Csodálatos egy szerzetesrend vagy egy egyházmegye életében, ha vasmisés papja van. Csóka Gáspár bencés szerzetest hatvanöt éve szentelték, vasmiséjét augusztus 15-én ünnepelte a győri Loyolai Szent Ignác bencés templomban.
Hihetetlenül gazdag papi életpályát tudhat maga mögött. Pannonhalmán és Győrött is dolgozott görög–latin–történelem szakos tanárként, és volt prefektus, iskolaigazgató. Levéltári feladatokat látott el, egyháztörténelmet tanított a felsőoktatásban, mindemellett pedig lelkipásztorként is szolgált. A győri bencés rendházban beszélgettünk vele.
– A legkegyetlenebb Rákosi-érában hallotta meg Isten hívását, és 1956. augusztus 15-én szentelték pappá. Mi vitte a papi életpálya felé?
– Édesapámék tízen voltak testvérek, a családjából hárman orsolyita nővérek lettek, egyvalaki pedig bencés szerzetes. Anyai ágon is volt a rokonságban egy irgalmasrendi nővér, mind komolyan elkötelezett vallásos életet éltek. Bükön, egy most Vas megyéhez tartozó községben születtem, ott jártam iskolába. 1944-ben, a háború alatt végeztem az első osztályt. 1948 után már állami volt az iskola, a tanítók pedig katolikus vagy evangélikus hívők. Az államosítás után egy evangélikus kántortanító lett az osztályfőnököm.
Bükön volt egy nagyon kedves plébánosom is, Radnóczi Ernő, akire mindig nagy tisztelettel és hálával gondolok vissza.
A bencés nagybátyám, Csóka Lajos szerzetes Pannonhalmán élt, ő irányított oda engem. 1952-től 1956-ig tanultam a bencés gimnáziumban. Kik jártak oda iskolába az ötvenes években? Azok, akiket nyugodtan odavihettek a szülők: egyszerű falusi gyerekek. Meg olyanok, akiket máshova nem vettek föl. Az osztálynévsor úgy kezdődött, hogy Bárdossy, Csóka, Erdődy, Farkas… és így tovább. Nagyon összeszokott, jó társaság lettünk. Védett körülmények között éltünk, és nagyon nagy szeretettel neveltek minket a tanáraink. Szeretettel gondolok az osztályfőnökömre, Faggyas Edvinre, és különösen az orosztanáromra, Németh Józsefre, aki fiatal jezsuita páter volt, 1950-ben került Pannonhalmára. Korábban arról álmodozott, hogy majd Oroszországba megy misszióba, ezért megtanult oroszul.
Olvasta a görög Szentírást, és mindig mondta, hogy jó lenne, ha én is megtanulnék görögül. Így már gimnazista koromban tanultam a görög nyelvet egy-két esztendeig.
Hétköznap és vasárnaponként sokan átjártunk a főmonostorba ministrálni. Belenőttünk a bencés liturgiába. Az osztályfőnököm egyszer negyedéves koromban behívott magához, és megkérdezte, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Tudtam, hogy lesz novíciusfelvétel, mondtam, hogy szeretnék idejönni. „Na, hála Istennek!” – kiáltott fel. Nagy megerősítés volt ez nekem. Megtörtént a felvételi, a magiszter atya közölte, hogy fölvettek. A nagybátyám pedig azt mondta, soha nem akarta megkérdezni tőlem, hogy mi leszek, de mindig sejtette.
– Ez éppen a forradalom előtt történt. Hogyan élték át ezt az időszakot Pannonhalmán?
– Lehetett rádiót hallgatni, és az igazgató is értesítette a diákokat a fejleményekről. Talán Pannonhalma az egyetlen iskola Magyarországon, ahol ezekben az időkben is folyamatos volt a tanítás, hiszen a diákok ott éltek, helyben. 1956-tól 1961-ig, amikor növendékek voltunk, többször elhangzott: ne gondoljuk, hogy tanítani fogunk az iskolában. Végig éreztük ezt a nyomást, benne volt a légkörben.
– Hogyan lett görög–latin–történelem szakos tanár?
– Pannonhalmán elvégeztem az öt év teológiát. Két gimnáziumunk volt akkor, a győri és a pannonhalmi. Az állam és az Egyház között addigra már megszületett a megegyezés, hogy az ELTE Bölcsészettudományi vagy Természettudományi Karára jelentkezhetünk, de a felvételi minimumot el kell érni ahhoz, hogy felvegyenek minket létszám fölöttinek. Nem kaptunk ösztöndíjat, nem kellett tandíjat fizetnünk, és mentességet kaptunk az ideológiai tantárgyak alól, hiszen „az ideológiával már úgyis meg voltunk fertőzve”.
1966-ban végeztem a három szakkal.
– Miként alakult a tanári pályája?
– Ötödéves egyetemista koromban Győrbe kerültem gyakorlótanárnak és diákotthoni nevelőnek, emellett pedig nappali tagozatos hallgató voltam Budapesten. Különleges, de nem könnyű időszak volt ez. Kaptam egy osztályt, ide járt Bíró László püspök is. Ezt követően kerültem Pannonhalmára, ahol háromszor négy éven át voltam prefektus és osztályfőnök. 1977-ben igazgató lettem két évre, majd 1978-tól főmonostori perjel. Azután, Győrbe jöttem házfőnöknek és igazgatónak, majd 1989-től 1998-ig ismét Pannonhalmán éltem. Akkor Asztrik főapát úr visszaküldött egy fél évre Győrbe, amiből aztán az lett, hogy itt maradtam, és egészen a covidjárvány időszakáig itt tanítottam. Néhány diák most is jár hozzám különórára, latint, görögöt tanulni. Az osztályaimból több diák később egyetemi tanár, orvosprofesszor, pap lett. A harmadik pannonhalmi osztályomba járt Orosz Atanáz püspök. Amíg meg nem alakult a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, addig Pannonhalmának önálló teológiai főiskolája volt. Szennay András főapát úr megbízásából az 1969/1970-es tanévtől egészen 2016-ig itt egyháztörténelmet oktattam. Néhány esztendeig a győri szemináriumban is tanítottam.
– Tanárként mire törekedett, hogyan akarta tanítani, nevelni a fiatalokat? Milyen lelkülettel volt jelen közöttük?
– A legfontosabbnak azt tartottam, hogy figyelmes kísérői legyünk a diákoknak, hogy érezzék, törődünk velük.
A tanítás során a tankönyv mellé igyekeztem mindig olyan vázlatot adni, ami a keresztény szempontokat is érvényesíti. Oda kellett figyelni, nehogy olyasmit mondjak, amiből a tanulóknak vagy az iskolának baja származhat, ugyanakkor meg kellett tanítani mindazt, ami az állami felvételi vizsgán követelmény volt. A történelem mellett latint, és különórában görögöt is tanítottam. Volt egy olyan csoportom, ahová négy fiú járt, közülük hárman érettségiztek görög nyelvből, és ketten görögtanárok lettek.
– Úgy tudom, levéltárban is dolgozott.
– Pannonhalmán a bencés nagybátyám volt a levéltár vezetője. 1967-ben beosztottak a levéltárba is, hetente egy-egy délelőtt ott dolgoztam. Nem lettem levéltári kutató, de a rendszerezést, a levéltár értékeinek bemutatását el tudtam végezni. Ennek az időszaknak egy kedves epizódja, hogy egy alkalommal elvittem ide egy osztályt látogatóba. A pannonhalmi levéltár nagy értéke, hogy a fennmaradt öt 11. századi oklevélből négyet eredeti formában őriz, a 12. századból pedig vagy harmincat. Ezek közül néhányat megmutattam nekik, ne menjenek el úgy Pannonhalmáról, hogy nem látták őket. Az osztályfőnökük egyszer csak azt mondta nekik, hogy jöjjenek hozzám bátran, ha meg akarják tanulni, hogyan kell olvasni ezeket a dokumentumokat. Néhány fiatalember fel is bátorodott ezen. Jól fel lett adva nekem ezzel a lecke, de nem volt mit tenni. Előkerestem néhány kisebb méretű oklevelet, fénymásolatban odaadtam nekik, és közösen olvastuk őket. E diákok közül néhányan később levéltár szakot végeztek, ma a Pázmányon vagy az ELTE-n tanítanak, komoly szakemberek lettek.
– Mi adott leginkább erőt a feladataihoz?
A lelki hátteret a rendszeres közös szerzetesi imádság, az egyéni imaélet és a szentírásolvasás, valamint a diákokkal való lelki foglalkozás adta. Szombaton este mindig volt csendes óra, vasárnap diákmise. Győrött és Pannonhalmán is részt veszek a lelkipásztori munkában. Vasárnaponként két szentmisét mondok, az egyiket itt, a másikat a Szent Imre-templomban. Jó látni, hogy fiatalok és idősek is vannak mindkét hívő közösségben. Nagyon örülök annak, hogy még tudok segíteni a lelkipásztori szolgálatban.
– A szocializmus alatt hogyan lehetett boldogulni klerikusként, egyházi iskola igazgatójaként, bencés közösség vezetőjeként? Nem találkoztak rosszindulattal?
– Az egyházi iskolának kapcsolatot kellett tartania a megyei művelődési osztállyal, persze a tisztes távolság megőrzése mellett. Sokszor ki kellett kérni az egyházügyi hivatal engedélyét, például ahhoz is, hogy egy liturgikus szöveget kinyomtathassunk, vagy egy tanulmányi kiránduláshoz kedvezményt kaphassunk. Hála Istennek, a győri hivatalban dolgozott egy vezető, akivel együtt jártam az egyetemre. Volt olyan, hogy segített, és nyíltan megmondta, ha nem tudott.
Egyetemista koromban reverendában jártunk be a bölcsészkarra. Sok előnye volt ennek: akadt, aki az öltözetem miatt elkerült, más pedig épp emiatt jött oda beszélgetni hozzám.
Soha nem ért kellemetlenség az egyetemen amiatt, hogy pap vagyok. Egyszer egy, a marxista ideológia mellett elkötelezett tanár behívatott magához. „Nézze, jól mennek a tanulmányai. Érdemes a dombtetőn elszigetelődnie? Itt lehetőségei volnának.” Azt mondtam neki: „Tanár úr, én úgy gondolom, hogy visszamegyek.” Becsületére váljon, hogy soha többé nem kérdezett erről.
Emlékszem, a hatvanas években, amikor igazgatóhelyettes voltam Pannonhalmán, egyszer úgynevezett brigádlátogatás volt: az összes szakfelügyelőt kiküldték hozzánk átvilágításra. Az igazgatóval felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon mi lehet ennek az oka. Az egyik szakfelügyelő aztán jelezte nekünk, hogy „nem kell semminek kijönnie”. Ez megnyugtató, felszabadító volt számunkra. Hogy ellenőrzik a munkánkat, az teljesen rendben van, jogos.
Az állam és egyház közötti megegyezés alapján a katolikus iskoláknak lehetőségük volt arra, hogy a világnézeti szempontból problémás tananyagrészekről külön jegyzetet írjanak. Tudtommal egyetlen ilyen sem készült. Egy alkalommal egy történelem-szakfelügyelővel mentem órára, kérdezte, használok-e ilyen jegyzetet, mondtam, hogy nem. Leült az utolsó padba az egyik diák mellé, elkérte a fiú jegyzetét, aztán a másik füzetét is. Óra után a diák megkérdezte tőlem, hogy milyen jegyzetet kellett volna megmutatnia. Ekkor vált világossá számomra, hogy a felügyelő nem bízott bennem. A fiú azt mondta nekem, hogy ő is belenézett ám a szakfelügyelő jegyzetébe, és ezt olvasta: „Rövid, világos vázlat.” Aztán hozzátette: „Atya, azt eddig is tudtam, hogy világos, de hogy rövid?”
– Munkája elismeréseként Szent Gellért-díjat, Pro Paedagogia Christiana díjat kapott. Az egyházi kitüntetések mellett 2006-ban önkormányzati elismerésben is részesült, Péterfy Sándor-díjjal jutalmazták. Kitüntetései között a Forster Gyula-emlékérem is szerepel, ezzel ismerték el a műemlékvédelemért, a győri bencés templom restaurálásának megszervezéséért végzett tevékenységét. Hogyan történt ez?
– 2005-ben lehetőség adódott arra, hogy megtisztítsuk a templomot a szennyeződésektől, és renováljuk a képeket. Állami támogatást is kaptunk erre. A rend részéről én voltam az összekötő. Akkor csak a főhajót tudtuk rendbe hozni, azóta a mellékhajók is szép állapotba kerültek, de ez már a következő perjelek feladata volt.
– Hetven évvel ezelőtt öltözött be. Hogyan emlékszik vissza a rendbe lépésére és a papszentelésére?
– Óriási lépés volt, amikor 1956 augusztusában beöltöztem: az első estétől kezdve egy asztalnál ültem az ebédlőben azokkal, akik addig tanítottak. Könnyen elfogadtak a testvérüknek, inkább nekem kellett hozzászoknom, hogy már nem a diákjuk, hanem a rendtársuk vagyok. Amikor elvégeztem az öt esztendő teológiát, huszonhárom éves voltam. Az akkori szabályok a betöltött huszonnegyedik életévhez kötötték a szentelést. Főapát úr engedélyt kért a Szentszéktől, egy esztendőt adtak. Augusztus 3-án születtem, a születésnapom után lehetett szentelni. Az első szabad nap, amikor Kovács Sándor szombathelyi püspök úr el tudott jönni Pannonhalmára, augusztus 15-e volt. Egyedül engem szenteltek akkor.
Szép emlékek ezek! Most 15-én lesz a vasmise itt, Győrben, Bíró László püspök úr is eljön.
– Hogy szolgál az egészsége?
– Kicsit cinikusan azt szoktam mondani, hogy egy órán át tudok panaszkodni az egészségem miatt, és minden szó igaz. 1979-ben, az első igazgatóságom idején ért egy szívinfarktus, ami súlyos következményekkel járt. Ugyanakkor el vagyok kényeztetve, hiszen több egykori diákom is orvos lett. Sok fiatalembert tanítottam, többükkel megmaradt a személyes kapcsolat. Örülök a kedvességüknek, figyelmességüknek, és nem győzöm meghálálni. Imádsággal kísérem őket. A szobámban itt a rengeteg könyv: ha a tanítványaimnak megjelenik valamilyen munkájuk, sokszor hoznak belőle egy példányt. Amikor a gimnáziumban tanítottam, érettségi előtt, az utolsó órán mindig azt mondtam a fiúknak: „Gyerekek, természetesen továbbra is megismerlek benneteket, de ha jöttök, kezdjétek azzal: úgyis tudom, hogy az atya megismer, de én vagyok a Kis Pista.” Épp most hétvégén lesz egy találkozó az egyik osztályommal abból az alkalomból, hogy mindenki betölti a 70. életévét. Szeretem, ha betévednek hozzám a volt diákok, és elbeszélgetünk. Érettségi találkozókon azonban egy dologban mindig meg kell egyezni: politikáról nem esik szó köztünk, mert mások vagyunk, nem az tart össze minket.
Fotó: Halász Gábor
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 16-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
