Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára ünnepi írását olvashatják Szűz Mária névnapjának, szeptember 12-ének előestéjén. Különösen izgalmas, hogy az ünnep újbóli felfedezésének a 25 évvel ezelőtti New York-i terrortámadáshoz is van köze…
Hívő férfiak csoportjában beszélgetve merült fel egyszer a huncut felismerés: többekkel megtörtént, hogy egy korábban általuk nem kedvelt, nem szépen csengőnek érzékelt női név hirtelen gyönyörűvé vált. Mégpedig azért, mert az illető beleszeretett egy olyan hölgybe, aki épp azt a nevet viselte. Mennyire kevés kell ahhoz, hogy ilyen fordulat történjék, hogy az is váratlanul megszépüljön, ami idegen, távoli volt addig! És persze a teljességhez hozzátartozik ennek fordítottja is: súlyos konfliktust, elmérgesedett párkapcsolati törést megélve még a névtől is tud irtózni az ember – legalábbis a sebek gyógyulásáig.
A név nem mágikus valóság, mégis rejlik benne egy titokzatos erő. A személlyel a neve szorosan összeforr. Manapság a szülők a születendő gyermek nevét választva kevésbé gondolnak arra, amire a régiek: az a név jelentést hordoz, nomen est omen. És ezzel már mintegy ki is jelöl egyfajta identitást, természetfölötti tulajdonságot, küldetést számára. „János a neve” (Lk 1,61) – szögezi le határozottan az írótáblán Zakariás, berekesztve ezzel a Keresztelő születésekor a rokonság vitáját – hogy csak egy példát említsünk. Csupán egy szerény kérdést megengedve magamnak:
Néhány napja köszöntöttük Égi Édesanyánkat a Föld születésének ünnepén. Ma az ő nevének örvendünk. De mi ennek a jelentősége lelki életünkben?
Mária nevének eredete vitatott. A legvalószínűbb, hogy a héber Mirjam-ból származik, és az „úrnő” jelentést hordozza. Nem áll ez messze a keresztény felfogástól, hiszen a konstantini béke után hamar elterjed az Úr „alázatos Szolgálóleányának” erőt sugárzó úrnőként, uralkodónőként való szemlélése, megszólítása és ábrázolása. Amiben semmi helytelen nincs, hiszen a mennybe felvett Szűzanyát, aki Krisztus királyi mivoltából részesedik, Királynőnek szólítjuk. Érdekesség, hogy még a Máriát tisztelő muszlimok is szokták őt Úrnőként (Szajjida) említeni, ők persze nem Istenszülőként, hanem Issa próféta (Jézus) anyjaként tekintve.
Mária fontos útmutató Isten népe számára. Nem véletlen, hogy Szent Bernát a Szűzanyát Tengercsillagnak is (Stella maris) nevezi.
Egyik legtöbbet idézett himnuszában többször visszatér: „Respice stellam, voca Mariam!” („Nézd a csillagot, hívd Máriát!”). A középkori lelkiség egyébiránt egyfajta kedves szójátékkal is él: mivel a tenger (mare) szó többes száma maria, ebből már könnyen eszünkbe jut az Istenszülő is, akire ráadásul Tengercsillagként, a napfelkeltét jelző Hajnalcsillagként vagy ahogy másutt, még bátrabban mondják: „Napszülő Csillagként” tekintünk. Nevét említve nem manipulálni akarunk (evocatio) természetfölötti erőket, hanem segítségül hívva őt (invocatio), általa minden segítség forrására, Krisztusra lelünk.
Nemrégiben, szeptember 7-én ünnepeltük a kassai vértanúkat. Szent X. Piusz pápa írja róluk, hogy miközben halálukhoz vezető súlyos kínjaikat viselték, szüntelenül „Jézus és Mária nevét sóhajtozták”. De a szentek hosszú sorára is jellemző ez a szeretetteljes közelítés. Jó eltanulnunk tőlük ezt a gyermeki egyszerűséget, bizalmat. Ahogyan édesanyánk nevét hallva is felizzik a szívünk, úgy indít a Szűzanya neve is sok jóra. De miért is van értelme Máriát szólítani, ha ő nem isteni személy?
Mária nevének helyes tisztelettel való említése végső soron Jézusra irányít, akinek nevében (Jeshua – „Isten szabadít”) ténylegesen szabadulásunk és üdvösségünk van. A Szűzanya öröme is abban teljesedik ki, ha Fiához vezethet bennünket. Az Istenszülő nevének szeretettel, tisztelettel való említése Jézus számára is kedves. Így mindkettőjüket megtiszteljük.
A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform idején azonban egyfajta „egyszerűsítő igyekezet” lett, hogy Mária nevének ne szenteljünk önálló emléknapot, hanem gondolatban egyesítsük azt születésének ünnepével. Sok helyütt ezt az egyszerű hívő nép nehezményezte is, különösen olyan templomok közösségei, melyeket Mária nevének tiszteletére szenteltek. De a Szűzanya nevére keresztelt katolikus hölgyek és szeretteik is hiányolták, hogy miért csak családi, baráti szinten fontos a szeptember 12-e, és miért tűnt el a hivatalos liturgikus naptárból – már ahol ezt egyáltalán észrevették. Mindig voltak ugyanis lelkipásztorok, akik e napon, ha a liturgikus rend engedte, töretlen hűséggel és elkötelezettséggel miséztek a Szűzanyáról. Érdekesség, hogy rövid ideig hazánkban e napra került át – mintegy „hiánypótlási kísérletként” – Magyarok Nagyasszonyának főünnepe, ám utóbbi a ’80-as évekre újra visszatalált az október 8-i dátumhoz. Magyar földön, különösen is az említett történelmi háttér okán, szeptember 12-én nem lehetett másnak helye, mint Mária neve napjának, ezért régiónkban vissza is tértünk megünnepléséhez.
A következő évtől jelenik meg szerte az egész világon a liturgikus könyvekben ismét szeptember 12-én Mária nevének fakultatív emléknapja, melyet mi, magyarok továbbra is kötelező emléknapként ünneplünk.
Ferenc pápa, jóllehet 2021. szeptember 12-én a Hősök terén, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján vasárnapi szentmisét celebrált, mégsem feledkezett meg a magyarlakta vidékeken ezen a napon egyébiránt emléknapként megült „Mária szent neve” ünnepéről. A Szentatya ezzel is éreztette:
A szentmise utáni Úrangyala imádságot így vezette fel: „Régen ti, magyarok tiszteletből nem mondtátok ki Mária nevét, hanem úgy szólítottátok meg, mint a királynőt”. Ezt követően megfogalmazott záró jókívánsága, mely a múlt kincséből merít, hasson ki a magyar Mária-kultusz jelen- és jövőbeli megújulására is, beleértve a Szűzanya neve és személye iránti tiszteletet és szeretetet is: „A »Boldogasszony, régi nagy pátrónátok« kísérjen és áldjon meg benneteket!”
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
