Lassan elengedem a varázsvilágát Kulcsár Péter2026. 08. 10., h – 17:51
Gondol egyet, és máris egy mesevilágban terem, olyan helyen, ahol a medence hullámzó tenger, és a hangyáknak micsoda óceáni távolság lehet egy pocsolya hossza! Olyan világban evickél, ahol az állatok beszélnek, és a babák élnek, éreznek. Néha oda invitál bennünket is, a varázsvilágtól leszakadt hétköznapiakat.
Hangosan dialógusokat folytat a világa szereplőivel, kiben mi van, mit kellene csinálnia. Bábozgat zsiráffal vagy egy Pepa figurával, a kádban, miközben én kívülről figyelem. Őt és a bátyját, aki, bár jóval idősebb nála, ugyanígy el tud még mélyülni a sajátságos képzeletbeli szituációkban, így néha a hátsó ülésen ülő gyerekem lövöldözős játéka, a fegyver dörrenésének utánzása meg is tud ijeszteni. De a kicsi ennél bájosabb világot fedez fel – ott a főhösöknek nem harc jut, hanem kedves beszélgetés arról, ki kivel menjen játszani, együtt csuszizzanak-e le a hegyről, ami anya lábszára.
Vele tartok néha, belemerülök a játékos világába, de alig időzök ott, valahogy inkább róla szól ez, már nem akarok főhős lenni, inkább a csendesebb megfigyelő szerepét tölteném be. Kívül állok ilyenkor, megfigyelem a vonásaikat, a mimikájukat, a gondolataik összetettségét vagy a szókincsüket. Néha meglep, mennyire szépen értelmezik a magyar szavak jelentését, milyen jelzős szerkezetek férnek össze a hároméves fejében.
Klassz dolog őket lelassulva figyelgetni.
Szeptemberben ovis lesz a legkisebbem is. Amióta az első gyerekemmel végigcsináltam az összes ,,első” kört, valahogy ezek a fejlődéssel járó, már a leszakadást jelentő mérföldköveket sem élem meg olyan nehezen: pedig akkor, az elsőnél nagyon meg-gyászoltam. Amikor el kellett vinnem oviba és nélküle tölteni a napot, egy hétig kétségbe voltam esve. Hol lelkiismeret-furdalásom, hol szeretethiányom, hol ürességhez hasonlító érzésem volt. Aztán megszoktam. Nélküle és neki nélkülem teltek a hétköznapjai, de végig az ovis évek alatt voltak szabadnapjaink. Közösek, csak mi ketten otthon maradtunk, és együtt töltöttünk napokat. Szabadon.
A legkisebbem életrevaló kislány. Fülig vigyor, kedves, nagyon könnyen alakít ki kapcsolatokat, nagyszájú. Tudom, szeretni fogja az ovit.
Talán annak a kételye dolgozik bennem, én hogy fogok megbirkózni nélküle a napokkal. Ugyanis szeretném aktívan használni, nem munkával betemetkezni, hanem magamra szánni a felszabaduló energiát, ami azóta, hogy ő is megszületett, nincs. Mindeközben nagyon fog hiányozni az élénksége, a kicsi világa, amiben katicabogarak másznak az ujjunkra, és gumicsizmában kellene járkálni 40 fokos nyári melegben.
Lassan hangolódok a reggeli rutinnal járó stresszre. Mindenki felkeljen, elkészüljön, ott legyen, ahol lennie kell adott időben, köztük én is.
Még csak augusztus eleje van, mondogatom, ne szaladj előre, de tegnap már megvettük az ovis papucsot a lábára. A varázsvilága ott is előkerült, a cipőboltban, vidáman próbálgatta a polcról leszedett nagyobb cipőket, és meggyőzte magát, hogy a tíz számmal nagyobb cipellő pont jó neki.
Ma reggel a karomban hoztam le az emeletről, olyan könnyűnek éreztem, és arra gondoltam, már ez sem fog sokáig tartani.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
