Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„nem a mélység tör össze, hanem a felület”
(Hegedűs Gyöngyi: járulékos tettes)
„…hazavezet,
az összes út.”
(Tóth Krisztina: Térkép)
Elcsöndesülő napokon az olvasmányok is más hangon szólnak hozzánk. Üzenetük halkabb és örökebb. S nem csak a befogadói hangoltság derít lapjaikra más fényt: egymás hangzatait is átszínezik tónusaikkal. Így jártak az alábbi művek is, melyek több-kevesebb véletlen révén kerültek egy időben az asztalomra.
Egyszemélyes kozmosz
Rakovszky Zsuzsa a terjedelmes formaversek, az aprólékos elégiák, az elbeszélő vallomások mestere. Délutáni éjszaka (Magvető, 2025) című kötete – s egyáltalán, az utóbbi években szonetthangra tisztult költészete – az idő, az elmúlás eszmekörében tájékozódik, transzcendens sugalmakra fülel, a lét felfénylő pillanatait ünnepli csöndesen: „Mikor a Nem megfürdik az Igenben, / a sötétséget áthatja a szellem, / s a higany és a kén kemény, keserű lelke / fölragyog, mint az ég reggelre kelve, / s Isten lesz minden mindenben” (Látnok). Versbeszélője „hegyi asszony”, aki magányát a természet lényeivel osztja meg, így készül természetfölötti közösségek ki(-nem-)ismerésére: „Ilyenkor érzem, / hogy a megfogható világ mögött, / melyet napközben lát öreg szemem, / valami más is van, valami több, / s része vagyok, ha nem is ismerem” (A hegyi asszony). Rakovszky Zsuzsa filozofikus őszikéi túlvilági tavaszt ígérnek, de nem hübriszes vakhittel, hanem a józan önmérséklet szelídségével, óvatosságával: „nincs már idő, de van reggel meg este” (Őszi-téli szonettek II.) – „Azért a napsütötte őszi lomb, / szürkületkor egy villanyfényes ablak / még alkalom az elragadtatásra” (Őszi-téli szonettek VI.). Melengető fényeket hordoz ez az esztétista agnoszticizmus, mely épp azért hiteles kalauzunk útban „a holtak rétjei” felé, túl „a testek jelzőfényein” (Őszi-téli szonettek XIX.), mert nem tudást füllent, hanem reményt formáz – „hogy tükröződhessen az énben a nem én” (Párbeszéd a tavaszról és a testről).
Sorsok mátrixa
Ipari kémény vaslépcseje vezet kéklő titkok irányába Tóth Krisztina legutóbbi tárca-novella kötete, az Ahonnan látni az eget (Magvető, 2025) borítóján. E huszonöt rövidpróza a szerzőtől ismert koreográfiát követi: közönséges életek közönséges nyomorúságaihoz hajol közel – egy-egy motívum, esemény, szófordulat ürügyén. Az anyagot a címadó írás zárja. Egy férfi új élet kényszerére eszmél – ennyi elég is volna szinopszisnak. De pusztán a cím is beszédes jelentésmezőket indítványoz. Hiszen miféle helyre, milyen életállapotra is utalhat ez az ambroziánus (négyes jambusi) kitétel? (1) Gondolhatunk a tágas terekben megélhető szabadságra. (2) Növényi környezetre, melyből a harmónia horizontjai nyílnak. (3) A föltáruló magasság személyfölötti, metafizikus élményére – avagy (4) olyan léttapasztalásra, mely egymást támogató sorsok szövedékéből vagy szövetségéből állhat elő. (5) Szoros nézetben-olvasatban a könyv (az irodalom, a művészet) maga is olyan hely, ahonnan nemcsak világokra, de másokra, másságokra: más világokra és másvilágokra pillanthatunk. Innen olvasva a katarzis és a metanoia tágan értett, de egymást átható minőségeit ajánlja figyelmünkbe a cím – és Tóth Krisztina egész életműve.
Emberi üdvözlet
Bizonyos értelemben irodalmi megnyilatkozás, sőt költői tett XIV. Leó pápa Béke veletek! (Beszédek, homíliák, üzenetek) című kötete (ford. Tőzsér Endre SP, Szent István Társulat – Magyar Kurír / Új Ember kiadványok, 2025) is: a tudós teológus Benedek után a tiszta egyszerűség stilisztikáját választó Ferenc nyitotta meg azt a közlésrendi utat, melyen Leó ugyancsak földi nyelvre fordítja le a magasság sugalmait, egyházfői látóterébe vonva mindent és mindenkit. Teremtésvédelem, mesterséges intelligencia, háborúk, migráció, szegénység, társadalmi igazságtalanságok: csak néhány a legfontosabb problémahalmazok közül – melyek meg- vagy inkább föloldása felé a „találkozás kultúrája” (51.), avagy a kölcsönös gondoskodás felszabadító kötelékei vezethetnek el bennünket: „A béke mindannyiunkkal kezdődik: azzal, ahogyan másokra nézünk, ahogyan másokat hallgatunk, ahogyan másokról beszélünk; s ebben az értelemben alapvető fontosságú az, ahogyan kommunikálunk: nemet kell mondanunk a szavak és képek háborújára, el kell utasítanunk a háború paradigmáját.” (28.) – „Fegyverezzük le a szavakat, s ezzel segítjük lefegyverezni a földet!” (31.) – „A komolyságot, a módszeres pontosságot és a nyugodt derűt kell megtanulnunk minden tanításból, így a társadalmi tanításból is.” (52.) „…hogy »Krisztus levelévé« (vö. 2Kor 3,3) váljunk egymás számára.” (73.) Igazság és igazságosság, emberség és szabadság, egység és közösség, testvériség és szeretet egyszerre tudati és lelkiségi zónájában járunk; a misszionárius (azaz nyitott, befogadó) Egyház, a szinodalitás eszméje is innen sarjad, a szemlélődő dimenzió és a szeretet „forradalma” (172.) is itt veszi kezdetét: „Istenhez való tartozásunk – Isten szolgái, Isten népe vagyunk – a földhöz köt bennünket: nem egy eszményi, hanem a valóságos világhoz.” (78.) – „A mai szétszakított és békétlen világban a Szentlélek ugyanis arra nevel, hogy együtt járjunk.” (92–93.) – „Jézus Lelke megváltoztatja a világot, mert megváltoztatja a szíveket.” (93.) – „Az evangelizáció Isten műve, és ha néha a mi személyünkön keresztül halad, az az általa lehetővé tett kapcsolódások miatt van.” (94.) Ha pedig „remélni annyi, mint összekötni” (114.), esélyeink igen biztatóak – hiszen mindannyian a „remény zarándokai vagyunk” (116.).
*
Sajátos élmény volt e – műfajukban és látásmódjukban is – igen különböző könyveket egybefűzve végigolvasni. Hatásuk nem kioltotta, hanem fölerősítette, sőt hitelesítette egymást. Az egyes ember szívéből kihajtó, de az emberiségre tartozó remény három útját csillantja elénk ez a három kiadvány. Mégpedig úgy, hogy az új élet lehetőségeit mérlegelik következetes türelemmel.
Rakovszky Zsuzsánál az alanyi számvetés bátor, a semmivel is számoló ihletettsége túlvilágra szóló érzékenységet öltöztet jambusokba, keresztrímekbe, s mindehhez növényi felebarátok oltalmazó jelenlétében is megmerül.
Tóth Krisztina írásaiban a történetek – melyek csaknem mindig megtöretések – sorsfordító semmiségek körül kavarognak, az összekapcsolódások és búcsúvételek dinamikája biztonság és bizonytalanság közt mutatja föl a mindenkori élőt; de a törődött színtereken mindig akad valaki – ha más nem, az elbeszélő –, aki a kietlenben az újat, a végérvényesben a véghetetlent észre- és szóvá teszi.
Leó pápa pedig? Elhivatottsága horizontálisan terjeszti ki a vertikális igazságokat; hídépítésre tett javaslatai a párbeszéd és a találkozás alkalmait keresik és ajánlják.
Találkozzunk, beszélgessünk, mondják e szerzők.
Mondja e sorok írója.
Mondja a nyelv.
Fáradhatatlanok a csend üzenetei.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
