A Magyar Nemzeti Galéria kiállításai mindig szolgálnak meglepetésekkel, még akkor is, ha gyakran megfordulunk a Budavári Palota kupolás épületében. Az utóbbi évtizedekben, hála Istennek, az állandó kiállításokon is egyre többször találkozhatunk a kiállítótermekben eddig még egyáltalán nem, vagy csak nagyon régen látott alkotásokkal.
A tárlatok rendezői, kurátorai időnként cserélik a festményeket, szobrokat. Bőven van miből meríteni, hiszen hatalmas a galéria raktára, onnan lehet válogatni. Így kerülhetett be a még jelenleg is látogatható 1896 – Millennium 130. A magyar képzőművészet az ezredéves kiállításon című időszaki kiállítás anyagába Pállik Béla Juhok az akolban című remeke, amelyet már nagyon régen nem láthatott a közönség. Az 1908-ban elhunyt Pállik neve szinte feledésbe merült, pedig ő volt az a magyar festő, akinél jobban senki nem tudott birkákat festeni. De említhetnénk más, szintén méltatlanul elfeledett mestereket is, például Eisenhut Ferencet, Zemplényi Tivadart vagy éppen Halmi Artúrt; mindhármuktól láthatunk remek képeket ezen a kiállításon.
László Fülöpről, aki a századforduló világhírű portréfestője volt, már többször írtunk az elmúlt tizenöt évben. S idekívánkozik még egy név: Edvi Illés Aladáré. Róla is megfeledkezett az utókor, holott nem túlzás azt állítani, hogy nincs, aki hazánkban a tehenek ábrázolásában jobb lett volna nála. Legtöbbször kis méretű akvarelleket készített élményszerű, ragyogó kidolgozásban. Senki nem festett melegebb hangulatú istállóbelsőket tyúkokkal, szamarakkal, kecskékkel… Képei leginkább aukciókon lelhetők fel, ott is ritkán, s persze rögtön védetté nyilvánítják őket, emellett pedig akad néhány műve a közgyűjteményekben is. Talán egyszer újra felfedezik őt is.
De térjünk rá mostani témánkra, a Művészet és spiritualitás – Válogatás Antoni Tàpies grafikai műveiből című időszaki kamaratárlatra. Ez a Nemzeti Galéria első emeletén, a Courbet-tól Baselitzig – 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény címet viselő állandó kiállítás mögött található, a Focus kabinettérben.
Mindenekelőtt azokról a képekről szeretnék szólni, amelyekkel a kamarakiállításra vezető úton találkozhat a látogató. Mindjárt elsőként tűnik szembe Gustave Courbet nagy méretű festménye, az 1853-ban készült A birkózók. Courbet a kritikai realizmus atyjaként vonult be a művészettörténetbe, az impresszionisták előzményeként, de mint tudjuk, Munkácsy Mihályra is hatott kőkemény naturalizmusával. Ő azonban nem a korábbi évtizedek finom naturalista festőinek sorába tartozott. Nem kis önbizalommal és szociális érzékkel a társadalom perifériájára szorultakat is szerepeltette vásznain, mint például a Kőtörök című, elveszettnek titulált képén, amelyen a fizikai munkát ábrázolta. A Szajna-parti kisasszonyok pedig a Párizs környéki prostituáltak számkivetettségét jelenítette meg. A korabeli, 19. század közepi túlságosan „kifinomúlt”, sznob közönségnek azonban ez nem igazán felelt meg. Nem értették, mit keresnek ezek a hétköznapi, nem éppen ünnepélyes témák a művészet égisze alatt. Ilyen kép ez is, A birkózók, amely egy, Párizsban, a Diadalív mögötti lóversenytéren játszódó jelenetet ábrázol. A szoborrá merevedett nyers erő megtestesítői ezek az egymással küzdő férfiak: feszülő izmok, kidagadó erek a lábakon. Mögöttük, a tribünön, tőlük jóval távolabb előkelő nézőközönség foglal helyet. Már ez a kép is jól mutatja Courbet világszemléletét. Nem a párizsi polgárság életét mutatja be, hanem a kiszolgáltatott, küzdő emberekét.
Lépjünk most tovább, és nézzük meg Édouard Manet Hölgy legyezővel című képét 1862-ből! Ez a festmény ma is nagyon modernnek hat. Az óriási méretű fehér krinolin uralja a vásznat, ami, ha közelről megnézzük, nem csak fehér, tele van különböző halvány színárnyalatokkal. A háttérben a csipkefüggöny finoman laza, könnyedén megfestett, szinte odavetett anyag hatását kelti. A képnek története is van: Charles Baudelaire és egy mulatt színésznő, Jeanne Duval 1842-ben ismerkedtek meg. A nő az egyik lábára megbénult, Baudelaire azonban a tíz éven át tartó szerelmi kapcsolatuk után is támogatta. A modell egyik lába a képen diszkréten kilóg hatalmas szoknyája alól, talán nem véletlenül.
Egészen más Arnold Böcklin festői világa, akinek szimbolizmusa, képeinek látszólagos nyugalma tulajdonképpen sokszor megtévesztő. Tavaszi est (1879) című műve idillikus jelenetet ábrázol. „Az itáliai mediterrán világ antik hagyományai találkoznak a természettel egybeforrt aranykor harmóniájával” – olvashatjuk a kiállításon. Böcklin alkotásai realista látásmódról tanúskodnak, azonban misztikus hangulat övezi őket. Legismertebb képe talán a Holtak szigete, amelyet több példányban is megfestett.
A termekben továbbhaladva szembeötlő, mondhatnám, mellbevágó látványként tárul elénk Franz von Stuck képe, A Szphinx csókja (1895). A Magyarországon kevésbé ismert német festő művén egy férfi és egy nő kapaszkodik össze. A drámai alkotás a görög mitológia egyik híres jelenetét dolgozza fel: a félig emberi, félig oroszlán alakot öltő szfinx talányát épp egy fiatal férfi igyekszik megfejteni, jól tudva, hogy kudarca esetén fájdalmas halál vár rá. A szfinx a szimbolista művészet egyik legfőbb motívumát, a végzet asszonyának csábító és veszélyes alakját testesíti meg. A szörny kettőssége tökéletesen kiolvasható a puha, telt női felsőtest és a vadállat fenyegetően izmos végtagjainak kontrasztjából. Stuck a Bajor Művészeti Akadémia meghatározó alakja, egyik legbefolyásosabb tanára volt. 1892-ben részt vett a müncheni Secession csoport megalapításában.
Ahogyan haladunk tovább a képek között, szép lassan elérkezünk a 20. századhoz. Lakner László Chaim Soutine halotti bizonyítványa (1976) című festménye ma is szokatlan festői megfogalmazás. Lakner egy kissé kopott dokumentumot festett meg, minimalista stílusban: egy életút utolsó állomása egy egyszerű papírfecni – sok esetben csak ennyi marad utánunk. Az ilyen jellegű festmények képzeletbeli „írásportrék”, a műtörténészek így nevezik manapság ezeket a műveket. Lakner egy litván–zsidó származású francia festő, Soutine halálához kapcsolódó okiratot festett meg, amely egyúttal a traumatikus múlt lenyomata is (a művön egy stempli jelzi a háború alatt bujkálni kényszerülő, 1943-ban gyomorfekélyben elhunyt művész zsidó származását). „A társadalmi szituáció és az egyéni léthelyzet tragikuma egy stilizálástól mentesen, »objektíven« megfestett dokumentumba sűrűsödik.” Lakner László a neoavantgárd magyarországi kiválósága. A Képzőművészeti Főiskolán eleinte Csernus Tiborral barátkozott. Akkoriban ő is az úgynevezett szürnaturalista stílusban dolgozott. 1976-ban az NSZK-ban telepedett le, azóta is Németországban, Berlinben él.
A termek végébe, a Focus kiállítótérbe eljutva végre megérkezünk az időszaki kiállításhoz, amelynek címe: Művészet és spiritualitás – Válogatás Antoni Tàpies grafikai műveiből. Tàpies (1923–2012) spanyol–katalán képzőművész gazdag és változatos életművet hagyott hátra az utókornak. Pályája során nemcsak festményeket, szobrokat, kerámiákat, grafikai nyomatokat és könyvillusztrációkat készített. Képzőművészeti munkássága mellett elméleti írások szerzőjeként is jelentős hírnévre tett szert. Az informel (absztrakt művészeti irányzat) sokoldalú alkotójának anyagszerűséget hangsúlyozó, eredeti munkáiban nagy szerepet töltenek be a mindennapi tárgyak és eszközök. Művészetében a nyomok, jelek, képi és szöveges idézetek is fontos szerephez jutnak.
A klasszikus szépséghez vonzódó közönség számára még napjainkban is kissé szokatlan a modern, kortárs művészet. Itt élünk, a jelenben. Ahogyan a francia költő, Arthur Rimbaud mondta egykor: „Teljességgel korszerűnek kell lenni.” A kiállított művek elsősorban jelek. A kéz- és lábnyomok, az emberi test töredékes ábrázolásai visszatérő motívumok Tàpies életművében. Az emberi létezés és jelenlét emlékeztetőiként szerepelnek. „A kéz lenyomatának rögzítésével a művész olyan nyomot hagy maga után, amely egyszerre utal identitásra és az idő múlására, miközben a hordozót az emlékezet terévé alakítja.”
Amint a kiállításon megtudhatjuk, Tàpiesre nagy hatással volt a zen filozófia, amely értéket tulajdonít az egyszerű, múlandó dolgoknak. Az 1950-es évek végétől egyre gyakrabban emelt be műveibe hétköznapi, elnyűtt tárgyakat, mert elutasította, hogy a művészetnek kizárólag nemes vagy esztétikai értelemben véve szép témákkal kell foglalkoznia. Érdekes megközelítés. Egry József ugyanebben az időben, az 1940-es években még ezt írta: „Ha festek, ünneplőbe öltözöm.”
Nem lehet pontosan tudni, mit ábrázol Tàpies Diptichon 1988 című képe, három vagy négy kereszt és számok azonban felfedezhetők rajta. Ő maga ezt írja erről: „A kereszthez az idők során rendkívül sok jelentést társítottak, és az a gazdagság felkeltette az érdeklődésemet. A kereszt – és vele együtt az X – lehet a tér koordinátáinak jelölése, az ismeretlen, vagy a misztérium szimbóluma, egy terület határjele, illetve különböző helyek, tárgyak, személyek vagy akár testrészek megszentelésének eszköze. Felidézheti a misztikus élményt, emlékeztethet a halálra – különösen Krisztus halálára –, kifejezhet egy paradoxont, működhet matematikai jelként, szolgálhat egy másik kép áthúzására, az egyet nem értés jelzésére vagy valaminek a tagadására.”
A Gótikus láda, amely egy szarkofágra emlékeztet, tele van karcolásokkal, firkaszerű, alig leolvasható jelekkel, archaikus díszítőmotívumokhoz hasonló hullámvonalakkal. Láthatunk rajta szakrális tartalmat hordozó keresztmotívumot is, a másik oldalán pedig a végtelenre utaló 8-as számot. Az antik sírládákat vagy középkori ereklyetartókat megidéző mű régészeti leletnek tűnik, amelynek felületén enigmatikus írásjelek találhatók.
Tàpies szerette a könyveket, sokat olvasott, művészkönyveket is készített. Egyik saját könyve Művészet és spritualitás címmel jelent meg Barcelonában. Azt vallotta, hogy a művészetnek a megismerés, a szemlélődés és a személyes átalakulás útjává kell válnia, ugyanakkor kritikai eszközként is fel kell lépnie a kultúra elüzletiesedésével és kiüresedésével szemben.
Egy helyen ezt mondja: „A művészet, hasonlóan a tudományhoz vagy a filozófiához, a megismerés forrása. Hatalmas küzdelem, amelyet az ember azért folytat, hogy folyamatosan alakítsa és pontosítsa a valóságról alkotott fogalmát, ami felemel és szabaddá tesz. Ez az erőfeszítés nem térül meg, ha olyan eszmék foglalkoztatnak minket, melyeket mások korábban már kigondoltak és megvalósítottak.”
A tárlat kurátora Lantos Adriána művészettörténész.
A Művészet és spiritualitás – Válogatás Antoni Tàpies grafikai műveiből című kabinetkiállítás november 22-éig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria első emeleti Focus kiállítóterében.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
