Sokszor előfordul velem, hogy egy-egy filmet, sorozatot nézve eszembe jut valami. „Megmozdulnak a képek”, a gondolatok pedig mocorogni kezdenek bennem.
Alig húsz évvel a fényképezés feltalálása után tette közzé Roger Fenton brit fotográfus a krími háborúban készült képét. A halál árnyékának völgye (1855) című fotót azóta is az egyik legerősebb háborús képnek tartják, függetlenül attól, hogy a „vájt szeműek” szerint Fenton némileg átalakította a helyszínt azért, hogy még hatásosabb legyen. Amikor már technikailag is lehetőség nyílt rá, a fotográfusok – ahogyan azt Robert Capa ajánlotta – igyekeztek minél közelebb menni a történésekhez, ezért érezzük úgy a háborús fotókat nézegetve, hogy ott vagyunk az események sűrűjében. De vajon nem esztétizálják így a tragédiát? A fotótörténettel foglalkozó szakemberek és műértők az eltelt évtizedek alatt sokat töprengtek azon, vajon képes-e egy fénykép megmutatni a háború borzalmait. Van, aki rendkívül kritikus: csak az a fotó tud felfedni valamit a lényegből, ami nem akkor készült, amikor lőttek, hanem utána. Nem a csata közben kell fotózni, mert azzal csak hétköznapivá teszünk valami olyasmit, ami elfogadhatatlan. Az eredményre kell inkább fókuszálni. Így válik a kép témájává a halott katona, a felperzselt föld, a szétrombolt város.
Van ebben igazság, ám akadnak azért szép számmal olyan fényképek, amelyek mind a két elvárásnak megfelelnek: akkor és ott készültek, ahol az esemény történt, és felvillantanak valamit a háború abszurditásából is. A történelem egyik legismertebb fotója A napalm lány, azaz a The Terror of War című kép, mely 1972. június 8-án készült a vietnámi háború poklában. Egy dél-vietnámi repülőgép Trảng Bàng közelében gyújtóbombával szórta meg az ellenséget, ám eközben nemcsak a saját katonáit, hanem egy templomban menedéket kereső civileket is eltalált. Nők és gyerekek futottak ki az épületből, egyenesen a faluból kivezető úton ácsorgó fotósok és operatőrök elé. Itt készült a kép: a kilencéves Phan Thị Kim Phúc és családja rémülten, kiabálva menekülnek, mögöttük lángol a falu, a gyerekek arcán látszik a rettegés és a kétségbeesés. Később sok kép került nyilvánosságra e tragikus esetről, ám egyik sem volt ahhoz fogható, amit az Associated Press (AP) fotósa, Nick Ut készített. Csakhogy.
Ötven év múltán az AP egyik képszerkesztője, aki az elsők között találkozott a fotóval, felvetette, hogy nem az a szerzője, akit a világ ismer. Abban az időben számtalan vietnámi szabadúszó fényképész dolgozott a nyugati hírügynökségeknek. Általában két hétig voltak a dzsungelben, sokan közülük soha nem tértek vissza. Aki megúszta, az az elkészült anyagot átadta az egyik szerkesztőnek, felvette érte a húsz dollárt, majd ment vissza a frontra. Közéjük tartozott Nguyễn Thành Nghệ, akinek a környezete mindig is tisztában volt azzal, hogy a híres fotó valójában kinek a nevéhez fűződik.
Egy dokumentumfilmes stáb elhatározta, hogy megpróbálja kideríteni az igazságot. A férfi a fotó mögött (The Stringer: The Man Who Took the Photo) ezt a nyomozást meséli el. Akkor és ott, amikor és ahol a kép készült, sok fotós és filmes dolgozott, így számtalan képi anyag állt a rendelkezésükre. A számítógépes elemzés – meglehetősen meggyőzően – arra jutott, hogy Ut messze volt attól a helytől, ahol a kép készítője állhatott. Bár azt nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Nghệ volt a fotós, az szinte biztos, hogy a fénykép szerzője nem Ut volt.
Mindez látszólag csak egy érdekes fotótörténeti epizód. Ám az eset több súlyos kérdést is felvet. Ut számtalan elismerést kapott a képért, például Pulitzer-díjat, és 1973-ban a World Press Photo ezt az alkotást választotta az év fotójának. Ut évtizedeken keresztül járta a világot és mesélt arról, hogyan készült a kép. Részletesen elmondta, kit látott meg először, hogyan vette észre az összeégett, meztelen kislányt, miként és mivel fényképezte le. A szakértők szerint nemcsak a szerzőséggel van probléma, hanem azzal is, amit Ut a körülményekről állított. Ezek szerint szinte semmi sem stimmel.
Az igazságot csak néhány ember ismerte. A képszerkesztő évtizedeken keresztül gyötrődött amiatt, ami történt, ám csak egykori főnöke – aki meghozta a döntést arról, hogy kit tüntessenek fel szerzőként – halála után mert kilépni a nyilvánosság elé. Nghệ kollégái, családjának tagjai tudták, hogy ki A napalm lány szerzője, ám semmilyen bizonyíték nem volt a kezükben.
De vajon számít az, hogy ki nyomta le a gombot? Nem az a fontos, hogy elkészült egy olyan kép, amely nemcsak a vietnámi, de minden valaha volt háború iszonyatát képes volt egyetlen pillanatba sűríteni? Aki látta, annak biztosan a retinájába égett. Kell ennél több? Az nyilván Ut lelkiismeretére tartozik, hogyan számol el azzal, hogy learatta a dicsőséget, átvette a díjakat, és sok évtizeden keresztül fürdött a szakma és a közönség elismerésében. Ám itt nem csak egy mű szerzőjéről van szó, és még csak nem is a történelmi igazságról. Nghệ vietnámi volt, Ut az amerikaiaknak dolgozott. Az AP fotórészlegének vezetője – aki azonnal felismerte a kép rendkívüli jelentőségét – úgy érezte, mégsem lehet egy névtelen helyi szabadúszó nevét aláírni, legyen a szerző inkább az ő emberük. Végül is fizettek érte. Furcsa módon ez a magatartás pontosan megegyezik azzal, ami a katonai jelenlét egyik mozgatórugója volt: az amerikaiak jogosultak arra, hogy beavatkozzanak a világ ügyeibe. Kedvükre formálhatják, alakíthatják a körülményeket, hasznot húzva a pusztításból éppúgy, mint az újjáépítésből. És nem mellesleg annak hírüladásából is.
Fotó: Wikipédia
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
