Komhepp, a város teste: a sétaszínházi előadás azt kérdezi, mit kezdünk azzal, ami megmaradt Havran Kati2026. 08. 26., sze – 06:55
Gardenö Klaudia rendezésében Komárom utcái, műemlékei és elfeledett terei nem pusztán díszletként jelennek meg, hanem a kollektív emlékezet hordozói. A Dialóg nonprofit szervezet legújabb előadásával nem csak egyszerűen bejárjuk a várost: Komárom múltat és jelent értelmező színpaddá változik.
Ennek az előadásnak nemcsak a témája, hanem, ahogy azt a cím is jelzi, a főszereplője is maga a város, Komárom. A Komhepp, a város teste úgy indul, mint egy turistalátványosságokat bemutató séta – csak éppen nem hivatásos idegenvezetők, hanem színészek vezetnek bennünket.
A város, amely maga is színpaddá válik
Szebellai Dániellel és Heringes Williammel indulunk útnak. Ahogy az a jó idegenvezetőtől elvárható, nem pusztán a város nevezetességeiről beszélnek, hanem saját viszonyukról is hozzá. Megállítanak egy apró sarki bolt előtt, mintha valami különleges látványosság lenne, rámutatnak egy jelentéktelennek tűnő részletre, mi pedig lassan már érezzük is, hogy itt bizony fricskát kap a klasszikus városnéző túra. Egyelőre azonban még nem világos, pontosan mire megy ki a játék.
A színészek ugyanis szintén karakterek, még akkor is, ha látszólag nem bújnak egy fiktív szereplő bőrébe, hanem saját nevükön lépnek elénk.
Később Mezőszállási Márk is bekapcsolódik a történetbe, majd Bandor Éva. A színészeknek láthatóan nem az az elsődleges feladata, hogy pontosan adják vissza a szövegkönyv mondatait (amelyet egyébként Kantár Máté és Varga Emese közösen jegyez). Sokszor inkább az az érzésünk, mintha improvizációba csúsznánk, ami tökéletesen illeszkedik az előadás természetéhez, hiszen nem egy mesterségesen kialakított színházi közegben vagyunk, hanem az élő városban, amely maga is résztvevője, sőt alakítója az előadásnak.
Most minden, ami körülöttünk van, díszlet – hangzik el egy ponton a fülünkbe dugott fülesen (az arra járóknak voltaképpen nincs miért azt feltételezniük, hogy nem egy városnéző csoport vagyunk).
Nemcsak az utca díszlet, amelyen áthaladunk, hanem a korláton ücsörgő kisfiú is az, vagy éppen a résztvevők tömegén keresztülbicikliző meghökkent úr – emlékeztetnek az idegenvezetőink.
Voltaképpen van ebben valami: amint más megvilágításba kerül, máshogy fedik fel magukat előttünk a város részletei.
És van még egy szereplő, akit nem látunk, csak hallunk:
a fülhallgatón keresztül időről időre megszólal egy hang, amely kollektív emlékezetként mutatkozik be.
Eleinte nem egészen világos, hogy ki ő, és milyen szerepet tölt be az előadásban, azt azonban hallani véljük, hogy a hangja kissé cinikus. Ahogy azonban egyre beljebb kerülünk Komárom történetében, lassan megértjük, hogy a kollektív emlékezet nem azzal a céllal került be a sztoriba, hogy pontos kontúrokat kapjon. Ez a mi kollektív emlékezetünk olykor töredezettnek, képlékenynek hat: miközben kalauzol bennünket Komárom múltjában, azt is megmutatja, hogy
egy város története soha nem egyetlen, lezárt történet, hanem egymásra rakódó, sokszor egymásnak ellentmondó emlékekből áll össze.
Közben bejárjuk a városközpont műemlékeit: elsőként a Szent András-bazilikába térünk be, később pedig a város utolsó működő zsinagógájába. A bazilikában már érezhető, hogy az előadás jócskán túlmutat a hagyományos történelmi ismeretterjesztésen azzal, hogy olyan szempontokat kínál fel, amelyekre egy műemléklátogatás során aligha gondolnánk. Kiderül, a bazilikát jópár alkalommal újjáépítették, és emlékeztet, hogy miközben a templomban járunk, halottak fekszenek a lábunk alatt a templom alatt húzódó, egykor kifosztott óriási kriptarendszerben.
A zsinagógában pedig Komárom holokausztemlékezete idéződik meg Szebellai Dániel fülünkbe mondott hangján és néma játékán keresztül. Apropó, a városban annak idején négy zsinagóga működött, ezek közül kettőnek az épülete maradt fenn teljes egészében. Kívülről ugyan, de a másikba is bekukkantunk: ma edzőterem működik benne.
Mitől lesz valamiből műemlék?
Ekkorra már világossá vált, hogy ami az előadás kezdetén jófej idegenvezetői gesztusnak, könnyed poénkodásnak tűnt, valójában célirányos volt. Kezdettől fogva arra irányította a figyelmünket, hogy ne csak a város ünnepélyes, gondosan megőrzött arcát lássuk, hanem a kevésbé fennkölt, méltóságukat vesztett, olykor alig látványos, sőt lepusztult részleteket is. Azt, ami a hivatalos városképből könnyen kimarad.
Mert az előadás egyik legfontosabb kérdése végül az: mi is tulajdonképpen a műemlék?
Mi történik, amikor egy épületet vagy épületrészt kiragadunk a város természetes lüktetéséből, és műemlékké nyilvánítjuk? Amikor egy szobrot vagy domborművet beillesztünk a városképbe, és kijelöljük, hogy honnan és hogyan kell néznünk?
Merthogy a műemlék nem feltétlenül egy adott múltbeli pillanat változatlanul megőrzött lenyomata. Sokkal inkább annak a megtestesítője, amit mi gondolunk a múltról. Beleprojektáljuk a saját tudásunkat, képzeletünket, történelmi tapasztalatainkat – és persze azt is, hogy mit tartunk érdemesnek a megőrzésre.
A város bejárása közben pedig éppen ez válik láthatóvá: hogy
nincs semleges múlt, ahogyan talán semleges műemlék sincs.
A megőrzés mindig választás, a bemutatás pedig mindig értelmezés. Egy templom kriptája, egy holokausztemlékezetet őrző zsinagóga és egy egykori zsinagóga helyén működő edzőterem így nem egyszerűen különböző történelmi helyszínek. Ugyanannak a kérdésnek a különböző válaszai: mit kezdünk azzal, ami megmaradt?
És ha tudatosítjuk, hogy a múltat mindig a jelenből szemléljük, saját tudásunkon és tapasztalatainkon keresztül, akkor vajon megváltozik-e a műemlék státusza, értéke, jelentése?
Vagy éppen ellenkezőleg: ettől válik igazán láthatóvá, hogy a műemlék nem pusztán megőrzött múlt, hanem a jelen viszonya a múlthoz?
Komáromban ez különösen fontos kérdés, hiszen a város tele van műemlékekkel. De ennél is érdekesebbek a műemlékek közötti különbségek: van, amelyik eredeti állapotában maradt fenn, van, amelyet újjáépítettek, és van, amelynek már csak a helye vagy egy emléktábla őrzi az emlékét. Jókai Mór szülőháza például már nem áll, a helyén emelt épület azonban őrzi a születés helyét őrző emléktáblát. Van olyan emlékhely, amelynek az az egyetlen funkciója, hogy műemlékként létezzen, és akad olyan is, amelynek művészi értéke vitatható.
És természetesen ott vannak a huszadik század emlékművei is, amelyek sok esetben
a magyarok és szlovákok viszonyának egy-egy történelmi pillanatát, annak konfliktusait és ideológiáit őrzik – akár önként, akár akaratukon kívül.
Mit kezdünk azzal, ami megmaradt?
Aki látta Gardenö Klaudia rendezéseit, ismerheti azt a nehezen meghatározható furcsaságérzetet, amely olyannyira eltávolítja rendezői világát a realista színháztól. Van, hogy a színészek időnként marionettfigurákká válnának, a díszletek szándékosan keltik a műviesség érzetét, miközben az összhatás úgy képes váratlan mélységeket mutatni, hogy mindvégig ott lavírozik a banalitás határán.
Most különösen izgalmas, hogy mindezt nem egy neutrális színházi térben valósítja meg. És éppen ezért áll neki jól ez a feladat, hiszen
a banális eleve ott van a városban, akár akarjuk, akár nem: a zsinagógából lett edzőteremben, a szocreál épületbe költözött bárban, az egykori apró sarki bolt üres belterében vagy éppen a bezárt föld alatti üzletközpontban.
A rendezőnek nem kell megteremtenie a különös és a hétköznapi találkozását – a város maga szolgáltatja ezt a díszletet.
Közben pedig érzékeljük Komárom történelmének mélységét is. Csak éppen nem évszámok és adatok formájában, sokkal inkább egykori és mostani lakóinak konkrét pillanatain keresztül. Egy parkon haladunk át, miközben Bandor Éva arról beszél, melyek számára a fontos élethelyzetek. Egy adott utcán sétálva hallgatjuk Lehár Ferenc visszaemlékezését arról a pillanatról, amikor a Gestapo bekopogott a feleségéért. Ezt követően, miközben a zsinagóga felé tartunk, egészen másként hangzanak Lehár dallamai a fülünkben.
Az előadás mindeközben tele van humorral. Bandor Éva például nem irónia nélkül játssza saját magát, leheletnyivel erősebben erősítve rá a népszerű színésznő-imázsra, mint ahogy az, úgy sejtjük, természetes lenne. Amikor a gyalogosátkelőhöz érünk, megállítja a forgalmat, és kijelenti, hogy „én megtehetem, én vagyok Bandor Éva”. A poén azonban tovább gördül, amikor kiderül:
akár ő maga is lehetne műemlék – sőt, bizonyos értelemben már most az, hiszen ott a csillaga a Tatra Mozi előtt.
A finálé pedig szó szerint és átvitt értelemben is mélyre visz. Az Európa udvar alatti egykori Europália üzletközpont sötétbe borult terében – a beszűrődő fényben csak sejthetők az egykori üzletnevek és hirdetések – egy kórus (Burdi Botond, Majer Jázmin, Máté Zsóka Elvira, Mózes Márton, Nagy Enikő, Svoboda Anna, Vörös Orsolya) énekli Cseh Tamás és Bereményi Géza Tíz év múlva című dalát, melynek refrénje így szól: Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen.
Keserédes lezárás ez. Mert az előadás végére talán már nem is az a kérdés, hogy mely épületeket nevezünk műemléknek, és hány emlékmű áll a városban. Hanem az, hogy mit kezdünk azzal a múlttal, amelyet ezek a helyek őriznek – és mit kezdünk azzal a múlttal, amelyet mi magunk helyezünk beléjük.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
