A kötet őszi, szeptember közepétől november közepéig tartó könyvbemutató-körútja során Antal Imre és felesége, Antalné Sebestyén Ágnes három ország, Ausztria, Magyarország és Románia harmincegy kisebb-nagyobb településének templomában, könyvtárában, művelődési házában, múzeumában és közösségi termében mutatta be magánkiadásban megjelentetett első regényét.
A csíksomlyói kegytemplom egyetlen hársfatömbből kifaragott Mária-szobrának születéséről szóló könyv a hársfa történetén keresztül kétszáz év székelyföldi eseményein, többek között a tatárjáráson vezeti végig az olvasót. Háromszéken a múlt hét második felében Baróton, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön tartottak citerajátékkal, archaikus imádságokkal, regényrészletekkel és Mária-énekekkel színesített könyvbemutatókat.
Antal Imre bevezetőként elmondta: Csíkmadarason született 1955-ben, ott is nőtt fel. Csíkszeredában az első speciális matematikaosztályban végezte a középiskolát, majd Temesváron villamosenergetikai mérnökként államvizsgázott. Ott ismerkedett meg az erdőszentgyörgyi születésű Sebestyén Ágnessel, aki a felesége lett, házasságukból két fiú született, négy unokájuk van: Magor, Nimród, Áron és Emília. Az egyetem elvégzése után kihelyezték a csíkszeredai traktorgyárba, ahol számvezérlésű gépeket programozott. 1986-ban kiszökött Ausztriába, ahol a Siemensnél talált munkát, és szinte nyugdíjazásáig, 2021-ig mobiltelefon-hálózatok szoftverfejlesztő mérnöke volt. „Ezek után jogosan teszik fel a kérdést, hogy egy ilyen kockafej, mint amilyen én vagyok, hogy áll neki írni, és nem akármit, hanem egyenesen regényt. Valaki egyszer megkérdezte, hogy ezek a dolgok mióta érnek benned? Mielőtt szóltam volna, feleségem hamarabb válaszolt: azt mondta, hogy 1955. december 13-a óta; én ehhez még hozzátettem: »és még kilenc hónappal előtte«” – vallott indíttatásáról Antal Imre, aki arról is beszélt, hogy mi vette rá arra, hogy megírja a könyvét. Őt már nagyon rég foglalkoztatta az, hogy mi az, ami a székely nép egész életstílusát, magatartását, ragaszkodását, néha akár a konokságát is meghatározza.
Három dolgot rögzített magában. Az egyik a táj, amit Csíkmadarasról nézett, de nagyon gyorsan rájött, hogy ezt akárhova ki lehet helyezni, mert minden magyar ember valahol felfedezi ugyanazt, amit ő elmond. „Csíkmadarasiként kelet felől a Csíki-havasokon át hajnalban megérkezik a napfény. Megvilágítja, fölmelegíti a tájat, életet lehel belé. És ugyanakkor a napfelkelte mindig azt mondja, hogy van holnap, illetve megjött a holnap. És az, hogy elmúlt egy nap, az meg azt mutatja, hogy van múltunk, vannak gyökereink. A csíki havasokkal szemben ott van a Hargita. A nagy zöld ölelő karjával szinte magához öleli azt a tájat, magához öleli az embereket, védi, nem akarja elengedni, de ha el is engedi, akkor atyai jósággal várja vissza azokat, akik elmennek. Szemben éjszakon az Egyeskő, azzal a magasztos óvó magatartásával. És ott csordogál, még talán azt lehet mondani patakként az Olt, ami minden este elvisz bút, bánatot, keserűséget, talán a megrohadt avart is azért, hogy helyet csináljon másnap a szépnek, a jónak, a szeretetnek.
Nálunk, székelyeknél a második dolog a ragaszkodás az ősiséghez. Nálunk a turulmadár, Csaba királyfi, csillagösvény, csodaszarvas nem legenda vagy monda, hanem élő emlékezés. És akkor ott van ez a ragaszkodás a boldogságos Szűzanyához, a csíksomlyói kegyszoborhoz. Engem nagyon foglalkoztatott a kegyszobor titka: mivel magyarázható, hogy oda évente több százezer ember jön el. És ahogy foglalkoztatott ez, megfogalmaztam három dolgot magamban, egy kicsit a szavakkal játszottam is, mert első megfogalmazásom az volt, hogy volt vala. Valaki valamikor, valamiért ezt a szobrot kifaragta. A valamikort azt be lehetett lőni, hogy az 1500-as évek elején, 1510 körül faragták a szobrot, de hogy ki – és főleg, hogy miért –, na ez volt a nagy kérdés. Még gyerekkoromból, amikor tiltották a búcsút, amikor kerülő utakon vittek el szüleink Csíksomlyóra, már akkor élt az, hogy a csíksomlyói kegyszobrot hársfából faragták. Azt mondtam magamban, hogy jó, induljak el én is egy hársfa nyomán, hogy megtudjam mi történhet egy hársfával 200 éven keresztül, hogy eljut oda 200 év után, hogy szinte felajánlja magát, hogy jellé váljon, hogy szobor legyen.
Utánanéztem a hársfának, mert ugye Csíkban milyen fát ismerünk mi, hát a fenyőfát. A hársfa az a csendes erőnek a fája. A régi időkben a templomok mellett hársfák voltak. Ott vetettek számot a múltról, ott tervezték a jövőt, ott játszottak a gyerekek, talán onnan indult esküvői menet vagy éppenséggel csendes temetési menet. A hársfa a gyökereivel mélyen a talajba kapaszkodik. Példát ad arról, hogy mit jelent, hogyha gyökereink vannak, ha kapaszkodni tudunk, ha megkapaszkodni tudunk. A hársfa magába szívta a bánatot, a nevetést, a sóhajt, minden ég felé küldött fohászt. Minden év, minden hónap, minden ott elmondott szó, minden megtört vagy megvigasztalt lélek hozzátett valamit a fához. Mint egy templom, úgy lett, nem kövekből, hanem sóhajokból, nevetésből és csendből, történetekből, melyeket az ég is meghallgatott. Táj, ősiség és hit. Én ezeket a dolgokat próbáltam meg a könyvben képileg is megfogalmazni” – összegezett Antal Imre. A családias hangulatú irodalmi esemény dedikálással ért véget.
A könyv az Olvasni jó internetes könyvárudában rendelhető meg: https://olvasni-jo.ro/product/antal-imre-a-harsfa/
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
