Valami megmozdult Magyarországon.
Nőjogi szervezetek egyeztetnek a kormánnyal a nők elleni erőszakról. Demonstrációt szerveznek az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért. A sajtóban ismét előtérbe kerül a bántalmazott nők helyzete, a krízisellátás, a hatóságok felelőssége és az áldozatok védelme.
Mindezzel önmagában nincs baj.
Sőt.
Ha egy nőt megver a párja, ha rettegve él az otthonában, ha a hatóságok nem veszik komolyan a segítségkérését, akkor az államnak kötelessége megvédeni. Ha a jelenlegi rendszer ehhez kevés, javítani kell rajta. Ha több férőhelyre, jobb rendőrségi képzésre, gyorsabb intézkedésre vagy hatékonyabb áldozatsegítésre van szükség, támogatom.
Férfiként is.
Van azonban valami, ami egyre nyugtalanítóbb.
Miközben egyre többet hallunk a női áldozatok védelméről, a férfi áldozatokról szinte semmit.
Augusztus 26-án a Szociális és Családügyi Minisztérium egyeztetést folytatott a nők elleni erőszakkal kapcsolatban. A találkozóról kiadott közlemény szerint a NANE Egyesület, a PATENT Egyesület, az EMMA Egyesület és a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség vett részt rajta.
Mind a négy szervezet a nők érdekeinek és a női áldozatok védelmének képviseletében dolgozik.
Ezzel sincs baj.
A kérdés az, hogy hol vannak a többiek?
Hol vannak azok a szervezetek, amelyek bántalmazott férfiakkal találkoznak?
Hol vannak azok, amelyek apák családjogi tapasztalatait ismerik?
Hol vannak azok, amelyek fiúgyermekek és férfiak áldozattá válásával foglalkoznak?
Nem azt kérdezem, miért ülnek nőjogi szervezetek az asztalnál.
Azt kérdezem: miért csak őket látjuk ott?
Mert ha az egyeztetésekből végül a magyar kapcsolati erőszak és áldozatvédelem rendszerének átalakítása következik, akkor annak már nem kizárólag nőügyről kellene szólnia.
Emberekről kellene szólnia.
Ezt furcsa módon még mindig szükséges leírni.
Egy férfit is megüthet a párja.
Egy férfit is lehet rendszeresen megalázni, fenyegetni, zsarolni vagy elszigetelni.
Egy férfi is félhet hazamenni.
Egy apa is kerülhet olyan helyzetbe, amelyben a gyermekeivel való kapcsolatát eszközként használják ellene.
És egy férfi számára talán még külön nehézség is segítséget kérni.
Mert mit tanult egész életében?
Bírd ki.
Légy erős.
Ne panaszkodj.
Ne hagyd, hogy egy nő elbánjon veled.
Ha mégis megtörténik, sok férfi inkább hallgat. Részben szégyenből, részben azért, mert nem biztos benne, hogy komolyan fogják venni.
Ezek az emberek ugyanúgy áldozatok.
Nem kevésbé, mert férfiak.
Ezt különösen fontos hangsúlyozni.
A férfiak védelméről beszélni nem a női áldozatokkal szembeni állásfoglalás.
Nem egy véges torta az együttérzés.
Ha egy nőnek menedékhelyre van szüksége, legyen számára menedékhely.
Ha egy nő életveszélyben van, kapjon azonnali védelmet.
Ha bizonyos erőszakformák különösen nagy arányban érintenek nőket, az állam ennek megfelelően fordíthat rájuk nagyobb erőforrásokat.
De mindebből nem következik, hogy a férfi áldozat problémája másodrendű lenne.
Az igazságosság nem azt jelenti, hogy minden társadalmi csoport minden helyzetben ugyanannyi figyelmet kap.
Azt viszont igen, hogy ugyanannak az emberi szenvedésnek ugyanaz az erkölcsi súlya, akár nővel, akár férfival történik.
Az elmúlt hetekben ismét erősödött a követelés, hogy Magyarország ratifikálja az Isztambuli Egyezményt.
Az Egyezménynek számos olyan célja van, amelyet nehéz lenne vitatni: az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme, az elkövetők felelősségre vonása és az intézmények együttműködésének javítása.
A férfijogi aggodalom nem ezek ellen irányul.
A probléma az Egyezmény szemléletével kezdődik.
Az Isztambuli Egyezmény ugyanis nem egyszerűen családon belüli erőszakról beszél. Kifejezetten a nők elleni erőszakot helyezi középpontba, és azt részben a nők és férfiak közötti történelmi hatalmi egyenlőtlenségből vezeti le.
A férfi áldozatok védelmét ugyan lehetővé teszi, sőt arra ösztönzi az államokat, hogy a családon belüli erőszak más áldozataira is alkalmazzák az intézkedéseket.
Csakhogy a későbbi GREVIO-gyakorlatból az is láthatóvá vált, hogy ez az értelmezési keret nem pusztán elmélet.
Hollandiát például azért is bírálta az Egyezmény végrehajtását ellenőrző GREVIO, mert az ország kifejezetten nemsemleges megközelítést alkalmazott a családon belüli erőszak kezelésében. Belgium esetében pedig problémásnak tartotta a férfiak és nők áldozati és elkövetői helyzetének túlzottan szimmetrikus kezelését.
Ez számunkra fontos figyelmeztetés.
Nem azért, mert azt szeretnénk bizonyítani, hogy a férfiak és nők minden erőszaktípusban ugyanakkora arányban áldozatok.
Nem kell ezt állítanunk.
A kérdés más.
Megmaradhat-e egy olyan magyar áldozatvédelmi rendszer, amely az egyes emberből indul ki, és először azt kérdezi: ki az áldozat, ki az elkövető, mi történt – nem pedig azt, hogy milyen neműek?
Érdekes ellentmondás, hogy a nőjogi mozgalmak egy része közben több férfit szeretne bevonni a nők elleni erőszak elleni küzdelembe.
Ez jó szándék.
De ehhez kölcsönösség kell.
Nehéz azt mondani a férfiaknak:
„Gyertek, segítsetek nekünk megvédeni a nőket”,
miközben arra a kérdésre, hogy
„És velünk mi lesz, ha mi kerülünk bajba?”
nem hallatszik ugyanilyen határozott válasz.
Mi szívesen ott állunk a bántalmazott nők mellett.
De szeretnénk tudni, hogy ha egy férfi kerül ugyanabba a sötét szobába, ugyanazzal a félelemmel, ugyanazzal a kétségbeeséssel, akkor mellé is odaáll-e valaki.
Ezért a kormánnyal szemben a kérésünk egyszerű.
Folytassanak egyeztetést a nőjogi szervezetekkel.
Hallgassák meg a NANE-t, a PATENT-et, az EMMA-t és minden olyan szervezetet, amelynek valódi tapasztalata van a bántalmazott nőkkel.
De ne álljanak meg itt.
Ültessenek az asztalhoz férfiakkal és apákkal foglalkozó civil szervezeteket is.
Hallgassák meg azokat a szakembereket, akik férfi áldozatokkal találkoznak.
Vizsgálják meg külön a férfiak segítségkérésének akadályait.
Nézzék meg, milyen szolgáltatások érhetők el egy bántalmazott férfinak.
Vizsgálják meg azt is, hogy a családjogi és gyermekvédelmi rendszerben milyen sajátos problémákkal találkozhatnak apák és anyák.
És ha Magyarország valóban újragondolja az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, akkor erről ne kizárólag az Egyezményt támogató nőjogi szervezetekkel folyjon társadalmi párbeszéd.
Ez túl jelentős kérdés ahhoz.
Többet kérünk mindenkinek.
Talán ez a legfontosabb mondat.
Nem szeretnénk egyetlen ágyat sem elvenni egy bántalmazott nő menedékhelyéről.
Nem szeretnénk egyetlen forinttal sem kevesebb segítséget egy rettegő anyának.
Nem akarjuk relativizálni egyetlen meggyilkolt vagy megvert nő tragédiáját sem.
Azt szeretnénk, hogy amikor Magyarország végre komolyan beszél az erőszak áldozatairól, a férfiak neve se maradjon le a mondat végéről.
Mert az áldozat nem attól áldozat, hogy nő.
És nem lesz kevésbé áldozat attól, hogy férfi.
Ha most valóban új korszak kezdődhet a magyar áldozatvédelemben, akkor legyen új korszak mindannyiunk számára.
Álljunk a bántalmazott nők mellé.
És ugyanazzal a természetességgel mondjuk ki:
a bántalmazott férfiak mellé is.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
