XIV. Leó elismerte Isten szolgái – két missziós püspök, két egyházmegyés pap, egy kapucinus szerzetes és egy a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó argentin világi nő – hősies erényeit. A pápa október 24-én fogadta Marcello Semeraro bíborost, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusát, és felhatalmazta a dikasztériumot a hat új tiszteletreméltó személyre vonatkozó dekrétumok kihirdetésére.
Az új tiszteletreméltó személyek különböző országokban és életállapotokban tettek tanúságot keresztény hitéről. Életútjukat a missziós szolgálat, a rászorulók iránti szeretet, az evangelizáció és a szenvedések között is megőrzött hit jellemezte.
Friedrich Kaiser Depel MSC (1903–1993), a biblikus apostolkodás úttörője Peruban
Friedrich Kaiser Depel 1903-ban született a németországi Dülmenben. A Jézus Szent Szívének Issouduni Misszionáriusai (Missionarii SS. Cordis Jesu, MSC) szerzetesrend tagjaként 1939-ben Peruba küldték, ahol előbb lelkivezetőként és tanárként szolgált a huánucoi szemináriumban, majd 1957-ben XII. Piusz pápa Caravelí első területi prelátusává nevezte ki.
Az 1960-as földrengést követően részt vett a helyi közösségek vízellátásának biztosításában és a székesegyház újjáépítésében. 1961-ben megalapította a Misioneras de Jesús Verbo y Víctima (MJVV; Jézus, Ige és Áldozat Missziósnővérek) női szerzetesrendet, hogy előmozdítsa az evangelizációt az Andok paphiánnyal küzdő vidékein.
Részt vett a II. Vatikáni Zsinat mind a négy ülésszakán. 1963-ban püspökké nevezték ki. 1993-ban hunyt el Limában. A Szentírás megismertetéséért végzett munkája révén a biblikus apostolkodás egyik úttörőjeként tartják számon Peruban.
Oreste Marengo (1906–1998), Indiában szolgáló szalézi missziós püspök
Oreste Marengo 1906-ban született az olaszországi Diano d’Albában. Fiatalon belépett a szalézi rendbe, majd 1923-ban Indiába indult misszióba.
1951-ben az újonnan létrehozott Dibrugarh Egyházmegye első püspöke lett. Később Tezpur püspökeként és Tura apostoli kormányzójaként szolgált.
Missziós központokat alapított, támogatta a Pakisztánból menekülőket, és nagy figyelmet fordított a papi hivatások előmozdítására, valamint a világi hívek evangelizációban betöltött szerepére. 1998-ban hunyt el Turában, ahol hosszú szolgálata során mély kapcsolatot alakított ki a helyi lakossággal.
Margarita Bavosi (1941–1985), a Fokoláre Mozgalom tagja
Margarita Bavosi 1941-ben született Buenos Airesben, olasz bevándorlók családjában. Történelemből szerzett diplomát, majd a Fokoláre Mozgalomban találta meg hivatását. Személyesen ismerte a mozgalom alapítóját, Chiara Lubichot.
Derűs, optimista természete miatt a „Luminosa”, vagyis „Fénylő” nevet kapta. Argentínában, Spanyolországban és Uruguayban vállalt vezetői feladatokat a mozgalomban. 1981-ben súlyos tüdőbetegséget állapítottak meg nála. 1985-ben, 43 éves korában hunyt el.
Chiara Lubich olyan személyként emlékezett meg róla, aki a jelen pillanatban megélt evangéliumi szeretetnek szentelte életét.
Domenico Pogliani (1838–1921) – A szegények és a rászorulók szolgálatában
Domenico Pogliani 1838-ban született Milánóban. 1861-ben szentelték pappá. Több plébánián szolgált, majd Cesano Boscone plébánosa lett.
Különös figyelmet fordított a gyermekekre, a szegényekre és a fogyatékossággal élőkre. Óvodát, oratóriumot alapított leányok számára, valamint egy gondozóotthont, amely az első világháború kezdete előtt már négyszáz embernek nyújtott otthont, köztük értelmi fogyatékossággal élő fiúknak is. 1921-ben hunyt el. Sírja halála után hamar az imádság helyévé vált.
Alessandro Vitetti (1915–1995) – „Nem látok, nem hallok, de hiszek”
Alessandro Vitetti 1915-ben született a dél-olaszországi Ciròban, Crotone tartományban Kalábriában. 1940-ben szentelték pappá, és egész szolgálatát a calabriai Cariati egyházmegyében végezte.
Szemináriumban tanított, több egyházmegyei tisztséget töltött be, és – a második világháború idején különösen – segítette a rászorulókat. Sokak gyóntatója és lelkivezetője volt.
Élete utolsó éveiben cukorbetegsége következtében elveszítette látását és mozgásképességét. Szenvedéseit mély hittel viselte, amelyet ezekkel a szavakkal foglalt össze: „Nem látok, nem hallok, de hiszek.” 1995-ben hunyt el.
Daniele testvér (1919–1994), Pietrelcinai Szent Pio lelki gyermeke
Daniele testvér Michele Natale néven született 1919-ben San Giovanni Rotondóban. Fiatalon pásztorként dolgozott, majd tizennégy éves korában találkozott Pietrelcinai Szent Pióval, aki megerősítette szerzetesi hivatásában. 1935-ben lépett be a kapucinus noviciátusba, és laikus szerzetestestvérként szolgált.
A második világháború idején, Foggia 1943-as bombázásakor a sebesülteket segítette, és részt vett az elhunytak eltemetésében. Életét később súlyos betegségek kísérték. Pio atya halála után imacsoportok létrehozásának és támogatásának szentelte magát Olaszországban és külföldön. 1994-ben hunyt el.
Újabb lépés a boldoggá avatás felé
Isten szolgái hősies erényeinek elismerése fontos állomás a boldoggáavatási eljárás folyamatában. A tiszteletreméltó cím azt jelenti, hogy az Egyház hivatalosan elismerte keresztény erényeik hősies fokon történő gyakorlását. A boldoggá avatáshoz következő lépésként rendszerint egy, a közbenjárásuknak tulajdonított és az Egyház által elismert csodára van szükség.
A hat új tiszteletreméltó személy életútja különböző formákban mutatja meg az életszentségre szóló meghívást: a missziós munkában, a szegények szolgálatában, a közösségi életben, a lelkipásztori tevékenységben és a szenvedések türelmes elfogadásában.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
