Az Úr Jézus azért jött közénk, hogy megváltson minket. A megváltás azonban nemcsak a múltbeli hibák, tévedések helyrehozatala, hogy ismét nulláról induljunk, hanem átalakulás: felszabadítás attól, ami meggátol abban, hogy olyanok legyünk, amilyennek Isten teremtett, és amit lerombol bennünk a bűn (2Kor 3,17–18). Páll József Leó OFM írása a Vasárnap erdélyi katolikus hetilapban jelent meg.
A megváltás Jézus Krisztus halálával és feltámadásával elkezdődött, de ma is folytatódik, mindenikünknek alkalma van arra, hogy Jézussal együtt lehessen, és ez az együttlét alakít, egyre szabadabbá tesz. Akik hosszú ideig szeretetben élnek egymás mellett, kezdenek hasonlítani egymáshoz, hasonlóan kezdenek gondolkodni, viselkedni. A Jézussal való kapcsolat is ilyen: egyre inkább kezdünk hasonlítani hozzá. És mint ahogy egy kapcsolatban mindig előfordulnak nézeteltérések, koccanások, így a Jézussal való kapcsolatunkban is. Szükség van arra, hogy megbeszéljük, mi is történt, bocsánatot kérjünk, és ezek a kibékülések építik, erősítik a kapcsolatot. Erre szolgál a kiengesztelődés szentsége. Nem arra való tehát a gyónás, hogy az elmúlt időszakban ránk rakódott piszkot lemossuk és menjünk tovább, mintha mi sem történt volna, hanem arra, hogy a Jézussal való szeretetkapcsolatot helyreállítsuk, ha valamilyen rossz döntésünk következtében megromlott.
Mi tudja megrontani a Jézussal való kapcsolatunkat?
Az, amit bűnnek nevezünk. És ez nem valamilyen parancs, szabály megszegésében áll, amiért büntetést érdemlünk, mint a katona, aki nem engedelmeskedik a parancsnokának, hanem a Jézusba vetett bizalom elveszítésében. Igen, minden bűn Isten szeretetének kétségbevonásával kezdődik. Vajon Isten szeret engem, a javamat akarja, vagy pedig csak azért adott parancsokat, hogy uralkodjék felettem? Megtilt egyes dolgokat, mert ezek ártanának nekem, vagy pedig távol akar tartani attól, amire vágyom, ami örömet okozhatna nekem, mert irigyli tőlem a boldogságot? Ezt a kételyt nevezzük kísértésnek. A kísértés lehetőség számomra, hogy szabadon kifejezzem Isten iránti szeretetemet. Döntésemmel kifejezem, hogy számomra Isten a fontosabb, vagy én magam. És ha önmagunkat választottuk, azt, hogy nem bízunk Isten szeretetében, feltétlenül szükségünk van a gyónásra, mert szükségünk van az Istennel való kapcsolatra. Amikor gyónni megyünk, kifejezzük, hogy ismét bízni akarunk az ő szeretetében. Isten pedig segítségünkre siet, mint ahogy a bűnbeesés után Ádám keresésére indult. Hol vagy, Ádám? – kiáltotta. Nem mintha nem tudta volna. Isten elől nem lehet elbújni. Ádámnak lehetőséget adott a kérdésével arra, hogy megnyíljon, bizalommal beismerje, hogy mit tett. A szentgyónásban tőlünk is ezt kérdi Isten: hol vagy? Mutasd a sebeidet.
Ennek ellenére nem könnyű gyónni. Amikor valaki azt kérdezi, hogy gyónhat-e, azt szoktam válaszolni, hogy csak akkor, ha van bűne. És ez a legnagyobb probléma. Azt látom mint gyóntató, hogy vannak, akik rendszeresen gyónnak, mert beléjük nevelték, hogy legalább havonta végezzék el a szentgyónásukat, de nem nagyon van mit meggyónniuk, mert nem szegtek meg egyet sem a parancsolatok közül. Ezzel szemben kerülnek olyan gyónók is, akik már évek óta nem végezték el a szentgyónásukat, és valamilyen külső nyomásra – például ezt kéri a pap, mert keresztszülő lesz, vagy esküvő előtt áll –, betérdelnek a gyóntatószékbe, de nincs mit gyónniuk, mert „nem öltek, nem loptak”. Azt hinnénk, hogy sok bűnt felhalmoztak az évek alatt, de ők nem így érzik. Azért van ez, mert a bűn elzsibbasztja a lelkiismeretet.
Mindkét esetben segít, ha a gyónást az Istennel való kapcsolat helyreállításának tekintjük. Ha ezt szem előtt tartva készülünk fel rá, biztosan lesz mit meggyónni.
Az írás eredetileg a Vasárnap 2026/39. számában jelent meg.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
