Halmai Tamás költő, író, irodalmár az Új Ember 2026. augusztus 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben megjelent verseit olvashatják.
Mindig bűnösök építenek szentélyt,
van, akit imádsz, mielőtt szeretnéd,
Krisztus-központú minden eretnekség,
kisbolygót mindenkiről elneveznék.
Az ember hallgat, a szavak beszélnek,
trieszti rózsa homlokán a bélyeg,
Duino mutat irányt dalnak, délnek,
a szövetség a legfénylőbb szövétnek.
Az éjszaka a legsötétebb őrtűz,
szólíthatsz napvilágra hetven főbűnt,
árnyékukból az irgalom előtűnt,
Isten stilisztikai mesterművünk.
tulipánszáron már rózsa kifeslik.
a kerti végtelen édeni kétszög.
nehezed árán csupa könnyűség vagy.
nincstelen, mint egy nem létező főnix.
a szarvas szeme: tellurikus bolygó.
szelek hangszála: fű rezzen motettát.
a hang is fény. a fény is hang. a test is.
csak ami zsoltár, abból lehessen nyelv.
sorsot húztak a holdak, egy maradt,
a többi kivonult a föld sorsából,
a többi isten kivonult a holdról,
egyetlen maradt egyetlennek, ámen.
Nem tudsz annyira
elcsendesedni, hogy a
csendet is meghalld.
Rózsa növése
neszez; éneklő lángok
cirkálnak benned.
Valaki mindig
beszél. Valaki fénylik.
Csendkirály egy van.
Éjjel felhúzzuk,
de leomlik reggelre
mind a négy égtáj.
Pedig kezünkben
a végtelen tervrajza:
versek és imák.
Kit falaztunk be
az egekbe, hogy erős
várunk lett a fény?
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
