A kormánypropaganda egy hazug kommunista homályos derilálását próbálja csatasorba állítani a nemzeti jobboldal és annak vezetője ellen. Szánalmas és nevetséges próbálkozás.
A kettős tudat, hogy hazugságban élünk, de ebben kell élnünk, legalábbis bennem nem az autonóm polgár ellenállását ébresztette fel, hanem – apám példája is erről szólt – a túlélés ösztönét. A meggyőződést, hogy az adott körülmények között túl kell élnem, túl kell élnünk, és erre kell berendezkednünk. Azt hiszem, ezzel többé-kevésbé az egész ország így volt.” Ezt mondta Németh Miklós, amelyre Bozóki András korábbi kulturális miniszter a Magyar Narancsban 2014. december 1-én reagált: „Lehet, hogy így volt, de azért az egész ország nem került be a pártközpontba, csak Németh Miklós.”
Azt is írta, hogy Németh „az a politikus, aki közgazdasági szakértőnek hitte magát, sokáig azt sem vette észre, hogy bizalmi állásba került, fényes karrierjét pedig a sárga földig lebutított understatement-ekkel – sodródással, a kockázatkerüléssel és a túlélés kényszerével – próbálta igazolni.” Bozóki szerint ezekkel a magyarázatokkal Németh vagy „önmagát is becsapta, vagy az ismerőseit igyekezett lóvá tenni”. A pártba lépését, a Tervhivatalba, majd a pártközpontba kerülését is „átvezényeléssel”, kényszerrel és kockázatkerüléssel magyarázza Németh – Bozóki ezt egyébként a cikkben konformizmusként és karrierépítésként értelmezi.
Németh Miklós nem „átmeneti technokrata” volt, nem „békés rendszerváltó”, és nem a „falusi gyerek, aki a végén a helyes oldalon állt”. Ő a kommunista elnyomó diktatúra utolsó miniszterelnöke volt. Az MSZMP utolsó kormányfője, a Politikai Bizottság tagja, a pártapparátus embere, aki 1988 novemberétől 1990 májusáig ült azon a széken, amelyet Kádár, Grósz és a többi elvtárs után örökölt.
A rendszer, amelyik évtizedeken át elnyomta, megfigyelte, kifosztotta és hazugságban tartotta az országot, az ő kormányával ért véget. Ő nem kívülről jött, és nem a semmiből érkezett. 1976-tól volt párttag, a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán dolgozott osztályvezetőként, majd a Politikai Bizottságban. Grósz Károly bábnak gondolta, de Németh a gépezetben maradt, amíg az még működött. Az adósság az ő idejére már húszmilliárd dollárra duzzadt, a spontán privatizációban a nómenklatúra kimentette magát, a Dunagate az ő kormánya alatt robbant, és az egyházakat elnyomó Állami Egyházügyi Hivatalat is csak akkor számolták fel, amikor a diktatúra már amúgy is összeomlóban volt.
A buta kommunista, aki azt szeretné elhitetni, hogy „nem tudott”, „sodródott”, „kettős tudatban élt”, és hogy ő csak a túlélő szakértő volt. A kommunista elnyomó diktatúra utolsó miniszterelnökének szava azonban nem lehet a tisztaság szava.
Németh 1976-ban lépett be az MSZMP-be. Nem a sorból, nem kényszerből a téeszben, hanem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről, aztán a pártközpont gazdaságpolitikai osztályára osztályvezetőnek, majd a Politikai Bizottságba. Grósz Károly bábnak gondolta 1988-ban, amikor miniszterelnökké tette: egy közgazdászt, aki elviszi a balhét a csődhelyzetért. Németh maga is bevallja, hogy a kettős tudat – hazugságban élünk, de ebben kell élnünk – nem ellenállást, hanem túlélési ösztönt ébresztett benne. Az ország nagy részénél ez talán így volt. A pártközpontban, a PB-ben ülőknél ez karrierstratégia volt.
A számok nem hazudnak. 1973 és 1989 között a bruttó államadósság kétmilliárdról húszmilliárd dollárra ugrott. Németh állítja, hogy szorgalmazta a nyilvánosságra hozatalát, de Kádár és a többiek lehurrogták. Lehet. De ő addig is a gépezetben ült, a gazdaságpolitikai titkárként, és a rendszer, amelyik ezt a lyukat fúrta a nadrágszíjba, az az ő rendszere volt. A „szocialista jogállam” programja alatt még mindig MSZMP-politikus volt, amíg a párt magától szét nem esett.
Aztán jött a spontán privatizáció. 1988–89-ben a társasági törvény és a vállalati tanácsok lehetővé tették, hogy a nómenklatúra, a KISZ-vezetők és a vállalatigazgatók kft.-kké alakítsák, majd maguknak játsszák át az állami vagyont. Németh a könyvében (Oplatka András interjúkötetében) azt mondja: fogalma sem volt róla, hogyan lettek hirtelen nagytőkések a KISZ-esek, csak spekulálni tud, hogy magas rangú kapcsolatok kellettek.
Egy miniszterelnök, aki a pártközpontból jött, a gazdaságpolitikai osztályt vezette, és „nem tudta”. Az Index kritikusa hisztérikusan dobta le a könyvet a 240. oldalon. Joggal. A PestiSrácok és más jobboldali elemzések szerint része és működtetője volt annak a gépezetnek, amelyik a rendszerváltás előtt eltüntette a pártvagyont és leprivatizálta magának az állami cégeket. A Next 2000 Kft. és társai nem a semmiből jöttek.
A Dunagate sem „nem tudtam” ügy. 1990 januárjában az ellenzék (Kis János, Fodor Gábor) szólt neki, hogy a Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége továbbra is adatokat gyűjt az ellenzékiekről, és közben anyagokat semmisítenek.
Németh válasza: május óta nem olvassa az operatív jelentéseket, mert lezárt korszaknak tekinti, és egyébként is, a Tervhivatalban is selejteznek, mert nincs hely. A belügyminiszter (Horváth István) belebukott. Németh három megoldást javasolt Antallnak: zúzzák be az összes ügynökjelentést, titkosítsák 99 évre, vagy hozzák nyilvánosságra. Antall egyiket sem fogadta el. A hálózat csapdájában a miniszterelnök „nem is értette, mi történik”.
A Bős–Nagymaros előkészítésében is ott volt mint KB-osztályvezető. Az ÁSZ későbbi jelentése nevesíti a döntés-előkészítők között. A határnyitás és a vasfüggöny lebontása valódi lépés volt (Gorbacsov jóváhagyásával), és a keletnémet menekültek átengedése hozzájárult a berlini fal leomlásához. De a rendszer utolsó magyar miniszterelnökeként nem a semmiből jött. 2014-ben Berlinben elnézést kért annak a német férfinak az élettársától, akit a határőrök lőttek le augusztusban – Németh korábbi tűzparancstilalma ellenére. Az utolsó áldozat a „békés átmenet” alatt esett el.
A könyvében és interjúiban Németh a „tudatlanság fátyla” mögül kormányzó, becsületes embert mutatja, akire a korrupció árnyéka sem vetült. Személyes korrupcióról tényleg nincs nyoma, ellentétben sok utódjával. De a rendszerszintű felelősség – az eladósodás, a vagyonátmentés előkészítése, a pártapparátusi konformizmus, a Dunagate kezelése – nem tűnik el attól, hogy utólag „nem tudtam”-mal és „sodródtam”-mal magyarázza. A Magyar Narancs kritikája pontos: a sárga földig lebutított understatementekkel igazolja a karrierjét. Az Index szerint gyermeki ártatlansággal vall hazugságairól és kicsinyességéről.
Németh szava a túlélőé, aki a végén a helyes oldalon állt, mert a rendszer úgyis összeomlott, és aki ma is aránytévesztésnek tartja a Dunagate-et „magyar Watergate”-ként emlegetni. A szó szép. A mérleg – pártpolitikusként felépített adósság, kontrollálatlan vagyonkiürítés, titkosszolgálati botrány a saját kormánya alatt, és a „nem tudtam” monológ – kevésbé. A kommunista politikus utolsó szava az, hogy ő csak szakértő volt. A tények mást mondanak.
Lomnici Zoltán – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
