Minden jel arra mutat, hogy ez a világ tényleg megbolondult. Lépten-nyomon háború, öldöklés, pusztítás, szerte a világon kéjesen törnek, zúznak, gyilkolnak, teljesen öncélúan, és költenek hozzá mindenféle ódát, hogy „elfogadhatóan” megindokolják az efféle őrültséget.
Nem újdonság ez, mifelénk tulajdonképpen már évszázadok óta tartó kelet-nyugati háborúról van szó, amely legkésőbb akkor kezdődött, amikor a népvándorlás következtében kelet felől különböző népek nyomultak Európába, s a Római Birodalom romjain valami mást próbáltak összehozni.
Sok vérbe került, ám az ókori világ görög és római hagyományait, vívmányait (örökségét) máig nem voltak képesek megemészteni, s maradt, különböző formában s összeállításban a kereszténység szeretetet hirdetése ellenére az állandósult viszály és háborúság.
Nézzük csak a legutóbbi száz évet. Európa nyugatát mindig is rövidlátó érdek vezérelte azzal a nem titkolt elképzeléssel, hogy föl kéne újítani a letűnt Római Birodalmat. Ebben mély odaadással különösen a németek és franciák tűntek ki, mivelhogy mindegyikük úgy képzelte, hogy ő a megfelelő vezér. A Nyugatnak mindig is ilyen önös érdekei voltak, vannak és lesznek – ezt elkönyvelhetjük. Lásd például a Saar-vidéket, amely amolyan helyi érdekű, állandósult beleurópai viszály forrása volt a németek és a franciák között.
Az I. világháború után, amikor a Párizs-környéki úgynevezett békében sikerült a németeket megalázni, a Németország és Franciaország közötti Rajna-vidék demilitarizált zóna lett. A náci hatalmat ez egyáltalán nem hatotta meg, s amint egy kissé megerősödött, 1939 március 17-én egyszerűen bemenetelt a Saar-vidékre. A kedves (békeszerető, hát persze) Nyugat reakciója erre: semmi. Mintha észre sem vették volna ezt az erődemonstrációt.
Ennél valamivel frissebb esemény a magyar forradalom 1956-ban. A Nyugat a jól bevált módszert követte, s azt tette, amit 1939-ben a Saar-vidékkel kapcsolatban: semmit. Akkor is szövegeltek, sőt biztattak, de egyébként nem történt semmi.
Mi pedig fölháborodottan (de nem először) vettük tudomásul, hogy a Nyugat nem tesz a magyarok érdekében semmit. Ugyanis a Nyugat szempontjából nem területszerzésről (nagyobb hatáskörről) volt szó, hanem arról, hogy féltette azt a törékeny egyensúlyt, ami a keleti (szovjet) despotizmussal alakult ki. Nagyokat mondtak, azt igen, de ismételten nem tettek semmit.
Vagy 1968. Elítélték, persze, hogy a szovjetek „megmentették” Csehszlovákiában a szocializmust – de ennyinél maradtak. Békésen végignézték, hogy a Varsói Szerződés tankjai lerohanták az országot, úgyhogy bármi védekezés fölért volna az öngyilkossággal, de a Nyugat legföljebb hümmögött. Újfent megmentette a hidegháborút. A Szovjetunió pedig a világbékét, hiszen, miként megtanultuk, az összes békeharcos ott harcol.
Aztán 1989. A kommunista tervgazdálkodás nagy sikere következtében a Szovjetunió akkorra már annyira legyengült, hogy képtelen volt védekezni, s politikailag, gazdaságilag összeomlott.
A Nyugat pedig? A Nyugat akkor föléledt. Mintha tanult volna hosszadalmas semmittevéséből, s tulajdonképpen visszaélt a helyzettel.
Ugyanis jó szívvel, ahogy akkor mímelték, beköltözött az elküldött kommunista döntéshozók helyére a néhai szocialista államokban azzal, hogy most segítenek. Ami annyit jelentett, hogy gazdaságilag megszállták, s azóta is gyarmatként kezelik a volt szocialista országokat.
A Szovjetunió utóda, az orosz föderáció, lehetőségeihez mérten – s ez a furcsa az egészben – manapság (szokásaitól eltérően) sokkal békülényebben viselkedik. Ukrajnán kívül nemigen hadakozna, pedig a Nyugat nem egy provokatív kísérletet tett már, hogy arra rábírja. Pillanatnyilag Ukrajna a mérleg nyelve, ám a helyzethez való hozzáállás kérdése túl sok demagógiával és félrebeszéléssel van fűszerezve.
A nyugati álláspont ugyanis az, hogy az oroszok a csúnya agresszorok, Ukrajna pedig az ártatlan elszenvedője az orosz ostromnak.
Ami nyilvánvalóan egyoldalú, kettős mércével adagolt megállapítás – sajnos minden, ránk is ható következménnyel együtt. Akadnak ugyan elvétve békeszerető hangok, de nem túl meggyőző az, Európa keleti részeinek (Ukrajnát beleszámítva) gyarmatosítása sokkal fontosabb.
A Nyugat egyszerűen megérezte a vérszagot, a háborús készülődés (a jogállam stb. védelme és kiépítése érdekében) sokkal fontosabb, hiszen az több, és még több hatalommal és nyereséggel jár. Az a helyzet, hogy most nyilván a Nyugat bízik a „végső győzelemben”. S ez sajnos nem véletlen összehasonlítás.
Erre rá lehet fogni, hogy „ilyen az ember”, de vajon mentségnek ez elfogadható? Volt már ilyen. Valami hasonlót mond el Máté az evangéliumában. Amikor Jézust Pontius Pilátus elé viszik, azt remélik a farizeusok, Pilátus majd hisz nekik és keresztre feszítteti azt, aki a farizeusok és a főpapok hatalmát veszélyezteti. Pilátus felesége, de maga Pilátus is menteni próbálja Jézust, mivel nem látja vétkesnek, de nem hallgatnak rá. Pilátus ekkor megkérdezi Jézust: „Te vagy-é a zsidók királya?” (Mt 17,11) Jézus félreérthető választ ad: „Te mondod.” Ami nem vallomás, sokkal inkább a kérdés tudomásulvétele, meg félreértés. Pilátus ugyanis másként értelmezi a királyi mivoltot, mint Jézus.
Magyarán:
félrebeszélnek, nem ugyanarról beszélnek, s ezért megtévesztő, amit mondanak. Vajon nem ez történik, amikor a mai nagymenők beszélnek, s az ég tudja, közben mit gondolnak, mire készülnek.
De mit is akarnak a főpapok? Azt, hogy megőrizzék a római elnyomásban maradék hatalmukat. Ezért fölhergelik a tömeget, tömeghisztériát keltenek és a tömeg Jézus keresztre feszítését követeli. Ez is ismerős helyzet. Miként az is, hogy akad, aki – miként Pilátus – mossa a kezét. Később szemére is vetik azt, holott ne feledjük: Pilátus azért enged, mert ő is félti hatalmát, részéről ez a lényeg, másrészt Jézus keresztre feszítése szükséges a megváltáshoz. Ami pedig a főpapokat illeti, egyáltalán nem biztosak a dolgukban.
Ezért elmennek Pilátushoz azzal, hogy Jézus saját föltámadását jövendölte, s ha az netán mégis bekövetkezne, szükség lesz arra, hogy őrizzék Jézus sírját.
Itt aztán lezárul a kör: amit Máté az evangéliumában leír, szinte pontról pontra megismétlődik, sorozatosan, napjainkban is újra. Mert a történelem ilyen: ismétli önmagát. Csak éppen más szereplőkkel, más szlogennel, de a lényeg ugyanaz. Mert ilyen az ember, ilyen a hatalom. A Nyugat, mint annakidején Róma, továbbra is birodalomban gondolkodik, hatalma megtartása, sőt kiépítése elsőrendű érdek, mindenek fölött (über alles).
Miként a farizeusok és Pilátus is, a mai hatalomélvezők is a hatalmukat féltik, annak érdekében mindent megpróbálnak, nehogy a főnökük megdorgálja, holott egyáltalán nem biztosak a dolgukban, mintha tényleg rossz volna a lelkiismeretük – ami még érthető volna, de ők ettől eltérően önös igazukban fenntartás nélkül hisznek.
Fölhergelik a tömeget, ezzel Pilátust (bárkit értünk ma ez alatt) visszavonulásra késztetik, mert hiszen ő is fél a fölöttesétől, s mentik azt a látszatot, hogy ők a nyertesek, mert „legyőzték” a rómaiak hatalmát.
A párhuzamok már csak ilyenek. Lehetne okulni belőlük. Föltéve, ha képesek lennénk rá.
Aich Péter/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
