Egy csendesen szomorú évforduló Juhász Katalin2026. 09. 01., k – 14:37
Ma egy éve halt meg tragikus hirtelenséggel, ötvenévesen Mizser Attila füleki költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, tanár, a hazai magyar irodalmi élet meghatározó alakja.
Aki ismeri a szövegeit, tudja: már korai írásaiban is ott volt bennük az az érettség, az a különös figyelem a nyelvre és az emberre, ami később is jellemezte őt. A 90-es évek elején jelentek meg első versei, bemutatkozó kötete, a Hab nélkül pedig 2000-ben látott napvilágot. Szavai, gondolatai nyomot hagytak irodalmi életünk szövetén. Sőt, valahogy mindig az volt az érzésem, hogy örökmozgóként van jelen az irodalom valamennyi szintjén.
Személyesen a rendszerváltás után találkoztam vele először a rimaszombati Tompa Mihály szavalóversenyen, ahol abban az évben – talán 1992-ben? – egy új kategóriát nyitottak: saját művekkel is lehetett indulni. Mizser Attila egy merészen absztrakt, több tételes prózaverssel állt ki a színpadra, amelyet meglehetősen rendhagyó módon prezentált. Tinédzser volt még, én pedig már elmúltam húsz, de akkor és ott döbbentem rá, mennyire fontos az önazonosság a színpadon.
Vagyis az, hogy lehet akár fütyülni is az elvárásokra és bevett szabályokra a gondolataink, érzéseink tolmácsolásakor. Hogy egy fura szöveget furán előadni nem szentségtörés, sőt, talán csak így lehet. És hogy a szavaknak igenis, súlyuk van, és érdemes hinni bennük.
Ezután körülbelül öt-tízévente futottam össze Attilával, és minden alkalommal életének más-más szakaszában találtam őt, miközben úgy éreztem, én folyamatosan egy helyben topogok, semmi sem változik körülöttem. Egyfajta hiányérzetem is volt, hogy nála sokkal kevesebbet éltem, tapasztaltam, kevesebb akadályt ugrottam meg sikeresen, kevesebbet értem el. Elejtett megjegyzéseiből, gesztusaiból azonban azt is sejteni véltem, hogy nem elégedett, sőt, egyre elveszettebbnek érzi magát a világban. A legboldogabbnak talán akkor láttam, amikor a Palócföld salgótarjáni szerkesztőségében látogattam meg őt, valamikor 2010 tájékán. Büszkén mutatta a friss lapszámot. Egy színvonalas, bárhol kinyitható lapot láttam, és kiderült, hogy nem tévedtem: az a nyolc év (2008-2016) volt a Palócföld fénykora.
Aztán ennek a korszaknak is vége lett. Később örömmel hallottam hírét, hogy Attila Egerben tanít az egyetemen. Majd azt, hogy az Irodalmi Szemle főszerkesztője lett. Viszont sosem volt mélyebb, tartalmasabb beszélgetésünk. Ehhez mindig is kevésnek éreztem magamat. Talán már akkor is, amikor megismertem azt a tizenhét éves, göndör hajú, egyszerre vidám és koraérett fiút a rimaszombati kultúrházban.
Az utolsó öt évben teljesen eltűnt a látóteremből. Sosem vettem fel a telefont, hogy megkérdezzem, mi újság vele, hogy van, min dolgozik épp. Vagy esetleg azt, hogy miben segíthetek. Annyit tudtam csak, hogy nem igazán boldogul ebben a való világban, amely egyre nagyobb súllyal nehezedik minden művészemberre. És amelyet egyre kevésbé lehet ignorálni.
Attila élete az alkati sajátosságokon felül azt a kérdést is felveti: vajon mennyire határozza meg sorsunkat a környezet, ahol élünk? Vajon tényleg nehezebb-e vidékről érvényesülni, a perifériáról hallatni a hangunkat? Sok mindent letett az asztalra, folyamatosan gazdagította irodalmunkat. Most (is) itt az alkalom, hogy újraolvassuk a szövegeit. Mert megkockáztatom, hogy akit a köztünk élő magyar költők és írók munkái nem érdekelnek, azok nem kötődnek igazán szülőföldjükhöz.
És ne csak a munkáikat olvassuk, hanem figyeljünk is rájuk, figyeljünk egymásra. Vegyük észre, ha valakinek közülünk segítségre van szüksége. Mert az irodalom nemcsak a szövegek hálózata, hanem az embereké is.
Mizser Attila
kegytárgy
nincs hatalom mely elűz innen
a csatákat megszoktam szabad
mára bocs de nincs az az isten
ki érintetlenül poharaz
ó uram tudod a kegyelmet
máshol osztják most nem ez a hely
pont az ami neked kedvez
kérlek szavaid felejtsük el
halni ma hőstett üzlet lesz újra
holnap már szokás a balzsamozás
később csak divat padlón bábu vagy
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
