Volt egyszer egy erdélyi barátnőm. Egy alkalommal arról beszélgettünk, min változtatna legszívesebben a világban. A válasza meglepett. Azt szerette volna, ha nőként nagyobb biztonságban érezhetné magát.
Elmesélte, hogy egyszer valaki követte, amikor a falujuktól néhány kilométerre lévő buszmegállótól gyalogolt hazafelé. Nem tudom, mit akart az illető, és azt sem, hogy valóban ártani szándékozott-e neki. De azt tudom, hogy barátnőm számára az a néhány kilométer nagyon ijesztő volt.
Ez az emlék most, az Isztambuli Egyezmény körüli viták kapcsán jutott eszembe.
Férfiként talán nem is tudjuk igazán átérezni, milyen lehet úgy hazafelé sétálni egy elhagyatott úton, hogy közben az ember a mögötte közeledő lépteket figyeli. Milyen lehet tartani egy nálunk fizikailag erősebb ember agressziójától, vagy attól, hogy egy visszautasításra nemleges válasz helyett fenyegetés érkezik.
Persze férfiak is félhetnek, és ők is válhatnak erőszak áldozataivá. De ettől még a nők sajátos félelmei valóságosak, és komolyan kell vennünk őket.
Értem, hogy félnek a nők. És azt szeretném, ha nem kellene félniük.
Ezért az Isztambuli Egyezmény támogatóinak törekvéseit sem szeretném eleve elutasítani. Az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme, a hatóságok megfelelő felkészítése és a társadalmi szemléletformálás olyan célok, amelyek mellett jó lelkiismerettel kiállhatunk.
Az Egyezmény valóban ezekre a területekre helyez jelentős hangsúlyt. Nem pusztán büntetni kívánja az elkövetőket, hanem megelőzni az erőszakot, és segíteni azokat, akik már áldozattá váltak.
Ugyanakkor vannak kérdések, amelyeket nem volna helyes lesöpörni az asztalról.
A válások és gyermekelhelyezési viták során egyes férfiak arról számolnak be, hogy volt partnerük alaptalanul vádolta meg őket bántalmazással, és ezzel próbált előnyhöz jutni a gyermekekkel kapcsolatos döntésekben.
Az ilyen beszámolókat érdemes komolyan venni, ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy önmagukban nem bizonyítják, milyen gyakoriak a szándékosan hamis vádak. Ahogyan azt sem volna szabad feltételeznünk, hogy egy bizonyítékok hiányában lezárt ügyben szükségképpen hazudott a panaszos.
A családon belüli erőszak sokszor nehezen bizonyítható. Az áldozatok nem mindig rendelkeznek tanúkkal, felvételekkel vagy orvosi dokumentumokkal. Éppen ezért fontos, hogy a hatóságok a bejelentéseket komolyan vegyék.
De legalább ilyen fontos, hogy egy vád ne váljon automatikusan ítéletté.
Egy férfit nemcsak a válása során érhet súlyos igazságtalanság. Egy alaptalan bántalmazási vád tönkreteheti a jó hírnevét, veszélybe sodorhatja a munkáját, emberi kapcsolatait, társadalmi megbecsülését. A nyilvánosság sokszor hamarabb ítélkezik, mint a bíróság, és egy későbbi felmentés sem feltétlenül állítja helyre a becsületén esett csorbát.
A hamis vádaskodásnak ezért következményekkel kell járnia.
Magyarországon a Büntető Törvénykönyv már ma is bünteti a hatóság előtt tett hamis vádat. A kérdés azonban az, hogy ezek a rendelkezések mennyire érvényesülnek hatékonyan, és az ártatlanul megvádolt emberek milyen lehetőségeket kapnak jó hírnevük helyreállítására.
Természetesen különbséget kell tenni a tudatosan hamis vád és a bizonyíthatatlan állítás között. Egy valódi áldozatot nem érhet retorzió pusztán azért, mert nem sikerült bizonyítania az őt ért sérelmet.
De aki tudatosan, rosszhiszeműen vádol meg egy ártatlan embert, annak számolnia kell a következményekkel. Különösen akkor, ha ezt anyagi előny, kedvezőbb válási feltételek vagy a gyermekek feletti felügyelet megszerzése érdekében teszi.
A hamisnak minősített, illetve vitatott bántalmazási állítások társadalmi következményeire különösen látványos példát szolgáltatott Johnny Depp és Amber Heard elhúzódó jogvitája.
Depp karrierjét és közmegítélését súlyosan érintették a volt feleségével kapcsolatos bántalmazási állítások. A 2022-es amerikai rágalmazási perben az esküdtszék Heard három vitatott kijelentését Deppre nézve rágalmazónak találta, és jelentős kártérítést ítélt meg a színésznek. Ugyanakkor Heard egyik viszontkeresetének is helyt adott.
A történet azonban nem ilyen egyszerű. Egy korábbi brit perben Depp elveszítette a The Sun című lap ellen indított rágalmazási keresetét, mert a bíróság a vizsgált bántalmazási állítások jelentős részét bizonyítottnak találta.
A két eljárás eltérő jogi kérdéseket vizsgált, ezért egyik eredményéből sem következik, hogy a másik fél minden állítása hazugság lett volna.
Depp története így nem egyszerűen a hamis vádaskodás bizonyítéka, hanem annak is példája, milyen nehéz lehet a nyilvánosság számára eligazodni egy súlyos párkapcsolati konfliktus egymásnak ellentmondó állításai között.
A közvélemény gyakran azonnal oldalt választ. Hősöket és gonosztevőket keres, miközben a valóság sokszor összetettebb.
Pedig az igazságosságnak nem lehet feltétele, hogy az érintett férfi vagy nő.
Az Isztambuli Egyezmény 31. cikke előírja, hogy a gyermekekkel kapcsolatos felügyeleti és kapcsolattartási döntéseknél figyelembe kell venni az erőszakos cselekményeket, és védeni kell az áldozatok és a gyermekek biztonságát.
Ez érthető és szükséges szempont. Egy bántalmazó szülő magatartását nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A kérdés inkább az, hogyan biztosítható, hogy a valódi veszélyek felismerése mellett az alaptalan vádak ne okozhassanak helyrehozhatatlan károkat. Hogyan lehet gyorsan megvédeni a veszélyben lévő gyermeket, miközben a megvádolt szülő tisztességes eljáráshoz való joga is érvényesül?
Ezek nem egymást kizáró követelmények.
A nők biztonsága és a férfiak jogbiztonsága nem egymás ellenében megvalósítandó cél.
Sőt, hosszú távon aligha képzelhető el egyik a másik nélkül.
Ha a nők azt tapasztalják, hogy a társadalom nem veszi komolyan a félelmeiket, bizalmatlanabbá válhatnak a férfiakkal és az intézményekkel szemben.
Ha pedig a férfiak úgy érzik, hogy egy párkapcsolati konfliktus során könnyen elveszíthetik jó hírnevüket, gyermekeikkel való kapcsolatukat vagy a tisztességes eljárás lehetőségét, az az ő bizalmukat is rombolhatja.
Mindkét félelem figyelmet érdemel, még akkor is, ha természetük és társadalmi gyakoriságuk eltérő.
Az Egyezmény ratifikálásának lehetséges következményeit ezért alaposan meg kell vizsgálni. Nem állíthatjuk bizonyíték nélkül, hogy a ratifikáció önmagában megkönnyítené a hamis vádaskodást. De azt joggal várhatjuk el, hogy a jogalkotók és a jogalkalmazók az esetleges visszaélések megelőzésével is foglalkozzanak.
Hiszen ha a védelemre szolgáló jogi eszközökkel visszaélnek, az nemcsak az ártatlanul megvádolt embereknek árt. A valódi áldozatokba vetett társadalmi bizalmat is gyengítheti.
Vajon a meglévő jogszabályok következetesebb alkalmazása, a hatóságok jobb felkészítése és a társadalmi érzékenység növelése önmagában mennyit javíthatna a helyzeten?
Nem volna helyes azt állítani, hogy minden szükséges jogi eszköz már rendelkezésünkre áll. De azt sem, hogy egy nemzetközi egyezmény elfogadása önmagában megoldja a családon belüli erőszak problémáját.
Ehhez jól működő gyermekvédelem, felkészült rendőrség, megfelelő áldozatsegítő szolgáltatások, hozzáférhető lelki támogatás és tisztességes igazságszolgáltatás szükséges.
És valami más is: társadalmi szemléletváltás.
Olyan szemlélet, amely nem gyanúsítottként tekint általában a férfiakra, de nem is kérdőjelezi meg reflexszerűen a bántalmazásról beszámoló nőket.
Amely felismeri, hogy a családon belüli erőszaknak férfi és női áldozatai egyaránt lehetnek, miközben a nők elleni erőszak sajátos formái külön figyelmet is igényelhetnek.
Amely nem a nemek közötti szembenállásban, hanem a kölcsönös felelősségben keresi a megoldást.
Az Isztambuli Egyezmény körüli vitának ezért nem feltétlenül arról kellene szólnia, hogy ki áll a nők és ki a férfiak oldalán.
Sokkal inkább arról, hogyan tudunk olyan jogi és társadalmi környezetet kialakítani, amelyben az áldozatok valódi védelmet kapnak, az alaptalanul megvádoltak jogai nem sérülnek, és az intézményekben mindannyian megbízhatunk.
Erdélyi barátnőm egy biztonságosabb világra vágyott.
Én is ilyen világot szeretnék. Olyat, amelyben a nőknek kevesebb okuk van félni a férfiaktól, a férfiaknak pedig kevesebb okuk van tartani attól, hogy igazságtalanul ítélik meg őket.
Mert végső soron nem egymástól kellene megvédenünk a nőket és a férfiakat, hanem az erőszaktól, az igazságtalanságtól és a bizalmatlanságtól.
A biztonság nem lehet az egyik nem kiváltsága. És az igazságosság sem.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
