310 éve, 1716. augusztus 5-én vívták az 1716–1718-as Habsburg–oszmán háború első jelentős ütközetét, a péterváradi csatát, melynek során Szavolyai Jenő és Pálffy János egyesített hadai súlyos vereséget mértek a török seregre.
Előzmények
A Szent Liga és az Oszmán Birodalom közötti nagy háborút lezáró 1699-es karlócai béke alapvetően átrendezte a térség erőviszonyait. Az Oszmán Birodalom szinte teljesen elvesztette az egykori Magyar Királyságból elfoglalt területeit: a Habsburgok megszerezték Magyarország nagy részét és Erdélyt, csak a Temesköz – Temesi Bánság – maradt továbbra is oszmán kézen, a két birodalom között pedig a Maros lett az egyik fontos határvonal.
Az oszmán vezetés a karlócai rendezést nem tekintette feltétlenül véglegesnek. A 18. század elején, amint kedvezőbbnek látszott a nemzetközi helyzet, megkezdődik az elveszített területek egy részének visszaszerzésére irányuló politika, az oszmánok ismét támadásba lendülnek Az első nagy sikerüket Oroszország ellen aratják. Nagy Péter cár 1711-es pruti hadjárata kudarcba fullad (a Dimitrie Cantemir moldvai fejedelem által segített orosz sereg július 18-án a Prut melletti Stănilești-nél súlyos vereséget szenvedett – szerk. megj.), az oroszok pedig kénytelenek visszaadni az 1696-ban elfoglalt Azovot. Ez jelentősen növelte Konstantinápoly önbizalmát.
Ezután Velence került sorra. Az Oszmán Birodalom 1714 decemberében hadat üzent a Velencei Köztársaságnak, és 1715-ben nagy hadjáratot indított Morea ellen. A velencei uralom ott meglehetősen gyenge lábakon állt, az oszmán hadsereg ezért meglepően gyorsan visszafoglalta szinte az egész Peloponnészoszt. 1715 végére a karlócai béke egyik fontos eredményét gyakorlatilag felszámolták. Ez Bécsben már komoly aggodalmat keltett.
VI. Károly német-római császár, III. Károly néven Magyarország királya számára több okból sem volt közömbös Velence veresége. Egyrészt a Habsburg Monarchia garantálta a karlócai békerendszert, és nem akarta elfogadni, hogy az oszmánok erővel bontsák le az 1699-ben kialakult helyzetet. Másrészt nagyon is konkrét stratégiai veszélyről volt szó. Ha az oszmánok végleg megtörik Velencét, ismét jelentős erőket fordíthattak volna a Habsburg Monarchia ellen. Mindez közvetlenül érintette Magyarországot és Erdélyt: Temesvár és az egész Temesköz még mindig oszmán kézen volt, Belgrád pedig az oszmánok legfontosabb északi erődje maradt. Harmadrészt Bécs számára lehetőség kínálkozott arra, hogy befejezzék azt, ami 1699-ben félbemaradt: kiszorítsák az oszmánokat a Magyar Királyság utolsó, még birtokukban levő jelentős területéről, a Temesközből.
A súlyos vereséget szenvedett Velence Habsburg-segítséget kért. Bécs kezdetben óvatos volt, hiszen a spanyol örökösödési háború csak nemrég ért véget, és a Monarchia pénzügyi helyzete sem volt fényes. Végül azonban 1716. április 13-án Habsburg–velencei szövetség jött létre. Ennek értelmében III. Károly lényegében vállalta a karlócai béke fenntartását és Velence támogatását. Az oszmán kormányzat ezt ellenséges lépésnek tekintette. A Porta követelte, hogy a császár ne avatkozzék be a velencei háborúba, Bécs viszont ragaszkodott a békeszerződéshez és Velence védelméhez. 1716 nyarára a háború elkerülhetetlenné vált.
A császári hadsereg főparancsnoka Savoyai Jenő herceg lett, aki már az előző török háborúban is döntő szerepet játszott – ő vezette az 1697-es zentai győzelmet elérő hadsereget. Az oszmánok 1716 nyarán észak felé indultak, és Pétervárad térségében került sor az első döntő összecsapásra.
A péterváradi csata azért különösen érdekes, mert nem egyszerűen Savoyai Jenő újabb „törökverő” győzelme volt. A hadjárat elején egyáltalán nem volt magától értetődő a Habsburg-siker: az oszmánok nagyobb sereggel érkeztek, támadó félként léptek fel, és Péterváradnál Savoyai Jenő olyan helyzetben vállalt csatát, amely komoly kockázatot hordozott. Egy 1716-ban, közvetlenül az esemény után kiadott császári beszámoló is fennmaradt a hadjáratról és az augusztus 5-i ütközetről.
Pétervárad
Pétervárad a Duna jobb partján, a mai Újvidékkel szemben fekszik. 1699 után ez lett a Habsburg–oszmán határ egyik legfontosabb erődje. Az oszmán hadvezetés számára a logikus támadási útvonal: Belgrád – átkelés a Száván – Szerémség – Pétervárad – Magyarország belseje. Ha Pétervárad elesik, megnyílik az út észak felé. Ha viszont az oszmán fősereg itt vereséget szenved, Temesvár és végső soron Belgrád kerül veszélybe. Ezért Pétervárad mindkét fél számára stratégiai jelentőségű volt.
Az oszmán hadsereg élén Silahdar Damat Ali pasa, nagyvezír állt. Mivel az Oszmán Birodalom 1715-ben nagyon könnyen visszafoglalta Moreát Velencétől, ez jelentősen növelhette az oszmán vezetés önbizalmát, Ali pasa okkal bízhatott abban, hogy a karlócai béke további veszteségei is visszafordíthatók. Az oszmán hadsereg számbeli fölényben volt, és jelentős janicsár-, szpáhi- és tüzérségi erővel rendelkezett. A Habsburg-haderőt Savoyai Jenő vezette. A császári haderő soknemzetiségű dinasztikus hadsereg volt német birodalmi, osztrák, magyar, horvát és szerb elemekkel, továbbá különböző német fejedelemségek csapataival, de magyar és horvát huszárság, illetve határőrök is harcoltak benne. A hercegnek ráadásul hatalmas előnyt jelentett a spanyol örökösödési háborúból kikerült tapasztalt tisztikara és veterán állománya. Ő maga pedig pontosan ismerte az oszmán hadviselést, 1697-ben Zentánál már egyszer megsemmisítő vereséget mért az oszmán főseregre.
A nagy csatának volt egy fontos előjátéka. Augusztus 2-án Pálffy János lovassággal felderítésre indult, és jelentős oszmán erőkkel ütközött meg. A felderítő vállalkozásból kemény lovassági összecsapás lett. Pálffy végül vissza tudott vonulni Pétervárad felé, de veszteségeket szenvedett. Ebben az összecsapásban esett oszmán fogságba Siegfried von Breuner tábornok is. A forrás szerint Breunert később, közvetlenül az augusztus 5-i oszmán vereség előtt megölték; holttestét a nagyvezír sátrának közelében találták meg. A felderítés azonban világossá tette: az oszmán főhadsereg megérkezett, és Pétervárad ellen készül.
Savoyai Jenő nem várta meg az ostromot
A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy Savoyai Jenő beveszi magát Pétervárad erődrendszerébe, és megvárja, amíg Ali pasa megtámadja. A parancsnok azonban ennek éppen az ellenkezőjét tette. Úgy döntött, hogy kivezeti a hadsereget, és ő támadja meg az oszmánokat. Ez nagyon jellemző Savoyaira. Zentánál is akkor támadott, amikor az oszmán hadsereg kedvezőtlen helyzetben volt a Tiszán való átkelés közben. (Később, 1717-ben Belgrádnál ugyanez a gondolkodás jelenik majd meg: nem azt nézi elsősorban, hogyan védekezhet, hanem hogy mikor van az ellenség néhány órán át olyan helyzetben, amikor sebezhető – szerk. megj.).
A terep majdnem a herceg ellen fordult. Pétervárad előtt korábbi erődítések és sáncok húzódtak. Savoyai Jenő ezek környékén állította fel csapatait. Csakhogy a terep nem tette lehetővé a teljes hadrend egyszerű, szabályos kibontakoztatását. A sáncokon és átjárókon keresztül előrenyomuló császári középhad összetorlódott.
A Duna a császári hadsereg hátában és oldalában volt, rajta a hadihajókkal és a hajóhíddal. A péterváradi erőd mögöttük biztos támaszpontot jelentett. Az oszmánok Szerémség felől, Karlóca irányából közeledtek. A császáriak előtt pedig volt egy különös tereptárgy: egy régebbi sáncrendszer, amelyet még az 1694-es török ostrom idején alakítottak ki. Ez döntően befolyásolta az egész csatát.
Savoyai Jenő döntő lépése már a csata előtti éjszakán megtörtént. A császári hadsereg jelentős részének át kellett kelnie a Dunán, hogy Pétervárad előtt felsorakozhasson. Ez veszélyes művelet: ha az oszmánok akkor támadnak, amikor a hadsereg egyik része már átkelt, a másik pedig még a túlparton van, súlyos vereséget okozhattak volna. A herceg azonban éjszaka hajtotta végre az átkelést. Az időjárás sem segített: vihar volt, a hajóhíd is megsérült. Ennek ellenére hajnalra a hadsereg nagy része harcrendbe állt. Savoyai Jenő azonban nem egy kényelmesen előkészített csatatéren várta az ellenséget.
Augusztus 5-én hajnali 4–6 óra között felállt a császári hadrend, mely nagyjából 70 000–80 000 emberből állt. A parancsnok klasszikus kétvonalas hadrendet alkalmazott: középen gyalogság, a két szárnyon jelentős lovasság, mögöttük tartalék. De volt egy gond. A régi sáncokon csak bizonyos átjárókon lehetett keresztüljutni. Amikor a gyalogság megindult, a közép egy része összetorlódott és elveszítette szabályos hadrendjét. Az oszmánok ezt azonnal kihasználták.
7 óra körül megindult a csata. Savoyai Jenő nem várta meg az oszmán rohamot, hanem elsőként támadott. A csata lefolyásában ez lesz az egyik legfontosabb mozzanat: Ali pasa már megkezdte a Pétervárad körüli sáncok és ostromállások kiépítését; ha Jenő néhány napig vár, az oszmán tábor megerősödik, és sokkal nehezebb lett volna nyílt csatára kényszeríteni. A császári csapatok tehát előrenyomultak a sáncokon keresztül. A két szárnyon ez viszonylag jól sikerült. 7–8 óra tájékán azonban a császári közép válságba került, az oszmán hadrend közepén álló janicsárok pedig ellentámadásba mentek át. A sáncokon áthaladó császári gyalogság egy része nem tudott szabályos vonalba fejlődni, a janicsárok visszavetették őket és benyomultak a régi sáncrendszerbe. Ez volt a csata legveszélyesebb pillanata. Némely császári egység menekülni kezdett, a janicsárok előrenyomultak, és rövid időre úgy tűnhetett, hogy Savoyai Jenő centrumát kettévágják. Itt azonban az oszmán sikerben már benne volt a következő probléma: előretörés közben a janicsárok elszakadtak saját szárnyaiktól, közben pedig a két császári szárny győzött. Miközben a közép válságba került, a császári hadrend szárnyai tovább nyomultak előre. A császári lovasság itt nagyobb mozgástérrel rendelkezett, és az oszmán lovasság nem tudta feltartóztatni.
Vagyis az oszmán közép előrenyomult, miközben saját két oldala hátrálni kezdett. Itt mutatkozott meg Savoyai Jenő hadvezéri képessége: nem esett pánikba attól, hogy a centrum egy része visszavonult. A tartalékból csapatokat küldött a rés betömésére, de nem állította le a sikeresen előrenyomuló szárnyakat. Nem egy előre megtervezett, tankönyvszerű kettős átkarolásról beszélünk, inkább egy, a csata során kialakult válsághelyzetről, melyben Savoyai Jenő felismerte az átkarolás lehetőségét.
Ez a hadvezéri meglátás hozta el a győzelmet a császári seregnek: a két szárny befelé fordulhatott az előrenyomult oszmán centrum oldalai felé. 8–9 óra közül a janicsárok kerültek bajba, és megfordult a helyzet. Az egy órával korábban még győztesen előrenyomuló oszmán haderő hirtelen azt tapasztalta, hogy előttük ismét rendeződik a császári gyalogság, jobb és bal oldalukon pedig császári csapatok jelennek meg, miközben mögöttük már bomlani kezd az oszmán hadrend. A csata ezen a ponton különösen véres közelharccá vált, a janicsárok keményen küzdöttek, az oszmán gyalogság vesztesége azonban hatalmas volt.
A császári lovasság egyik vezetője a már említett Pálffy János volt. Sikeres fellépése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az oszmán szárnyak nem tudták támogatni az előretörő janicsárokat. Magyar szempontból azért is érdekes Pálffy jelenléte, mert ugyanarról az emberről beszélünk, aki 1711-ben Károlyi Sándorral a szatmári béke létrehozásának egyik főszereplője volt. Öt évvel később már Savoyai Jenő egyik legfontosabb lovassági parancsnoka a török elleni háborúban.
9–10 óra körül a szárnyak hátrálása és a centrum bekerítésének veszélye közepette az oszmán hadrend felbomlik. Silahdar Damat Ali pasa, nagyvezír személyesen próbálta rendezni a csapatokat, ám halálos sebet kap, életét veszti a csatában. Ezután már nem volt olyan központi parancsnokság, amely képes lett volna az oszmán hadsereg rendezett visszavonulását megszervezni. A reggeli órákban megkezdődött csata 10–11 óra körül véget is ér: alig néhány óra alatt eldőlt a hatalmas ütközet.
Az oszmán tábor a császáriak kezére került. Ágyúk, lőszerek, zászlók, lovak, felszerelés, de a nagyvezír pompás tábora is zsákmányul esik.
A győzelem jelentősége
Az augusztus 5-én lezajlott ütközettel az egész háború iránya megfordul. 1714–15-ben még az oszmánok támadtak, Velence elveszítette Moreát. 1716 nyarán az oszmánok ismét támadtak, a főhadsereg Magyarország irányába nyomult, a péterváradi győzelem után viszont már a Habsburgok támadnak, az oszmán fősereg pedig hónapokra kiesett a hadműveletekből. Ez tette lehetővé, hogy még ugyanabban az évben a császári hadsereg Temesvár ellen forduljon – erről majd annak évfordulóján írunk.
Magyar résztvevők
Források alapján név szerint is megfogható a magyar részvétel. Az egyik legfontosabb adat, hogy a császári hadsereg mintegy 80 000 katonája között mintegy 6300 magyar hajdút és huszárt említ az Országos Széchényi Könyvtár összefoglalója.
Egy hadtörténeti tanulmány felsorolja azt az öt huszárezredet, amelyek Pálffy alatt már a csata előtti karlócai összecsapásban, majd augusztus 5-én Péterváradnál is harcoltak. Ezek a Babócsay-huszárezred, az Ebergényi-huszárezred, az Esterházy-huszárezred, a Nádasdy-huszárezred, a Splényi-huszárezred. Tehát konkrét alakulatokról beszélhetünk. A korszakban persze az ezred elnevezése nem úgy működött, mint a későbbi állandó ezredszámozás: az alakulatot rendszerint ezredtulajdonosáról nevezték el. Emiatt egy-egy ezred neve idővel változott. A magyar résztvevők között kétségkívül Pálffy János volt a legmagasabb rangú. Nem egyszerűen egy huszárezred parancsnoka volt, a császári hadsereg lovasságának főparancsnokságát viselte Savoyai Jenő után a hadsereg egyik legfontosabb vezetőjeként. A régebbi magyar történetírás úgy fogalmaz, hogy Savoyai Jenő után „az első helyet” Pálffy foglalta el; mellette Nádasdy és Ebergényi kapott jelentős lovassági parancsnokságot. Ez azt is jelenti, hogy Péterváradnál nem valamiféle elkülönült magyar segédcsapatról beszélünk: Pálffy a teljes császári lovassági hadrend egyik meghatározó vezetője volt.
Ennek a császári csapatokat fenyegető, nagy veszedelemnek az elhárítása kétségkívül legelsősorban Savoyai Jenőnek kellő időben és a kellő nyomatékkal történt beavatkozásának volt köszönhető. Ezért őt, mint igazi nagy hadvezért, osztatlan elismerés illeti meg. A péterváradi remek győzelem méltó párja volt a zentai nagy diadalnak, sőt, a péterváradi nagy küzdelemnek intézése a helyi kedvezőtlenebb körülmények és viszonyok folytán még jóval nehezebb és komplikáltabb is volt a zentai meglehetősen egyszerű, de azért mégis pompás inszcenálásnál, de az igazság érdekében hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét alkalommal a remek siker csakis az ellenséges fővezérek példátlanul lanyha, közömbös és teljesen passzív magatartása mellett volt kivívható, viszont Savoyai Jenő fölényes vezetése volt itt is, ott is a gyönyörű győzelem igazi kulcsa és rugója.
De valamint a zentai, épp úgy a péterváradi nagy siker közvetlen kiaknázását elmulasztotta az akkori idők egyik legnagyobb hadvezére. A teljesen szétvert és rendetlenül visszafutó ellenséget sem itt, sem ott nem üldöztette számottevő erőkkel, s ami még nagyobb hiba volt, sem most, sem akkor nem aknázta ki a remek győzelem által a lehető legkedvezőbben kialakult és megalapozott hadászati helyzetet Belgrádnak, mint a két hadakozó fél stratégiai és politikai kulcspontjának nyomban való megtámadásával, illetve elfoglalásának megkísérlésével, mely kísérlet majdnem biztosan mindkét esetben talán nem is remélt rövid idő alatt és nem is túl nagy áldozatok mellett igazi világraszóló győzelem és eredmény forrásává válhatott volna. Az összes körülmények, persze ahogyan azok most utólag egészen világosan elénk tárulnak, mind emellett szólnak. (Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme – részlet)
Összeállította: Szekeres Attila
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
