Romeo Castellucci rendezte, Maxime Pascal vezényelte Olivier Messiaen 1983-ban bemutatott Assisi Szent Ferenc című operáját az idei Salzburgi Fesztiválon.
A vár alatt, a Mönchsberg páholysorosra faragott szürke sziklafala az egyik nagy színház- és koncertterem, a Felsenreitschule állandó természetes díszletháttere. Ideális közege Castellucci látomásos avantgárd színházának, ahol különösen jól érvényesül az olasz vagány felkavaró „testi radikalizmusa”, fényekre, színekre, őselemekre, szimbólumokra épülő egyedi látványvilága.
Hatalmasra nagyított fekete-fehér fotók: végtelenbe vesző országút; Bruno Mooser felvétele egy siketnéma kisfiúról, aki átszellemülten feledkezik bele abba, hogy audiométer segítségével először hall zenét; feje tetejére állított modern városkép… Szent Ferenc útját követjük nyolc jeleneten át. A kanadai Philippe Sly átlényegülésének lehetünk tanúi, aki testét, hangját, lelkét, épségét adja azért, ami már nem is csak egy szerep. Némajáték indul: Ferenc leveti ruháit, az idős, törődött szülők tanácstalanul, szomorúan követik, mint válik mezítelenné; nem tudnak mit tenni, hagyják, elballagnak.
Messiaen makacs leitmotívumokat görgető, meditatív, madárhangokkal teli, monotóniára hajlamos zenéje nem nélkülözi a mennyeit, az éterit, ami rendre az angyal alakjával jár együtt. Végül az isteni-krisztusi üzeneteket közvetítő, „másvilági” énekkar és a mamutzenekar fényezi-fokozza káprázatossá Ferenc tranzitusát.
Míg Messiaen rendre el- és felemel, a realista Castellucci folyamatosan lent tart, látszólag a szennybe ránt, a földbe döngöl és zavarba hoz. Már a civil öltözéket váltó rendi „habitus” sem lehet tiszta, Ferenc maga sározza, vérezi. A tisztaság világi(as), a sár lemondás a kényelmesről, az otthonosról.
Oldalról szikár, ráncos, idős férfi közelít araszolva. A leprás figurája olyan, mint Grünewald, Bosch nyomorultjai, Klimt görnyedt, hajlott hátú halálra szántjai. Kiszolgáltatottsága, teljes pőresége nézőként szinte elviselhetetlen. Feszengés, félrenézés. Ferenc lemossa a mocskos testet, lassan, szisztematikusan; egy gyűrött hímzett miseruhát vizez, és gyengéd mozdulatokkal tünteti el az öreg piszkát, sebeit. A „gyógyultat” aztán úgy öleli át, ahogy az Atya öleli és csókolja homlokon a hazatért tékozlót.
A testvérek tevékenyek, dolgoznak Castellucci színpadán: szanaszét hintik a lisztet, tésztát gyúrnak, dagasztanak, a nagy elektromos etázskemencékben sütnek is; az első felvonás végére az „élő kenyér” illata tölti be a Felsenreitschulét. A második rész elején – amely ismét csak rövid némajáték formájában a gubbiói farkas kivezetésének jelenetével kezdődik, valódi kutyával – korongoznak a jámborok; a hozzájuk betérő, próbatévő angyal a pusztítás angyalaként tiporja szét a megformázott, kiégetésre váró vázákat.
Ferenc madaraknak szóló – történetileg és zeneileg egyaránt emblematikus – prédikációja is rendhagyó. Szózata, álomelbeszélése közben nem figyelnek vagy szárnyalnak, hanem a hófehér háttér előtt, fentről záporoznak alá az elhulló madarak, a szabadság és az örömhír közvetítőinek tetemei borítják be a színt. Az ornitológia iránt rajongva érdeklődő Messiaen harmincnégy madár énekét vitte be operájába, „katalógusuk” a vászonra kivetítve pereg. A sort és a felvonást egy élő pávatojó óvatos téblábolása zárja.
Eső, szögesdrótként kihúzott töviskorona, letépett angyalszárny, elföldelt, majd kiásott hegedű, befestett végtagok, derengő, áttűnő képek, narancs, talán a tiltott gyümölcs… – Castellucci kétkedéseinek, gondolattársításainak, vizuális kalandozásainak kimeríthetetlen tárháza sejtető; a néző fantáziájára bízza borúsan józan üzeneteinek megfejtéseit.
A harmadik felvonás két jelenete A stigmák, s végül a Halál és új élet Messiaen zenei csúcsteljesítménye: vibráló, földöntúli, lehengerlő, katartikus. A Felsenreitschule nyers sziklája ezúttal La Verna hegye. Sávban földhányások, a magányos Ferenc mintha a saját sírját ásná. Sötét ruhás csoport jön, lehetnek az egykori testvérek vagy a halál követei, lehetünk mi magunk. Ütik-verik, húzzák-vonják. A kitüntető stigmák a végtelennek látszó lelki és testi szenvedés nyomai lesznek. Ferenc rögöket félresöpörve kapar ki és vesz vállára egy aranyfényű gerendát, az ő keresztdarabját. Törődött Krisztus, reménytelenség, teljes elhagyottság. Vödörrel a kezében egyszer csak besétál az öreg; az, akit Ferenc korábban megtisztított. Most ő szolgál: ugyanolyan kímélettel, részvéttel, szelíd szeretettel mossa le az Embert, a sáros, véres, megalázott testet. Az idős szülők is megjelennek újra, élére vasalt ruhát hoznak; még mindig várják, kérik, remélik fiuk hazatértét, persze hiába.
A Felsenreitschule teteje résnyire nyitva, belátszanak az épület feletti fák lombjai, fent felhőszerűen füst gomolyog. Az óriási tér kiürül. Jobbra, a sziklafal tövében már csak a mezítelen porhüvely hever, és lám: a bal szélen békésen bárányok legelnek. E néma, borongós záróképet hangözönbe foglalja Messiaen fülsiketítő, fényes diadalma, ahogy a reményünk bizonyságát hirdeti. Megint csoda történt.
Fotó: Salzburg Festival/Monika Rittershaus
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
