családjával szembefordult, a liberális baloldalt választotta eszményül, 1989-ig. Ekkor totálisan kiábrándult mindabból, amit addig hitt, és maradt számára a megnyomorított szlovákiai magyarság ügye. Gróh Gáspár meggyőző elemzése szerint viszont immár illúzióktól mentesen, megkeseredve azt folytatta, amit pályára lépésétől kezdve: tovább dokumentálta a szlovákiai magyar társadalom bomlását. Lényeges momentum itt, hogy a szlovákiai magyar kisváros polgári középosztálya, amely a közösség kulturális, szellemi, gazdasági hajtóereje kellett volna, hogy legyen, még azelőtt szétesett, hogy kifejlődhetett volna. Ennek a magas szintű megörökítője Grendel Lajos. Gróh Gáspár értékrendje, erkölcsi, szellemi ideálja a két kiemelt szerző jellemzéséből is kiderül.
Grendel Lajos munkássága volt a középpontja Pécsi Györgyi és Gróh Gáspár beszélgetésének is. A bemutatott kötet szerzője kifejtette: amikor a fiatal Grendel szembefordult a szlovákiai magyar népi írókkal, nem az olyan kiemelkedő alkotókkal volt gondja, mint Dobos László vagy Tőzsér Árpád, hanem azzal a derékhaddal, amely döntően és egészében siralmasan provinciális volt. Erről nem ők tehettek, hanem az a beneši politika, amely elűzte a magyar értelmiség, polgárság legkiemelkedőbb képviselőit, akik útmutatók lehettek volna.
Miután szembefordult egy ásatag esztétika tehetségtelen képviselőivel, ezek után világos, hogy őt hová sorolta be az itteni közvélemény. Ám a nyolcvanas években bekövetkezett változások még korántsem jelentettek egy olyan ideológiai és az irodalompolitikai hatalomért folytatott harcban megszerzett pozíciót, mint a későbbiekben. Itt megint csak előjön az a kérdés, hogy ne vetítsünk vissza akárcsak öt évvel korábbi helyzetre későbbi ítéleteket.
Gróh Gáspár két hónappal ezelőtt egy konferenciára készülve újraolvasta Grendel Lajos műveit, melyek lenyűgözték. A Trilógia (Éleslövészet, Galeri és Áttételek) utolsó darabjában előjön a grendeli alapprobléma. Kisváros, emlékezés, a gyermekkor világa. Aztán ott van a nagyvárosnak mondott Pozsony rajza, a szerkesztőségi élettel, a mindennapokkal. Jelen van természetesen ebben a változó világban vergődő főhős is, az író, a válásával, a nőügyekkel, a gyerekkel, az ivászatokkal, az albérletekkel, a dilettáns költők, a kollégák – mindez leköti az olvasót. Hogyan működik mindez, magyarként a csehszlovák világban, mi történik akkor, ha magyar–csehszlovák futballmeccs van? A legjobb, ha az elbeszélő más programot keres, mintsem színt valljon, hogy kinek drukkol. Szépen megy, élvezetesen, néha hihetetlen bölcseleti mélységgel megy a cselekmény a maga útján, és akkor az utolsó oldalakon történik valami: csöngetnek az elbeszélő ajtaján, és ott áll a kilenc-tíz éves fia, akit az újra férjhez ment korábbi feleség magával vitt. Az elbeszélő ekkor már csak nyaranta tölthet a fiával együtt néhány hetet. Sokkos állapotba kerül a fia teljesen váratlan megjelenésétől. És akkor a srác közli: megszökött otthonról, mert magyar akar lenni. A gyermek bejelentkezése hasonlít Az ember tragédiájának a végéhez, amikor megjelenik az utód.
Ezt a sokkot többen megélték. Megélte Babits is, egészen más körülmények között, más formában, de egyszer csak ő is szembetalálkozott ezzel. Vagy amikor József Attila leírta:
„Gyönyörűt láttam, édeset,
Elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagydarab kő, a valóság.”
Ez történt Grendellel is.
Az irodalmi útkeresések, a sok esztétikai irány, a posztmodernség közepette kihez igazodunk, ki az az igazi budapesti példakép, akihez igazodnunk lehet? Ott volt Grendelnek is a cseh irodalom meg a világirodalom, aztán Mándy Iván, Mészöly Miklós, Eszterházy Péter, de egyszer csak megjelenik egy gyerek, a fia, és azt mondja: nem marad az anyjával Csehszlovákiában, mert magyar akar lenni. Akkor azért történik valami. És akkor fölsóhajt az elbeszélő, maga Grendel Lajos: „Most segíts, Uramisten!”
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
