Ellopták, elásták, benzineshordóba rejtették, mégis mindig hazatért Kulcsár Péter2026. 08. 20., cs – 08:49
Érdekességek a Szent Korona történetéből.
Kevés olyan tárgya van egy nemzetnek, amelyhez annyi történet, legenda és történelmi fordulat kapcsolódik, mint a magyar Szent Koronához. Nem egyszerű uralkodói ékszer: évszázadokon át a magyar államiság megtestesítője volt, birtoklása egyet jelentett a törvényes hatalommal. Királyokat emelt trónra, országokat kötött össze, háborúk sorsát befolyásolta, miközben maga is kalandos utakat járt végig.
Volt török kézen, ellopták egy királyné megbízásából, Erdélybe vitték, föld alá ásták, majd a második világháború végén benzineshordóba rejtve menekítették Ausztriába. Évtizedeken át az Egyesült Államok őrizte, mielőtt 1978-ban ismét magyar földre került. Mindezek ellenére a Szent Korona története ma sem tekinthető lezártnak. A kutatók újabb és újabb dokumentumokat találnak, amelyek árnyalják a róla alkotott képet.
Kevés országban alakult ki olyan sajátos közjogi gondolkodás, mint Magyarországon. A Szent Korona nem egyszerűen a király tulajdona volt, hanem maga testesítette meg az államot. Ennek gyakorlati következménye is volt. A középkortól kezdve csak azt tekintették törvényes magyar királynak, akit három feltétel teljesülésével koronáztak meg: a Szent Koronával, az esztergomi érsek közreműködésével és Székesfehérváron. Ez a hagyomány évszázadokon át meghatározta a magyar politikát.
Ha a korona nem volt jelen, vagy nem a megfelelő személy helyezte az uralkodó fejére, a koronázás jogszerűségét könnyen megkérdőjelezhették.
Nem véletlen, hogy minden trónviszály középpontjában maga a korona állt. Aki birtokolta, az hatalmas politikai előnyhöz jutott.
Pozsony lett a koronázóváros
A történelem azonban ezt a hagyományt is átírta. 1543-ban Székesfehérvár oszmán kézre került, így új koronázóvárost kellett kijelölni. A választás Pozsonyra esett, amely ekkor már a Magyar Királyság politikai központjává vált. 1563 és 1830 között itt koronázták meg a magyar királyokat. Összesen tizennyolc koronázási ünnepséget tartottak Pozsonyban – beleszámítva a királynék szertartásait is –, miközben a magyar politikai elit gondosan ügyelt arra, hogy a székesfehérvári hagyományok fennmaradjanak. A bécsi levéltárban fellelhető dokumentumok tanúsága szerint a magyar főurak és tanácsosok részletesen kidolgozták, miként lehet a régi ceremóniát szinte változatlan formában átültetni az új helyszínre.
Kapcsolódó cikkünk
Az államalapítás története mindenki számára ismert: Szent István felismerte, hogy ha egyben akarja tartani a királyságot, le kell számolni a pogány szokásokkal, és a kereszt alatt kell egyesítenie alattvalóit. Korunk Istvánja is úgy gondolja, hogy az egyetemes igazság ismerője, de nem király kíván lenni, csupán belügyminiszter, de ehhez minket, pogányokat is megtérítene.
Az utókor számára megkérdőjelezhetetlen, hogy az igazság a szent király oldalán állt, hiszen nélküle nem beszélnénk ezeréves magyar államiságról, de ez a volt rendőrfőkapitány esetében már nem mondható el. A korrektség jegyében itt meg kell jegyezni, hogy az őáltala vezetett rendőrség mérföldekkel jobban működött, mint a Gašpar-féle maffiaszerű szervezet, és a jogállamiság iránti elköteleződése is okot ad arra, hogy közösen dolgozzunk a jelenlegi kormány megbuktatásán.
Az azonban, ahogy a Magyar Szövetséggel való ellenzéki együttműködésről és annak választóiról vélekedik, hagy némi kivetnivalót maga után. Az egyetlen magyar párt és annak elődei rengeteg hibát követtek el a múltban, szinte már vazallusi kapcsolatot létesítettek Budapesttel, és legutóbb még Pellegrini elnök kampányígéreteinek is felültek. A hibákból azonban tanulni kell, s az elmúlt másfél év azt mutatja, hogy lassan, de tanul a magyar párt is, így 2027-re úgy fordulhat rá, hogy a jogállam és a demokrácia oldalán áll.
Az, hogy a „pogányokkal” harcoló politikus személyes preferenciák és a múlt hibái miatt elutasítja a Fico leváltásához szükséges együttműködést, talán érthető, de hibás gondolatmenet. Teljesen világos az is, hogy magyar szavazók nélkül nincs létjogosultsága az SaS magyar platformjának, hiszen 3486 szavazat egy több mint 7%-os párt esetében nem számít hozzáadott értéknek.
Ami már észérvekkel nem magyarázható, az az, hogy úgy harcol a magyar szavazatokért, hogy közben szemmel láthatóan nem ismeri a közösséget. Azt állítani, hogy 12%-nyi magyar választópolgár van – úgy, hogy az utolsó népszámlálási adatok 8–8,5%-ra mérnek minket –, teljes tudatlanság vagy direkt csúsztatás. A legnagyobb gond mégsem a statisztikában, hanem elvi kérdésekben van. Hamran ugyanis pont úgy tekint a magyar szavazókra, ahogy a többi szlovák párt képviselője. Ő is úgy tartja, hogy semmiben sem különbözünk a szlovák szavazóktól, csak éppen magyarul beszélünk.
A nemzetiségi iskolák kihívásai, a nyelvhasználat, a déli vasút- és úthálózat siralmas helyzete, a felmelegedés okozta vízhiány és a magyarlakta régiókat elkerülő gazdasági fejlesztések mind olyan problémák, amelyeket csak a magyar választó él át és ért meg, és csak egy szervezett magyar parlamenti képviselet tud rájuk választ adni. Egy fecske ugyanis, bármilyen színben és fészekben is szerezzen mandátumot, nem csinál nyarat. Egy dologra azonban jók ezek a fecskék. Arra, hogy ismét megosszanak minket, megfosztva ezzel a közösséget az országos képviselettől. Akár a közösség megosztása a cél, akár a SaS magyar platformjának a létjogosultsága, akár egy újabb magyar platform összefabrikálása, mindegyik esetben igaz, hogy a szlovákiai magyar választópolgárnak ettől nem lesz jobb.
Az eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy jó szlovák politikusból nem lesz a magyarokat jól képviselni tudó politikus. Hogy jó rendőrfőkapitányból lehet-e jó belügyminiszter, a jövő zenéje.
Egy dologban viszont biztosak lehetünk: aki nem érti a szlovákiai magyar valóságot, az nem megmenteni fogja ezt a közösséget, csak felhasználni.
Az államalapító István egyesített és erősített, a platformalapító István gyengít, mert megoszt. Az SaS magyar platformja ugyanis nem az a kereszt, ami alá minden magyar szavazó jó szívvel beállna.
A szerző elnöki koordinátor a Magyar Szövetségben
Az egész ország ünnepe volt
A magyar királykoronázások jóval többek voltak egyházi szertartásnál. Az egész ország reprezentációja zajlott ilyenkor. A ceremónia a pozsonyi Szent Márton-dómban kezdődött, ahol az esztergomi érsek felkente a király karját szent olajjal. Ez a mozzanat legalább akkora jelentőséggel bírt, mint maga a korona felhelyezése, hiszen bibliai hagyományokra vezethető vissza.
A templomból vörös posztóval borított utcákon indult el a koronázási menet. A főtéren és a ferences templomon áthaladva a király aranysarkantyús lovagokat avatott, majd a Szent Mihály-kapun át elhagyta a várost.
A koronázódombon következett a szertartás legismertebb jelenete: az uralkodó kivont kardjával a négy égtáj felé suhintott, jelezve, hogy kész megvédeni az országot minden irányból érkező ellenséggel szemben.
A napot fényűző lakoma zárta, amelyen a magyar főnemesség és az ország előkelőségei együtt ünnepelték új uralkodójukat.
A királynékat is megkoronázták – de másképp
Kevesebben tudják, hogy a királynék koronázása külön szertartás volt. Mivel az ifjú királyoknak gyakran még nem volt feleségük, vagy házasságukat csak később kötötték meg, a királyné koronázására rendszerint napokkal vagy hetekkel később került sor. A Szent Korona ilyenkor is jelen volt, de nem helyezték a királyné fejére. Ehelyett csupán a jobb vállát érintették meg vele, ezzel fejezve ki, hogy az uralkodó támasza lesz. A fejére külön, úgynevezett házi korona került. Csupán két alkalommal koronázták meg egyszerre a királyi párt: 1867-ben Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét, majd 1916-ban IV. Károlyt és Zitát.
A Szent Korona ekkorra már nemcsak a király hatalmát jelképezte. A magyar rendek és később maga a nemzet is önmagát látta benne. Nem véletlen, hogy évszázadokon át mindent megtettek megőrzéséért – még akkor is, amikor ezért szó szerint a föld alá kellett rejteni.
Egy királyné ellopatta
Ha a Szent Korona beszélni tudna, valószínűleg egész könyvtárakat töltene meg kalandos történeteivel. A magyar történelem legfontosabb ereklyéje nemegyszer volt háborúk, trónviszályok és politikai játszmák középpontjában. Történetének egyik legizgalmasabb fejezete 1440-ben kezdődött. Luxemburgi Erzsébet, Habsburg Albert özvegye attól tartott, hogy születendő gyermekét megfosztják a tróntól.
Mivel a magyar közjog szerint a Szent Koronával végzett koronázás jelentette a törvényes uralkodói hatalom alapját, a királyné merész lépésre szánta el magát: megszerezte a koronát. Az akciót udvarhölgye, Kottanner Jánosné Wolfram Ilona szervezte meg, aki később részletesen megírta emlékirataiban a vakmerő vállalkozás történetét. Éjszaka csempészték ki a koronát a visegrádi várból, majd szánon vitték Komáromba, ahol nem sokkal később megszületett V. László. Az ereklye így nemcsak a hatalom jelképe lett, hanem egy politikai játszma legfontosabb eszköze is.
Kapcsolódó cikkünk
Katonai tiszteletadás mellett, Baka András köztársasági elnök, Magyar Péter miniszterelnök és Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnökének jelenlétében felvonták Magyarország nemzeti lobogóját az augusztus 20-i állami ünnepen, csütörtök reggel a Parlament előtti Kossuth Lajos téren.
A lobogót a Himnusz hangjaira a Magyar Honvédség díszegysége vonta fel. Az eseményen közreműködött a központi katonazenekar és a nemzeti lovas díszegység. A ceremónián részt vett Ruszin-Szendi Romulusz honvédelmi miniszter, állami és katonai szervezetek képviselői, a diplomáciai testület tagjai, valamint érdeklődők százai. A lobogó felvonása után a honvéd tisztjelöltek teszik le esküjüket. Az államalapítás és Szent István király emlékére augusztus 20. hivatalos állami ünnep.
A tiszti eskü, a tiszti rang nem csak rang, felelősség is – mondta Ruszin-Szendi Romulusz honvédelmi miniszter az augusztus 20-ai katonai tisztavatáson csütörtökön a budapesti Kossuth téren.
A honvédelmi miniszter az esküt tevő honvédtisztekhez szólva köszöntőjében arról beszélt, az eskü szavai nem azon a napon válnak fontossá, amikor kimondják őket, hanem azokon a napokon, amikor nehéz megtartani őket. Ruszin-Szendi Romulusz azt kérte a honvédtisztektől, hogy amikor döntési helyzetbe kerülnek, jusson eszükbe az eskü, amit most tesznek.
Bethlen Gábor nem koronáztatta meg magát
A korona később is többször gazdát cserélt. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-ben, Pozsony elfoglalásakor jutott hozzá. Bár az országgyűlés 1620-ban magyar királlyá választotta, mégsem tetette a fejére. A döntés jól mutatja Bethlen politikai érzékét. Tudta, hogy a korona többet ér diplomáciai eszközként, mint uralkodói jelvényként. Évekig tárgyalt II. Ferdinánddal és a magyar rendekkel, végül a korona visszaadásáért cserébe jelentős területeket szerzett Erdély számára. A Szent Korona így ezúttal nem egy uralkodó fejét díszítette, hanem egy sikeres politikai alku záloga lett.
Végveszélyben kimenekítették
A korona sorsa szinte végigkövette Magyarország legnagyobb történelmi válságait. A tatárjárás idején kimenekítették, később a török háborúk alatt is biztonságos helyre kellett vinni. Ugyanez történt a kuruc szabadságharc, a napóleoni háborúk, az 1848–49-es szabadságharc és a második világháború idején is.
A végső döntést minden esetben az uralkodó hozta meg, a menekítést pedig a koronaőrök szervezték meg. Ez a tisztség rendkívüli bizalmat jelentett: két főnemes őrizte a koronázási jelvényeket, de még ők sem nyithatták fel önállóan a koronaládát. Annak kulcsa a 17. századtól mindig az uralkodónál volt.
A koronaládát 1608 után a pozsonyi vár Koronatornyában őrizték, egy különleges vasajtó mögött. Az országgyűlés ugyan törvényben tiltotta meg, hogy a koronát kivigyék Magyarországról, a történelem többször felülírta ezt az előírást. A törvényt végül úgy módosították, hogy végveszély esetén a korona megmentése elsőbbséget élvezzen.
Orsovánál elásták
Az 1848–49-es szabadságharc bukása után Szemere Bertalan felismerte, hogy a koronázási jelvények könnyen a császári hadsereg kezére kerülhetnek, ezért úgy döntött, inkább elrejti őket. 1849 augusztusában Orsova közelében ásták el a koronaládát a Duna árterében. A rejtekhelyet gondosan titokban tartották, így a császáriak hiába kutattak utána.
A fordulat néhány évvel később következett be. Wargha István, az egykori magyar külügyminisztérium titkára kettős ügynökként megszerezte azt a Kossuth-nótát, amelynek soraiba kódolva rejtették el a korona pontos helyét. A titkot pénzért átadta a bécsi rendőrségnek, amely végül megtalálta a koronázási jelvényeket.
Az elásás azonban súlyos károkat okozott. A nedvesség tönkretette a textilből készült koronázási cipőket, kesztyűket és más ruhadarabokat. Csak néhány darab maradt fenn, mert korábban kiemelték őket a ládából.
Benzineshordóban rejtették el
A második világháború végén ismét menekíteni kellett a magyar koronát. A koronaőrök nyugat felé indultak a koronázási jelvényekkel, hogy ne kerüljenek a szovjet hadsereg kezére. Ausztriában, Mattsee közelében a koronát, a jogart és az országalmát egy benzineshordóba rejtették, majd elásták. Az amerikai katonák először csak az üres koronaládát találták meg. A valódi rejtekhelyet végül maguk a koronaőrök árulták el.
A Szent Korona ezt követően Augsburgba, majd Frankfurtba került, végül 1953-tól az Egyesült Államok egyik legjobban őrzött katonai létesítményében, a Kentucky államban található Fort Knoxban őrizték. Ugyanott, ahol az amerikai aranytartalék jelentős részét is. Évtizedeket töltött az Egyesült Államokban.
1978 januárjában tért haza Magyarországra. Hazaszállítása akkor heves vitákat váltott ki az emigrációban, sokan ugyanis attól tartottak, hogy ezzel legitimálják a Kádár-rendszert. A történészek ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a korona visszatérése hozzájárult a magyar történelmi hagyományok iránti érdeklődés újjáéledéséhez.
A Szent Korona a világ egyik legkülönlegesebb ötvösművészeti alkotása. Görög zománcképei, aranylemezei, drágakövei és igazgyöngyei felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Mégsem anyagi értéke teszi igazán egyedivé.
Világszerte kevés tárgy volt része ugyanazon állam szinte teljes történelmének. A Szent Korona túlélte
a tatárjárást,az oszmán hódítást,a Habsburgok és az erdélyi fejedelmek vetélkedését,a szabadságharcokat,két világháborútés a hidegháborút is.
Talán éppen ez a titokzatosság a Szent Korona legnagyobb ereje. Nem csupán történelmi emlék vagy felbecsülhetetlen műkincs, hanem a magyar történelem egyik legfontosabb tanúja.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
