Szép könyvtáram van. Rengeteg könyvet örököltem, egykor a gyerekpénzemen is könyveket vásároltam. Soha nem számoltam össze, darabszámra, valószínű, ezer fölött lehet. Próbálom fejben számontartani őket.
Történt a napokban, hogy észrevettem, nem áll néhány könyvem pontosan a helyén. Hozzáfogtam megigazítani őket. Közben eszembe jutott néhány gondolat, amelyeket megosztok másokkal is.
A legelső, ni: olvastam ezt a könyvet! Kisgyerek voltam, amikor az Egri csillagokkal örvendeztettem meg magam. Egymás után négyszer is elolvastam. Emlékszem, egész párbeszédeket tudtam kívülről, filmszerűen magam előtt láttam a csatajeleneteket. Ugyanez történt néhány Jókai- vagy Mikszáth-könyvvel is. Később, emlékszem, mennyire rácsodálkoztam Arany János költői leleményességére, játékosságára, hihetetlen szókincsére. Nagy élményt jelentettek a Petőfi-versek.
Aztán azt vettem észre, hogy mennyi hasznomra, segítségemre, gyönyörködtetésemre szolgáló könyvet nem olvastam el. Ott porosodnak a könyvespolcomon.
Sorjáztak a gondolatok, hogy az emberi intelligencia fokmérője, a megismerésre és befogadásra vágyódás, illetve az azért való tudatos cselekedet az olvasás. Ott van a sok, népünk történelmével foglalkozó könyv. Művészettörténeti, természettudományi, na meg szakmai könyvek. Nem nagyon olvastam őket. Mára megváltoztak az olvasási szokások, ott van az internet, a mesterséges intelligencia, ha valamit tudni akarok, egy kattintás csupán, egy kérdés, aztán mindenki maga dönti el, mihez kezd a kapott információ tömkelegével.
A modern életünk s a benne használt technika egyre inkább a gépek felé viszi el az embert. Az ember pedig sohasem lehet, sohasem lesz gép. Az embernek lelke van. Mint lelkipásztor hiszem és vallom a Szentírás igazságát: „Ekkor megformálta Isten az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába.” (1 Móz 2,7) Így lett az ember élő lélekké.
Lelkiségünk fenntartására, helyes irányba terelésére az olvasás az egyik legjobb eszköz. Tudatos olvasásunk alkalmával a jó megértést ébren tartjuk, figyelünk, elképzeljük, korrigáljuk magunkat. Felébred bennünk az isteni lélek által kapott helyes ítélkezés. Hit, reménység, szeretet, békesség, engedelmesség, együttérzés és annyi más jó, amely áldássá válhak környezetünkben. A gépi világ soha nem fogja a könyv lelkét, képeit, illatát érteni, visszaadni. A gépember nem kíváncsi ezekre. Ezért is biztatok olvasásra mindenkit. Könyveimen végigsimítva reménykedem, hogy majd nem valahol, egy senki által nem látott, nem érintett, nem olvasott könyvespolcon végzik.
Tudom, hogy nem egyszerűen „jó könyveket” kellene ajánlanom, hanem olyanokat, amelyekről egy lelkipásztor szemével lehet beszélni: emberről, faluról, hitről, közösségről, múltról, e széteső világról, és arról, hogy mi marad az emberből a technikai világban.
Ezért én nem egy szokványos „könyvajánlót” írnék, hanem személyes vallomásból kinövő könyvcímet ajánlok. Egy kevésbé ismertet, Balázs Ferenc Zöld árvíz című regényét.
Ki volt Balázs Ferenc? Balázs Ferenc (1901–1937) unitárius lelkész és író volt. 1930-tól haláláig a Torda melletti Mészkő lelkésze. Rendkívül különleges ember: világot járt, Angliában és Amerikában tanult, Ázsián keresztül utazott haza, majd falusi lelkészként nem egyszerűen „ellátta a gyülekezetet”, hanem falufejlesztő programot próbált megvalósítani. Szövetkezetet szervezett, iskolát és lelkészi lakást fejlesztett, dalárdát és színjátszó csoportot vezetett.
Miről szól a Zöld árvíz? A regény egy vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét mutatja be egy „elsodort” faluban. A regény helyszínei és szereplői valóságos emberekhez, illetve Balázs Ferenc mészkői tapasztalataihoz kapcsolódnak. A központi alakok között ott van Kelemen Lőrinc, valamint egy fiatal tanító, Gergely Dezső, aki társadalmi munkába kezd, de a falu ellenállásába ütközik. A „zöld árvíz” tehát nem egyszerűen természeti katasztrófa. Szimbólummá válik: egy olyan erő jelképévé, amely végigsöpör a falun, és elsodorja vagy félresodorja azokat a kezdeményezéseket, amelyek változtatni próbálnának rajta. Egy irodalomtörténeti értelmezés szerint a regény végén lényegében egyetlen probléma sem oldódik meg; a kérdések tovább élnek.
Ez a könyv nem azért érdemes olvasásra, mert nem ismert vagy érdekes a maga módján, hanem azért, mert feltesz néhány kegyetlen kérdést. Az egyik ilyen kérdés: a „csak azért is – csak azért se” magatartás vezethet-e oda, hogy közben elveszítjük azokat az embereket, akikkel éppen a megújulásért kellene együtt dolgoznunk? Talán ezért is érdemes lenne elolvasnunk ezt a művet, mert ezt az érzést, az együtt munkálkodás érzését, tudását kattintásokkal nem lehet megszerezni.
Bereczki László református lelkipásztor
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
