Augusztus 16-án, vasárnap éjjel az M3-as autópályán súlyos baleset ért egy lengyel zarándokokat szállító autóbuszt. A balesetben 12 ember meghalt, a mentők egy embert életveszélyes, kilencet súlyos, további 37 embert pedig könnyebb sérülésekkel láttak el. A történtek kapcsán kedves szerzőnk, Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár jegyzetét adjuk közre.
„Vigyázz reánk, édesanyánk…” – hangzik gyakran hívek ajkán az Ó, áldott Szűzanya kezdetű ének refrénje, jellemzően zarándokutat kezdve, vagy onnan hazaindulva. Az anyai figyelem, a lelki oltalom vágya a lelkileg érett ember számára is fontos tényező tud lenni. Nem olyan biztonságigényről van itt szó, mint egy kisgyermek esetében, melyet a fizikai védelem tapintható ereje, és persze nem egyszer jó adag félelem is motivál. Tudjuk jól, mennyire megerősítő tud lenni a felnőttek világában is, amikor egy szülő vagy gyermek, barát vagy kedves, mielőtt nagy útra kelnénk vagy nehéz vállalkozásba fognánk, arról biztosít: „Gondolok rád.” És mennyivel inkább, ha még imáival is kísér!
Međugorjéből lengyel zarándokok indultak haza a múlt héten, Magyarországon keresztül. A tizenkét életet követelő tragédiáról értesülve jogosan lüktet bennünk a kérdés:
A keresztény hittől távol járva vagy gyermeteg hittel szemlélve, itt meg is torpanunk. Sőt, botránkozásba, hitehagyásba is fulladhat a megütközés. Ám minden hasonló esetben, legfőképp Krisztus Urunk nagypénteki áldozatából kiindulva láthatjuk: az ilyen események misztériumából leginkább akkor tárul fel valami, ha próbálunk igazán alázattal és hittel megállni a történések küszöbén.
A fenti kérdés tagadhatatlanul égető, mert az emberben kicsiny magzatkorától fogva dolgozik az életösztön természetes ereje. Ady is megfogalmazza: „Az élet él, és élni akar”. Súlyos betegek, haldoklók is képesek kimondhatatlan ragaszkodást mutatni a földi élethez, mely a teremtő Isten ajándéka. Az életben maradás egészséges motivációja azonban nemcsak önmagunk felé hat, hanem
A földi élet szent és felbecsülhetetlen kincs, de önmagában nem minden. Az emberben ugyanis él egyfajta – legyen szabad így neveznem – „természetfeletti életösztön” is, melyet szintén a Teremtő kódolt belénk. Szívük ugyanis – kimondva-kimondatlanul – az örök életre vágyik, a halhatatlanságra, az el nem múló boldogságra. A Mennyországra, melyet Krisztus Urunk nyitott meg számunkra, nem kevesebbel, mint szenvedésével és kereszthalálával. Ha tehát megkíséreljük mintegy „Isten szemeivel” értékelni a történteket, a veszteség emberi tragikumán túl meglepően mély vágyakozások találhatnak egymásra: Isten szomjúsága az emberi iránt, és az ember szíve mélyén izzó vágy a Mennyország felé. Olyasmi, amit a haldokló II. János Pál pápa szavaiból is kiolvashattak a körülötte állók: „Engedjetek az Atya házába menni”.
De vajon a Mennyország lakói amolyan hazaérkezett, immár tétlen igaz lelkek, az e világi történéseket érzékeltlenül szemlélők serege volna? Semmiképp. Isten népének aktív szereplői ők. A Szentek közösségében olyan „családtagok”, akik felé, sőt, akik által kísérve Isten felé, hazafelé tartanak zarándoklépteink. Őrangyalunk sem helyezkedhet szembe Isten hazahívó szavával. Napról napra fogyatkozó utunkon Elizeus riadt fájdalmát éljük meg, amikor, miként Illés prófétát a forgószéllel Isten az égbe ragadta, szeretteink közül is valakinek hirtelen szakad meg az útja, melyet addig együtt jártunk.
Nem vitás, hogy a történtek egész életen át sajgó sebet hagynak a gyászolókban. Szelíd hívás hozzájuk is: sebeinket tegyük Jézus értünk megsebzett kezeibe, mert valódi gyógyulást nem a személytelen idő, hanem Isten maga személyesen képes hozni. A zarándokok halála a kezdeti megtöretés után meg is erősítheti az itt maradók hitét. Ennek kulcsa végső soron hitvallásunk záró soraiban rejlik. Jó hát fontolóra venni: valóban hiszem a test feltámadását? Valóban hiszem az örök életet? Ha ez nehéz, kérem-e Krisztust az apostolokhoz hasonlóan: „növeld bennünk a hitet”? Mítosz vagy valóság számomra, hogy Isten hazavár? Csupán élni akarok Krisztusban, vagy meghalni is? Élő hittel minden egészen más fényt kap.
Egy búcsújárás segít átértékelni, a kegyelem fényében a legnagyobb személyes zarándokutunkként szemlélni földi életünket. Messze több ez, mint a vallási turizmus címén kegyhelyeket felkereső, kétségtelenül imádságos, ám alapvetően kényelmes kiruccanások. A hosszú, fáradságos útszakaszokat – és közben önmagát! – áldozatok árán leküzdő zarándok boldogan ér céljához, ahol Isten atyai házának békéjét, örömét tapasztalja. Átérzi: nemcsak a Szentháromság, hanem a szentek boldog közössége is várja. Noha ők nincsenek helyhez kötve, egy ilyen beimádkozott közegben a kegyelem erőtere révén mégis sokkal jobban érezni személyes jelenlétüket. És – „Uram, jó nekünk itt lennünk!” – milyen szép ott időzni, imádkozni, megújulni, bűnbánatban megtisztulni, gyógyulni, vigaszt és erőt meríteni a hazaúthoz, és ahhoz, hogy ezentúl más emberként éljünk. Nem céltalanul sodródunk, hanem úton vagyunk, melyhez égi és földi kísérőink is vannak. Sőt, Krisztus maga egy személyben Utunk, Útitársunk és úti Célunk.
Bizonyára a Boszniából hazafelé tartó zarándokok szíve is telve volt számtalan élménnyel, sok-sok kegyelemmel. Ez pedig már önmagában a Mennyország előízét adja. Ahogy egy vértanú is teljes testi-lelki önátadásában hasonul Krisztus önfeláldozásához, úgy ezeket a testvéreket sem a természetes leépülés ragadta el, hanem Isten hirtelen szólítása. Ennek fényében felsejlik, hogy nem az a legborzalmasabb tragédia, ha egy mélyen hívő, feltehetően nemrégiben gyónt, kezében a kegyelem állapotának égő mécsesét tartó jegyes számára toppan be a Vőlegény, aki egyébként is bármikor érkezhet. Hanem az, ha még keresztényként is feledteti bennünk a természetes életösztön a természetfölöttit, és az evilági dolgokba feledkező szívben elhomályosul annak tudata, hogy végső célunk nem a földi lét. A földi élet beteljesülhet szépen is, még ha erőszakos halált is szenved valaki. Ami azonban ennél rosszabb, az a kárhozat. Egy hazafelé tartó zarándokcsoport esetében épp nem a lelki készületlenséget szoktuk feltételezni, hanem az Istennel találkozott szívek ragyogását, akik már itt a Mennyország örömét élik meg és sugározzák.
Jóllehet, más élethelyzet, mégis eszembe jut kezdő káplánkoromból egy kedves idős néni, akit otthonában első péntekenként szentségekkel láttam el. Kaptam tőle egy II. világháborúban osztogatott szentképet, mely Jézust ábrázolta, aki Szívére mutat. Mögötte templomtorony, az égen bombákat szóró repülőgépek. Legfelül egy kérdés: „Légiveszélyt jeleznek?” A kép alján a válasz: „A legbiztosabb óvóhely: a tiszta lelkiismeret”. Úgy gondolom, ez földi zarándokutunk minden milliméterére, minden másodpercére igaz.
A megtestesülés titkát csodálva szoktuk mondani: a Mennyország kapuja Mária igenjével tárult fel az emberiség számára. És amikor az Üdvözítő ténylegesen megnyitotta számunkra a Menny kapuját, ebben tevékenyen közreműködött a kereszt alatt szenvedéseivel vele eggyéforrt Istenszülő is, akinek ott tagadhatatlanul „tőr járta át” lelkét. Az Istenszülőt hite biztosította arról, hogy a Fiú halálából a legjobbat fogja kihozni az Élet Ura. Csak bízni kell benne, ami persze ilyen helyzetben nem egyszerű.
Ferenc pápa igen sokat tanított azzal a csendes gesztusával, amikor A római nép üdvének ikonja előtt imádkozva az anyai ölelés áldásos erejét lelki útravalóként szívébe fogadva indult hosszabb lelkipásztori útjaira. Visszatérve a hálaadás sem maradt el soha. Ez az ölelés kincset ér akkor is, amikor az út emberi értelmében eredményes. Hát még milyen szép és hathatós útravaló annak, akire épp útközben köszönt rá az örök üdvösségbe szólító hazahívó atyai szó!
Váratlan, de remélhetőleg nem készületlen haláluk legyen békés hazatérés, és a Gospa vezesse őket anyai szívvel a Béke Fejedelméhez, hitük, szenvedéseik és érdemszerző tetteik örök jutalmához! Kérjük Szűzanyánkat, imádkozzon – immár, reményünk szerint, a mennyei Hazába tért zarándokokokkal együtt – az itt maradottakért is, hogy az Atya akaratában leljék meg lelki békéjüket. A Mennyország hite ne meghiúsult illúzióként foszoljék szét bennük, hanem annak vigaszt nyújtó, hívogató valósága még inkább megtisztulva, erősítse földi zarándoklépteiket.
Az elhunyt hívek Mária közbenjárására földi életük utolsó napjaiban a kegyelem gazdag áradását tapasztalhatták a mennyből. Elköltözésük pillanatában is minden bizonnyal a Szűzanya szerető ölelése fogadta őket. Legyen számukra boldog örömben megélt valósággá az, ahogyan földi zarándokutunkon az Akathisztoszban köszöntjük Édesanyánkat:
Fotó (illusztráció): Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
