November 2-án, az összes elhunyt hívő emléknapján délután a Szentatya a római Verano temető bejáratánál mutatott be szentmisét. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy elhunyt szeretteink Isten atyai kezében biztos oltalomra találnak, és a halál nem szakítja meg velük való kapcsolatunkat.
Jézus boldogmondásaira utalva a feltámadás és az örök élet reményéről beszélt, és külön imádságra hívott azokért, akik a háborúk következtében veszítették el szeretteiket. Arra buzdított, hogy a Krisztusba vetett hit és a vele való örök közösség reménye vezessen bennünket földi utunkon.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim!
Az eucharisztia ünneplésére gyűltünk itt össze, az imádság és az emlékezés, a szeretet és a remény helyén. Ezt a szentmisét az elhunyt hívőkért ajánljuk fel, különösen azokért, akik itt nyugszanak, továbbá azokért, akiket szívünkben hordozunk.
Az, hogy az elhunyt hívőkről a mindenszentek főünnepét követő napon emlékezünk meg, irányt ad imádságunknak. A mennyei Atyához fordulunk, hogy a szentség és a boldogság élete, melynek oly sok fia és leánya örvendez már, azok lelkét is burkolja be, akik a béke álmát alusszák.
Hitünket megvilágítja az imént hallott ige, amely megerősíti Isten erős kezébe vetett bizalmunkat. Amint a Bölcsesség könyve emlékeztet rá,
Ez az üdvösség ígérete, mely különösen a mai napon az élet Urához valamennyi elhunyt hívőért intézett imánk középpontjába kerül.
Biztonságot adó atyai keze őrizze meg őket örökre, hogy teljesen élvezhessék azt a kölcsönös és éltető összetartozást, amelyet az Úr a Jelenések könyvében ígér népének: „Ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21,3). Azért imádkozunk, hogy megvalósuljon ez az örök életközösség, melyet a Jó Pásztor megígért juhainak:
Kedves testvéreim! A boldogságokról szóló evangéliumot hallottuk (Mt 5,1–12). A boldogságok mintegy Jézus önarcképét festik meg, melyet ő maga tár tanítványai elé, amikor kijelenti: „Boldogok vagytok!” (Mt 5,11).
A boldogságok a teljes és beteljesedett élet útját jelentik már most és az örökkévalóságban is. Amikor a liturgiában halljuk őket, tudjuk, hogy a feltámadt Úr szól hozzánk. A boldogságok üdvösséget hirdető üzenete pedig különös lelki erővel hangzik fel egy temetőben, amely mintegy küszöb az e világ és a túlvilág, a földi lét és a ránk váró másvilág között. A feltámadt Jézus azt mondja nekünk:
Máté evangéliumának nyolc boldogsága között van egy olyan, amely ma különösen is megérint bennünket: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket” (Mt 5,4). Most azokért szeretnénk imádkozni, akik nemrég veszítették el valamelyik szerettüket; különösen azokért szeretnénk imádkozni, akiktől a háború értelmetlen erőszaka ragadta el szerettüket.
Assisi Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulóján önkéntelenül is eszünkbe jut az a „boldogság”, amellyel kiegészítette A teremtmények énekét, amikor megértette, hogy közel a vég: „Áldott légy, Uram, testi halál nővérünkért, ki elől élő ember el nem menekülhet, jaj azoknak, kik halálos bűnökben halnak meg! Boldogok, kikre a halál szent akaratodban talál, nekik semmit sem fog ártani a második halál!”
Az értük mondott imádsággal kísérjük szeretteinket az Úrral való teljes közösség felé, amelynek öröméből már itt, az eucharisztia szentségében valóságosan részesedünk.
E reménnyel teli hittől vezérelve folytassuk földi utunkat,
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
