Bár az erősdi leletek egy korszakalkotó régészeti kultúra megalapozásához járultak hozzá, mégsem büszkélkedünk eléggé a Sepsiszentgyörgy közeli kis falu határában talált kincsekkel. A téma kiemelt szakértőjének számító Sztáncsuj Sándor Józseffel azonban nemcsak ennek okairól beszélgettünk, hanem Móra Ferenc Aranykoporsó című regényéről, és arról is, miért nem kell mindent feltárni egy ásatás során.
– Az erősdi kultúra széles körben elismert szakértőjének számít. De mitől lett az ön számára ennyire kiemelt ez a téma? – Talán onnan indult az egész, hogy még mielőtt régészetre mentem volna, magam is jártam a múzeumban, és láttam egy Erősdről szóló régi kiállítást. Talán még a 80-as években csinálhatták, a szép festett edények láttán pedig eszembe jutott a Teleenciclopédia című tévéműsor, amelynek egyik epizódja – még fekete-fehérben – is erről szólt. Az egyetemet az ELTE-n végeztem, és amikor szakdolgozati témát kellett választanom, felfedeztem, hogy egy 1913-as erősdi ásatás anyagának egy részét elvitték Budapestre, ott volt az ásatásokat finanszírozó Nemzeti Múzeumban hiánytalanul, feldolgozásra várva. Minden szakdokumentációval ellátva, ahogy annak idején László Ferenc elküldte. Szakdolgozati témának ideális egy diák számára.
– Szűkítsük egy kicsit a kört: mire fókuszált konkrétan a diplomadolgozata témája? – A régészet általában a tárgyakból indul ki. Van egy mintaegységünk, néhány tárgy, esetleg nagyon sok tárgy, és azok alapján kell valamilyen módon értelmezni a múltat. Ez nem mindig annyira látványos és romantikus, ahogy azt esetleg a kívülálló elképzeli. Az ásatási anyagok feldolgozása ma is a tárgyak dokumentálásával kezdődik, statisztikát készítünk róla, leírjuk őket méret, tipológia szerint. Kicsit olyan az egész, mint egy nyomozás: össze kell gyűjteni a bizonyítékokat, és ha valami nem stimmel, az bizony olyan mértékben félrevezethet, hogy sose jutsz célba. Mindent le kell fényképezni, lerajzolni, tipológiai elemzésnek alávetni: edénytípusok, formák, nyersanyag, mennyi benne a festék. Elővettem a rendelkezésre álló publikációkat, ezek alaposságában László Ferenc úttörőnek számít. El kellett olvasni mindent, megtalálni és beilleszteni az apró darabokat a nagy puzzle-be.
– A kívülálló számára igencsak izgató kérdés, és ez az erősdi ásatásokra is érvényes: mi alapján fognak neki ásni éppen ott, éppen akkor? – Erősdöt már Pesti Frigyes helynévgyűjteményében is említik, azt is, hogy ott lehet találni régi tárgyakat. Az információ, miszerint a Tyiszk-hegyen mindegyre régi cserepek kerülnek elő, nyilván a helybéli emberektől származott. Az első darabokat Benkő András tanító vitte be a Székely Nemzeti Múzeumba, tudományos szempontból azonban a felfedezés egy brassói szász amatőr régész, Julius Teutsch érdeme. Ő járt először Erősdön, kisebb ásatást is végzett, az ott, valamint a Barcaság területén máshol talált leletekre építve alapította meg néhányadmagával a Barcasági Szász Múzeumot. Felfigyelt a korábbi cucuteni-i felfedezésekre is. Akkoriban kezdték el körvonalazni az alapvető régészeti korszakokat, ami nekünk, mai régészeknek alapvetés, de valahonnan össze kellett rakni az időrendi táblát. A festett kerámia nagyon hamar felkeltette a közérdeklődést, de legközelebbi analógiáikat a klasszikus görögországi bronzkorban, a mükénéi kultúrában keresték. Azt már nagyjából sejtették, hogy időben hová helyezhetők az itt megtalált cserepek, így kezdetben a mi leleteinket a mükénéi festett kerámiaművesség barbár, primitív kisugárzásának tartották. A Cucuteni-ben ásó német régész, Hubert Schmidt jött rá először, hogy ezek a leletek korábbiak, ő állította fel a Cucuteni-Tripolje kultúrkör máig érvényes alapvető kronológiáját. De nem figyelt olyan dolgokra, amelyekre László Ferenc már igen.
– Miben fogalmazható meg a szentgyörgyi múzeumigazgató legfőbb érdeme? – László Ferencet nem csak a begyűjthető szép tárgyak érdekelték. Az élet nyomaira is figyelni kezdett. A lengyeli kultúra felfedezője, Wosinsky Mór az első világháború előtt a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének régész felügyelőjeként bejárta a korabeli Magyarország múzeumait, eljutott hozzánk is, megpróbált segíteni a még „tipegő” múzeumnak. Neki is feltűnt az erősdi típusú festett kerámia, 1901-ben végzett egy ásatást Lászlóval közösen a Sepsiszentgyörgy melletti Gémvárán. Ezt követően a múzeum tervbe vett egy erősdi ásatást, 1904-re tervezték az első szezont, végül azonban csak 1907-ben kezdődtek el a munkálatok. Az első világháború kitöréséig minden évben volt egy hosszabb-rövidebb ásatási szezon. László Ferenc, aki természettudományos végzettségű ember volt – botanikából doktorált Kolozsváron –, rájött, hogy (képletesen szólva) emberek vannak a tárgyak mögött. Elkezdte megfigyelni az ásatási jelenségeket, a települések rétegeit, elpusztult házak, kemencék nyomait fedezte fel, gödröket, erődítésrendszert, árkot, kerítést. Annyira profin csinálta, hogy az még manapság is etalonnak számít. Talán elsőként a magyar szakmában elkezdte rendszeresen használni a fényképezést mint a régészet dokumentációs módszerét.
– A világháborút követő impériumváltás után évekre leálltak az ásatások. Összefüggésbe hozható ez azzal a tétovasággal és gyanakvással, amellyel a román állam általában kezelte az új helyzetet? – Nem, ez a téma nagyon messze volt az aktuális történelemszemlélettől. Erősd kicsit valóban a háttérbe szorult, de azért, mert a két világháború között áthelyeződtek a hangsúlyok, és főleg a moldvai területeken zajlott több kutatás és ásatás. Mifelénk pedig Székely Zoltánt leszámítva sokáig nem volt régész, erdélyi magyar régész még kevésbé. Ion Nestor vezetésével 1968-ban kezdték újra az ásatásokat, és ’86-ig egy-két év megszakítással rendszeresen ástak. A dokumentáció nagy része Bukarestbe került, az ásatások eredményeit azonban csak kis mértékben közölték. Márpedig az ásatás alapvető feladata, hogy feldolgozzák a tudományos eredményeket, a leletanyagot, azt megosszák a tudományos világgal és akár a közvéleménnyel. Ez nem nagyon történt meg. Kézenfekvő volt, hogy ezzel az egész kultúrkörrel inkább román régészek foglalkozzanak, rajtam kívül kevés magyar régész fókuszált erre a témára. A magyarországi régészek azért elég jól ismerik, de úgy érzem, valóban nem foglalkozunk vele eleget, elsősorban a tudományos ismeretterjesztés szintjén. Jó ideje az az álmom, hogy magyar nyelven, tudományos ismeretterjesztő könyv formájában megírjam az erősdi kultúra történetét. Vannak hasonlóra példák a magyar régészetben, mi, magyarok ebben elég jók vagyunk, gondoljunk csak Móra Ferenc Aranykoporsó című regényére, amely szerintem a valaha volt legjobb történelmi regény. Móra régész volt, érződik, hogy nagyon jól ismeri a késő római korban, Diocletianus császár idején játszódó történet hátterét.
– Fejlődött-e az idők folyamán, az ismeretek bővülésével párhuzamosan az erősdi kultúra története? – A történelem nem változik, legfeljebb a hozzá fűződő viszonyunk, az értelmezések változnak. Egyre többet tudunk róla, minden egyes újabb bizonyíték, újabb puzzle-darabka változtat valamennyit a képen. Mint említettük, az erősdi festett kerámiákat sokáig a mükénéi kultúra barbár változatának tartották, László Ferenc munkássága révén viszont néhány év alatt eljutottunk annak megállapításáig, hogy bőven a mükénéi előtti korral van dolgunk. Hogy pontosan mennyivel korábbi is ez a leletanyag, azt nagyon sokáig nem tudták, még a nyolcvanas években is voltak, akik tévesen keltezték. Meg kellett érkeznie a modern kutatási-elemzési eszközök korának, ezek által került sor az egész őskori kronológia revíziójára. A küszöbön álló, reményeink szerint októberre elkészülő Erősd-kiállításunkban is a jelenlegi ismereteink összegzését szeretnénk megmutatni, lefordítva egy kicsit a tudomány, illetve a látogatók nyelvére. Szeretnénk szépen bemutatni, alaposan körbejárni a témát, állandó kiállításnak szánjuk Tempora praehistorica, azaz Ősidők címmel.
– Készül-e mostanában Erősdre látogatni? Vagy ott már minden fel van tárva? – Nincs, és remélem, nem is lesz. Egy kisebb ásatásra szívesen vállalkoznék, de nekem az a filozófiám, hogy nem kell mindent feltárni, hagyni kell az utókornak is, mert ők mindig okosabbak lesznek. A régészet ugyanis pusztítással is jár, amit egyszer valaki feltárt, azt többé már senki sem tudja feltárni. Mindig kell maradnia egy szeletkének, ahol akad megnéznivaló.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Régész, muzeológus, a történelemtudományok doktora, a Székely Nemzeti Múzeum történelem–régészet osztályának vezetője. Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1996-ban, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetében diplomázott 2002-ben. Doktori fokozatát a iași-i Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetemen szerezte meg 2012-ben. Legfontosabb kutatási területei a Kárpát-medence neolitikuma és rézkora, az erdélyi régészettudomány története, Délkelet-Erdély őskori és középkori, kora újkori régészete. Nős, három gyermek édesapja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
