Cséfalvay Á. András: A halált próbáljuk megszelídíteni Havran Kati2026. 08. 17., h – 18:26
Hogyan kerül egy műanyag vödör vagy egy elnyűtt rongy ugyanarra a képre egy sírkővel? Az ilyen hétköznapi, mégis bizarr részletek tűnnek fel temetőinkben, ahol a kegyelet, a személyes emlékezés, a fogyasztói kultúra és az elmúlás különös vizuális nyelvvé áll össze. A Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban látható Öröklét című sorozat készítőjével, Cséfalvay Á. Andrással beszélgettünk.
A többszörös sajtófotó-díjas Cséfalvay Á. András, a Paraméter munkatársa, riporterfotós, nem első alkalommal választ olyan témát, amelyhez a bennünket körülvevő világból, környezetünkből merít. Miközben szinte teljesen kizárja az emberi alakot a képből, fotói mégis rendkívül meglepő dolgokat árulnak el rólunk. A fotózás számára nem ítélkezés: ebben a ciklusban inkább kísérlet arra, hogy közelebb kerüljön ahhoz, amit mindannyian igyekszünk befogadni – a halálhoz és az elmúláshoz.
A bennünket körülvevő világot fotózod úgy, hogy kiragadsz belőle részleteket, de anélkül, hogy alakítanád azt, hogy belenyúlnál a látványba. Meglepő, mennyire bizarr néznivalót társz elénk. Ezekben a részletekben, mini-világokban ugyanis rendkívül kontrasztos elemek állnak egymás mellett. Hogyan figyelsz fel ezekre, edzed a szemek az ilyen ellentétek tudatosítására?
Egy téma általában úgy indul, hogy véletlenül megakad a szemem valamin és lefotózom. Ha a kép bennem marad, akkor elkezdek gondolkodni. Onnantól már tudatosabban keresem a hasonló helyzeteket. Ezt a fajta látásmódot maga a fotózás alakította ki bennem. Azóta vagyok érzékenyebb ilyen dolgokra, amióta fényképezek, a hétköznapi életben nem figyelem ennyire intenzíven a környezetemet.
Fényképezőgéppel a kezemben kezdek el máshogyan nézni.
Fontos, hogy nem eleve fotogénnek tekintett dolgokból próbáljak jó képet létrehozni. Egy naplemente, egy pillangó vagy egy turistalátványosság lehet önmagában gyönyörű, de ettől a róla készült fénykép még nem feltétlenül érdekes.
Jobban izgat, ha banális, furcsa vagy akár nem különösebben szép dologból sikerül esztétikailag működő képet készíteni.
Nagyobb kihívás, és nagyobb örömet is ad. Fotóriporterként a valóságból indulok ki, de közben erős belső igényem van arra, hogy vizuálisan izgalmas képet hozzak létre.
Eltávolodtál a figurális képektől az utóbbi időben, pedig pár évvel ezelőtt éppen az emberek kapták a központi figyelmet a fotóidon. Sőt, gyakran egy személynek szenteltél egy-egy teljes ciklust. Van ennek a fordulatnak valami konkrét oka?
Fotóriporterként és rendezvényfotósként nap mint nap rengeteg emberrel találkozom és rengeteg embert fényképezek, és ezt ugyanúgy szeretem. Talán ez is közrejátszhat abban, hogy a saját projektjeimben elkezdett érdekelni egy egészen másfajta képalkotás is. Az emberalak, lehet akár egészen kicsi a képen, azonnal magára vonja a figyelmet. A néző rögtön azt figyeli, hogy ki ő, mit csinál, miért van ott.
Ebben a fotósorozatban nincsenek emberalakok, mégis szinte minden az emberi jelenlétről árulkodik.
Kizárom az embert a képből azért, hogy jobban tudjak beszélni róla.
A néző nem kap konkrét szereplőt, sem kész történetet. Nem tudja, ki csomagolta be a szobrot, és azt sem, ki helyezte oda a tárgyat. Így talán nem egy konkrét ember történetéről szól a kép, hanem arról, hogyan viszonyulunk a halottainkhoz, és mit árulnak el rólunk azok a tárgyak, amelyeket ott hagyunk. Az embereket kegyeleti okokból is kerültem a képeken, és a sírköveken lévő nevek sem felismerhetők.
Meg kell tanulni máshogyan nézni a lencsén keresztül, amikor nonfigurális képeket készít az ember? Az ilyesfajta fotózásnak mik a sajátosságai?
Szerintem igen, már csak azért is, mert ember nélkül eltűnik az egyik legerősebb vizuális kapaszkodó. Ha van ember a képen, a néző figyelme szinte automatikusan rá irányul. Ha nincs, akkor a tárgyakból, formákból, színekből, felületekből és azok egymáshoz való viszonyából kell felépíteni a képet. Nekem éppen ez tetszik az egészben.
Hogyan született meg a gondolat, hogy temetőket fotózz?
2019-ben az udvardi temetőben felfigyeltem egy síron álló Szűz Mária-szoborra, amelyet valaki átlátszó fóliába csomagolt. Talán azért, hogy megvédje a fagytól vagy az időjárástól.
A látvány egyszerre volt vizuálisan furcsa és érdekes: egy szakrális tárgy találkozott egy teljesen hétköznapi anyaggal. Közben az egész mögött valószínűleg egy nagyon egyszerű és érthető emberi gesztus állt.
Rengeteg dolgot lefényképez az ember, aztán soha többé nem gondol rá, ez a kép viszont valamiért fontos maradt nekem. Akkor még nem tudtam, hogy miért, és azt sem, hogy ebből egyszer hosszú távú projekt lesz.
Elárulod, hogy melyek azok a temetők, amelyeket fotóztál?
A képek főleg Dunaszerdahely, Érsekújvár, Gúta és Komárom környékén készültek. Ha külföldön járok, általában szintén kimegyek a helyi temetőbe, az ott készült képeket azonban egyelőre tudatosan nem kevertem ebbe a sorozatba.
Térjünk vissza a kontraszthoz. Úgy írnám le, hogy a fennköltet párosítod a nyerssel, a közönségessel: a tárgyak mellett, amelyek a halottra való emlékezést, a halott égi útját hivatottak szimbolizálni, szinte sértőnek hatnak a használati tárgyak. Például a rongy, amelyen látszik, hogy elnyűtt ruhadarab, vagy a vödör, amelyet feltehetően cigarettakartonok tárolására gyártottak. Olyan látvány ez, amit ismerünk, mégis, így kiemelve szinte sokkol. Rád hogyan hat ez a kontraszt?
Valóban sokféle ellentét van ezekben a helyzetekben. Maga a sírkő például egy kemény, hideg felület, miközben puha, személyes, törékeny tárgyakat, virágokat, szobrocskákat teszünk rá. Mintha ezzel próbálnánk humanizálni, kicsit otthonosabbá, kevésbé ijesztővé tenni egy alapvetően rideg helyet.
Profánabbul fogalmazva, megszelídíteni a halált. Utólag belegondolva, az is lehet, hogy én is valami hasonlót kísérelek meg a fényképezéssel.
Talán így próbálok barátkozni az elmúlással. A temető számomra ma sokkal kevésbé ijesztő hely, mint korábban.
A fotókat nézve, ami szintén szemet üt, az a környezettudatosság teljes hiánya. Amikor temetőbe lépünk, mintha teljesen elhagyna minket a környezet iránti odafigyelés. Itt mintha megengedett lenne, hogy egyedül a fogyasztói társadalom elvei érvényesüljenek. Ez is paradoxon: miközben a halottat a földbe helyezzük, vissza a természetbe, a sírra rengeteg műanyagot halmozunk. Az egyik fotón egy régi síremlék szerepel, amelyből régen egy fa nőtt ki, amelyet kivágtak – már csak a lefűrészelt törzset látni, a sírhelyen körülötte műanyag virágok sorakoznak. A környezettudatosság hogyan működik nálad? Bosszant ez? Harag generálja a képeket, vagy valami más?
Nem harag generálta a képeket, és nem környezetvédelmi projektként kezdtem el a fotósorozatot. Viszont ahogy egyre többet foglalkoztam vele, bennem is felmerült, hogy miért kell ennyi műanyaggal emlékeznünk.
Az Öröklét címnek ezért van egy ironikus kettőssége is számomra.
Az emlékezéssel szeretnénk valamit megőrizni, életben tartani, közben viszont azok a műanyag tárgyak, amelyekkel ezt kifejezzük, maguk is szinte örök életűek.
Paradox módon a fotók mégis humorosak, még ha olykor kényszeredett is a nevetés. Te annak látod őket? Fontos szervezőelv számodra a humor?
Nem humoros képeket akartam készíteni, és fontos volt számomra a kegyelet tiszteletben tartása. Néha valóban egészen abszurd dolgokat látni a sírokon, de más számára meg az az abszurd, hogy valaki temetőbe jár fotózni.
Mit árulnak el rólunk, mint társadalomról a temetőink?
Számomra ezek a képek az emberek közötti viszonyokról is szólnak. A sír díszítése nem pusztán egy ember és az elhunyt közötti magánügy.
A temető egyszerre nagyon személyes és nyilvános hely.
Az emlékezésnek kialakult egy tárgyi nyelve és esztétikája, sőt bizonyos társadalmi elvárások is szerepet játszanak.
Sokat gondolkodtam azon, hogy amikor kegytárgyat vagy virágot helyezünk a sírra, tulajdonképpen kinek tesszük oda. Az elhunytnak? Saját magunknak, mert nekünk van szükségünk erre a gesztusra? Vagy a többi ember számára akarjuk láthatóvá tenni, hogy az elhunyt fontos volt nekünk?
A sírdíszítésnek kialakult egy jellegzetes esztétikája, és ezzel együtt bizonyos társadalmi normák is szerepet játszanak.
Ha valaki nem követi ezeket, például alig tesz valamit a sírra, akkor vajon mit gondolnak róla a többiek? Azt, hogy nem törődik az elhunyttal? Nem szerette igazán? Pedig ebből nem feltétlenül következik az, hogy az elhunyt kevésbé fontos számára.
Cséfalvay Á. András Öröklét című tárlata szeptember 1-ig látogatható a dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
