A történeteknek is kell egy otthon Lakatos Krisztina2026. 08. 09., v – 16:24
Miközben a könyvkiadás egyre nehezebb helyzetben van, ő saját kiadót alapítana, hogy olyan kortárs francia műveket juttasson el a magyar olvasókhoz, amelyekben feltétel nélkül hisz. Az Esti Kérdés Kiadó egyelőre kísérleti projektkeretben megjelent első kötete máris bekerült az Év Gyerekkönyve Díjra jelölt könyvekből a HUBBY szakmai zsűrije által kiválasztott öt legjobb közé az elsőkönyves kategóriában. Az Új Szó rendszeres szerzőjével, az ötgyerekes édesanyával, a Vágsellyéről származó, Budapesten és Strasbourgban felváltva élő műfordítóval, Száz Jolival beszélgettünk arról, mi ösztönözte abban, hogy új utakat keressen.
Talán akkor született meg bennem először a kiadó alapításának gondolata – eleinte inkább csak egy távoli, szinte megvalósíthatatlannak tűnő álomként –, amikor elolvastam Anne-Laure Bondoux Amíg életben vagyunk című regényét. Azóta is újra és újra előveszem. Biztos voltam benne, hogy különleges könyv. Csak éppen elég régóta mozgok a könyvkiadás világában ahhoz, hogy lássam, a szerzőnek és a fordítónak kevés beleszólása van abba, mit lenne érdemes kiadni, vagy akár abba is, milyen formában jelenjen meg egy könyv. Egész egyszerűen most jött el az a pillanat, hogy azt tegyem, amit szeretnék. A francia ifjúsági és gyerekirodalom egészen sajátos szerintem, sok nagyszerű szerzővel. Sokan közülük már magyarul is olvashatók, de folyamatosan jelennek meg újabb és újabb kiváló és értéket hordozó művek. Ezek közül szeretnénk minél többet eljuttatni a magyar olvasókhoz, mégpedig a saját elképzeléseink szerint. A többes számmal a három munkatársamra utalok, hiszen nem egyedül tervezem a kiadóalapítást, és ezt a könyvet is hárman álmodtuk meg: Simonyi Cecília, az illusztrátor és Lengyel Zsuzsi, a lektor-szerkesztő. Arra azonban mi sem számítottunk, hogy már a megjelenést követő néhány hónap alatt ekkora rajongótábora lesz az első könyvünknek. Fiatalok, középkorúak és idősek egyaránt írnak nekünk arról, mennyit adott nekik ez a történet. Szerintünk egy igazán jó ifjúsági regénynek pont ez az erénye: ugyanolyan élvezettel olvassa minden korosztály, csak persze mindegyik mást visz el belőle. A franciák ebben nagyon jók: bátran nyúlnak nagyon érzékeny és nehéz témákhoz, nincsenek tabuk, de persze nem mindegy, hogyan teszik mindezt. Hogy egy nagy klasszikust hozzak példaként minderre a magyar irodalomból: ahogy Szabó Magda tette az ifjúsági regényeiben is.
Mi kellett ahhoz, hogy végül valóban belevágjatok a könyvkiadásba?
Nem annyira a bátorság hiányzott, hanem inkább a tőke. Illetve: amint meglett a tőke, a bátorság is megjött vele. Nem sokkal azután, hogy hazaköltöztünk Tahitiről, felhívott egy kedves gimnáziumi barátom, Alexovič Gábor, hogy ha legközelebb Sellyén járok, üljünk be valahova egy kávéra, mert szeretne beszélni velem. Ott hangzott el az a mondat, amire tizenvalahány éve vártam: „Joli, én biztosítom a kezdőtőkét, te pedig csináld, amit jónak látsz.” Átgondoltuk, aludtunk rá néhányat, és végül azt mondtuk: vágjunk bele. Így lett ő a projektmenedzserünk és a felelős kiadó: biztosította a céges hátteret, beletette a szükséges összeget, mi pedig a munkánkat. Egyelőre tehát erre az egy projektre szövetkeztünk, az Amíg életben vagyunk című könyv kiadására, és azt beszéltük meg, hogy majd ennek a sikerét vagy kudarcát látva alapítjuk meg – vagy sem – a saját, önálló könyvkiadónkat. Itt tartunk most, szóval az Esti Kérdés Kiadó még mindig csak tervben van, de már ezért is végtelenül hálás vagyok Gábornak, mert nélküle nem lenne ez a könyv sem.
Már a kiadó neve is sokatmondó.
Igen, az Esti kérdés, Babits Mihály verse miatt lett ez a nevünk. Mindannyiunk nagy kedvence, és a címe nagyon szépen összecsengett azzal a gondolattal, hogy minden jó esti mese felvet egy csomó fontos kérdést. Olyanokat, amelyekről a szülő és a gyerek együtt tud beszélgetni. Mi pedig olyan könyveket szeretnénk kiadni, amelyek fontos, érdekes, mély kérdéseket vetnek fel, ahogy az első könyvünk is. Ezért számunkra a név egyszerre utal Babits versére, annak tartalmára, és mindarra a jelentésre, amit az „esti kérdés” kifejezés hordoz.
Elképesztő gyorsasággal készültetek el a könyvvel. Segített a fordításban, hogy már jól ismerted a szöveget?
Közös döntés volt Simonyi Cecília illusztrátorral és Lengyel Zsuzsa szerkesztő-lektorral, hogy Anne-Laure Bondoux könyvével kezdjünk, már rég érleltük ezt a dolgot, és amikor Gábor csatlakozott, hirtelen felpörögtek az események. A fordítás nagyrészt készen volt. Én 2020 nyarán Francia Polinéziába költöztem négy évre, ezzel azért eléggé kiszakadtam az itthoni életből, mint valami furcsa, különös zárójel, olyan volt az a négy év az életemben. Ezalatt az egyik adventi időszakban – ami ott a legforróbb nyár, szóval elég nehéz ráhangolódni a közelgő karácsonyra – Zsuzsi ösztönzésére lefordítottam 24 részt a regényből. Ez volt a mi adventi naptárunk az akkor még csak Facebook-oldalként létező Esti Kérdés nevű könyves fórumon. Amikor aztán eldőlt a kiadás ügye, már csak ki kellett egészítenem ezeket a fordításrészleteket, így lett kész viszonylag rövid időn belül a teljes szöveg. Nem ez volt egyébként az első műfordításom, mert az Animus Kiadónak négy Virginie Grimaldi-regényt is átültettem magyarra. A Csillagfényes utazás és a Köszi, apu! című két könyvön Tahitin, a zárójeles négy év alatt dolgoztam. Ezeket megelőzte a Merci, nagyik! és a Ha az élet citrommal kínál… De az Amíg életben vagyunk egészen más feladat volt, mint a korábbi munkáim. Bár arra minden szövegnél törekszem, hogy annak eredeti hangulatát és stílusát adjam vissza, itt leginkább arra kellett nagyon figyelni, hogy a pátoszt elkerülve mégis érzelmes maradjon, de ne váljon érzelgőssé. Fontos volt, hogy magyarul is pontosan ugyanazt a stílust és finomságot adjam vissza, ami az eredetit jellemzi.
Simonyi Cecília, a könyv illusztrátora is szabad kezet kapott?
Igen. Cilit még az egyetemista éveimből ismerem. A diploma után egy időre elsodort minket egymástól az élet, majd akkor találkoztunk újra, amikor a kisfiát várta, a szülésfelkészítőn. Attól fogva már nem veszítettük egymást szem elől. Ezért aztán a kezdetektől figyelemmel kísérhettem a munkáját, és az az egy biztos volt, hogy ha egyszer sikerül kiadni ezt a könyvet, akkor ő lesz az illusztrátora. Nagyon szeretem a stílusát. Elképesztően sajátos és szerethető képi világot teremt, és ez most is így történt. A varázslatos illusztrációi szinte észrevétlenül simulnak bele a szövegbe. A könyv kötése is közös döntés volt, bár Gábor eleinte furcsállotta, hogy puha táblás kiadásban gondolkodunk. De ebben az egyben nem voltam képes kompromisszumra: nem szeretem a kemény táblás könyveket, még akkor is nehezemre esik olyat olvasni, amikor a szerzőt egyébként nagyon szeretem. Érdekes ez a kulturális különbség egyébként: Franciaországban kifejezetten rangot jelent, ha egy könyv esetleg egy korábbi kemény kötéses megjelenés után puha kötésben is napvilágot lát. Ez azt jelzi, hogy nagy az érdeklődés iránta, és sok olvasóhoz jutott el. De eleve alig adnak ki kemény táblás könyvet, legfeljebb a polcra szánt díszkötéseket. Míg nálunk nagyjából „a puha táblás nem is könyv” nézet uralkodik. A kész példányokért végül Gábor ment el a nyomdába, és rögtön felhívott. Azt mondta, igazunk volt: nagyon jó kézbe venni a könyvet.
Említetted, hogy Tahitin dolgoztál a könyv fordításán. Hogy kerültetek ki Francia Polinézia legszebb szigetére?
Hát, Tahiti éppen nem a legszebb, inkább csak a legismertebb a száz-egynéhány polinéz sziget között, hiszen ez amolyan „fővárosa” a térségnek. De az összes többi szebb nála. Mindenesetre úgy történt, hogy a Covid-járvány első szakaszában a férjem az esélytelenek nyugalmával megpályázott egy tanári állást Tahitin, ami egykori francia gyarmatként a mai napig Franciaország tengerentúli közigazgatási területe, hivatalos nyelve pedig a francia. A legnagyobb meglepetésünkre márciusban kiderült, hogy megkapta az állást, július végén pedig már költöztünk is. A két legnagyobb, de épp csak nagykorúvá vált fiunk közben úgy döntött, hogy nem jönnek velünk, inkább a saját útjukat kezdik el járni. Akkor még nem gondoltuk, hogy a járvány miatti korlátozások következtében majd három évig nem is találkozhatunk. Először a nagyobbik szállt hajóra, egy kis vitorlással utazgatott a tengereken, majd egy művészeti projektmunka keretében kiment Maliba. Itt ismerte meg későbbi feleségét, a táncos-koreográfus Elene-t. A másik fiam egy kis szárazföldi körút után szintén matróznak állt: elszegődött egy családhoz – a sajátja helyett –, és velük navigált a Földközi-tengeren, a három gyereknek volt a házitanítója, és egyben hajósinasa az apának. Majd kiszállt a Zöld-foki-szigeteken, aztán visszajött Dél-Franciaországba, előbb Korzikán, majd Nizzában dolgozott. Végül aztán a negyedik, tehát utolsó évünkben mindketten eljutottak hozzánk. Eleinte azon voltam, hogy ismét – közös életünkben már sokadszor – működőképes otthont teremtsek magunknak. Strasbourgban szinte mindent eladtunk, elajándékoztunk, mert sokkal költségesebb lett volna kivinni magunkkal a tárgyainkat, mint Polinéziában újakat vásárolni. Egyébként is hiszek a használt tárgyak körforgásában, a sok költözködés során pedig megtanultam nem kötődni a tárgyakhoz. Amikor idén márciusban visszatértem Budapestre, a barátaim segítettek berendezni a következő „új” lakásomat, és elmondhatatlanul jó érzés volt látni, mennyire segítőkészek, mennyire számíthatok rájuk: minden lett, ami egy üres háztartásba szükséges. Ma már Tahitin is így lenne, ha most megint egy bőrönddel megjelennék, ott is lenne hirtelen minden, ami kell, de amikor elindultunk, egy árva lelket sem ismertünk. Mindannyian egy-egy huszonhárom kilogrammos csomaggal érkeztünk, tényleg csak azt vittük magunkkal, ami a legszükségesebb és igazán elengedhetetlen volt. Az én csomagomban három könyv volt: Gerlóczy Márton Check-in című kötete, ennek megvolt a pontos oka, Hoppál Boritól Az én testem, ennek is oka volt természetesen; két kislányt vittünk, és két serdülőt hoztunk vissza. És velem volt Anne-Laure Bondoux regénye, az Amíg életben vagyunk.
A család és a fordítás teljesen kitöltötte a napjaidat?
Eleinte igen, később azonban elkezdtem gondolkodni azon, mit lehetne még csinálni. Végül egy gyöngyékszerboltban kötöttem ki. Négy márkának is dolgoztam, sőt az egyik helyen – ahol egy karakán orosz nő volt a tulajdonos – az ékszerek készítésébe is besegíthettem. A tahiti gyöngyök, amelyeket óceánhektárnyi területeken kialakított tenyészetekben nevelnek, a világ legkeresettebb gyöngyei közé tartoznak. Nagyon izgalmas volt megismerni a gyöngytenyésztés teljes útját, egészen addig, amíg a kész ékszer eljut a vásárlóhoz.
Mennyire sikerült megőrizni a szigeten a polinéz hagyományokat? Nagyon érezhető más kultúrák hatása?
Az őslakosok kultúrája erősen keveredik a franciával, bár a 18. században jelentős volt az angol befolyás is, az utóbbi évtizedekben pedig egyre inkább az amerikai hatás érződik, leginkább a McDonald’sok és a modern szupermarketek jelenlétében. A helyiek között sokan kínai származásúak, ugyanis az 1860-as években munkásokat toboroztak a sziget gyapotültetvényeire, és sokan jöttek Kínából. Az évtizedek során a letelepedő kínai bevándorlók a bennszülöttekkel is házasodtak, mára tehát az így keletkezett „félvér” réteg már őslakosnak számít, a kínai és a polinéz kultúra egyformán szervesen része a sziget mai arculatának. Ez egy valóban multikulturális közeg, minden nagyobb vallási közösség képviselteti magát, a mormonoktól kezdve a katolikusokig. Azon a talpalatnyi földön egymást váltják a különböző felekezetű templomok és a katonai bázisok. Tahitin tehát ilyen „keveredés” van minden szempontból: az európaiak ott is leginkább európai típusú házat építtetnek maguknak, medencével az udvarán, mellettük pedig ott állnak a helyi hagyományokat őrző, oszlopokon álló házak, és a néha teljesen tájidegen európai stílusú épületek. A többi szigeten mindez kevésbé jellemző, azok sokkal autentikusabbak.
Nehéz volt ennyire távol Európától beilleszkedni, vagy van benned egy elemi rugalmasság, ami segít abban, hogy a változó helyzetekhez, közeghez könnyen alkalmazkodj?
Tahitire megérkezni kultúrsokk volt. Éjszaka érkeztünk, teljes sötétségben, ezért abban a pillanatban még igazán körülnézni sem tudtunk. Bár a reptéren – amely valójában inkább egy hangárra hasonlít – egészen szürreális élményben volt részünk. Ahogy beértünk a terminálra, igazi fesztiválhangulatba csöppentünk: virágkoszorúkkal a nyakukban énekeltek, táncoltak, ukuleléztek az emberek. Minden előtanulmány nélkül, Európából érkezve fogalmunk sem volt arról, hogy ez itt mindennapos. Aztán mindent megtanultunk: Tahitin a reptéren így búcsúztatják az elmenőket, különösen azokat a fiatalokat, akik katonának jelentkeztek a francia hadseregbe, de másnak is kijár az ilyen ünnepi búcsúztatás, vagy éppen köszöntés a visszatéréskor. Aztán másnap reggel, amikor felébredtünk a szállásunkon, akkor döbbentem rá igazán, hogy mi ezt valóban megléptük, több mint ezer kilométerre vagyunk a rokonainktól, a barátainktól. Közben pedig azonnal beleszerettem a kilátásba, a Moorea fölötti égbe. Körülbelül fél év kellett ahhoz, hogy igazán belakjuk az otthonunkat, megtaláljuk a helyünket ebben az új világban.
Nem vágysz vissza?
Ha nagyon belegondolnék, bizonyára visszavágynék. Ezért inkább nem gondolok bele. Eleve úgy indultunk, hogy négy év lesz, letelt, kész. Most már másnak van itt az ideje, például a könyvkiadásnak… És persze találok olyat, amitől, ha esetleg visszavágynék, rögtön elmenne megint a kedvem. Na, ilyen a marguja. Ez a kis fehér-sárga gyík mindenütt ott van: a zuhanyozóban, a hálószobában, a teraszon… Lehetetlen megszabadulni tőlük. Teljesen ártalmatlanok amúgy, és nyilván hasznosak is, mert megeszik a rovarokat, a szúnyogokat, de valahogy én nem tudtam megbarátkozni velük. A természetben nem bánom, de hogy a ház is tele van velük…! Nagyon-nagyon szép és jó volt Tahitin, de amikor kérdezik, nem hiányzik-e, hogy csak levettük a kókuszdiót a fáról, és már facsarhattuk is a kókusztejet, vagy a friss mangó íze, amely összehasonlíthatatlanul teltebb és édesebb, mint a nálunk kaphatóé, a lábunk előtt hullámzó óceán, és örökös napsütés – akkor az első gondolatom mindig az, hogy soha többé marguja! Jó volt visszajönni Európába, majd Magyarországra, azért a magyar színház, a magyar könyvek hiányoztak. Strasbourgban rendszeresen jártam a magyar kulturális egyesület programjaira, filmvetítésekre, előadásokra, beszélgetésekre. Jó kis közösség, ismer mindenki mindenkit. Tulajdonképpen egy ilyen alkalommal hallottam arról, hogy az Európai Tanács Ifjúsági Központjába munkatársat keresnek, beküldtem az önéletrajzomat. Az ottani központban kezdtem, majd márciusban áthelyeztek a budapestibe, ezért költöztem hirtelen így, egyedül, megint csak egy bőrönddel. A család a tanév végéig maradt Strasbourgban. Szerencsére ma már a távolság könnyen áthidalható, hiszen mindössze kétórás repülőútról van szó.
Egyébként hol ismerted meg a férjedet?
A galántai gimnáziumba jártam, és kitaláltuk az egyik barátnőmmel, hogy Magyarországon tanulunk tovább. Akkoriban még kötelező volt egy évig a budapesti Előkészítő Intézetben tanulni, ott újra „érettségizni”, csak a következő tanévben kezdhettük meg az egyetemi tanulmányainkat valamelyik általunk választott magyarországi egyetemen, természetesen a sikeres felvételi után. Engem valamiért mágnesként vonzott Pécs. Nem hiszek a véletlenekben, minden okkal történik, szokás is mondani, én tehát a Janus Pannoniusra felvételiztem, sikerrel. A későbbi férjem is oda kapott Erasmus-ösztöndíjat, és egész véletlenül én lettem a magyartanára. A magyar nyelv és irodalom mellett a magyar mint idegen nyelv volt a másik szakom, és az utolsó évfolyamban meghatározott óraszámú gyakorlatot kellett teljesítenem a diplomához. Thierry klasszikafilológia szakon volt ösztöndíjas, alap nyelvtudással érkezett, amit a segítségemmel fejlesztett tovább. A rákövetkező év végére – ennek már huszonhat éve – összeházasodtunk. Kezdetben a közös nyelvünk tehát a magyar volt, de viszonylag gyorsan megtanultam alapszinten franciául, és attól kezdve ő franciául beszélt hozzám, én pedig magyarul hozzá. Tehát nem választottunk egy közös nyelvet, mindenki a magáét beszéli mind a mai napig, nemcsak a gyerekekkel, hanem a másikkal is. Meggyőződésem, hogy az ember akkor tudja igazán pontosan kifejezni azt, amit mondani akar, ha a saját anyanyelvén teszi. Ellenkező esetben fennáll annak a lehetősége, hogy nem egészen azt mondjuk, amit szeretnénk, hanem azt, amit sikerül, amihez elegendő a szókincsünk.
A férjed szülei hogyan fogadtak? És hogyan laktad be azt a francia nyelvi-kulturális közeget, amely később az életed meghatározó részévé vált?
Amíg nem tudtam velük igazán jól elbeszélgetni, addig nyilván voltak nehézségek, de még ennek ellenére is jól kijöttünk egymással. Amikor először költöztünk Strasbourgba, már egy kisbabával, épp a szakdolgozatomat írtam: reggel átmentem a férjem szüleihez a picivel, beültem a dolgozószobába a laptopommal, és ők foglalkoztak a gyerekkel. Amikor kellett, kimentem, megszoptattam, aztán folytattam a munkát. Így kezdődött, ma pedig már öt gyermekünk története kapcsol össze bennünket és a két különböző kultúránkat. A franciát valójában a gyerekekkel közösen sajátítottam el, ahogy születtek sorra, ahogy nőttek, én úgy nőttem bele a nyelvbe, és nem iskolai tanulás, hanem hallás után, vagyis úgy kaptam, ahogy a gyerek az anyanyelvét. És persze egész kicsi koruktól jártam velük könyvtárba, szóval itt is, ahogy egy kisgyerek: először leporellókból, majd mesekönyvekből, velük együtt fejlődtem. Egy rövid ideig jártam nyelviskolába, hogy a nyelvtani szabályokat is megtanuljam, mert az íráshoz azért az is jól jön.
A gyerekek születése sok mindent megváltoztat az ember életében. Hogy élted meg az anyává válást, ráadásul ötször?
Már egészen fiatal koromban biztos voltam abban, hogy ha egyszer gyerekem lesz, nem egy steril kórházi környezetben szeretném világra hozni. Amikor várandós lettem az első gyerekemmel, tudatosan kerestem az otthonszülés lehetőségét. Így kerültem kapcsolatba a független bábákkal, akik a jogi hézagok közt egyensúlyozva próbálták biztosítani a nők számára a szabad választás lehetőségét, elindítva ezzel egy földalatti mozgalmat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy öt gyerekemből négy nyugodt, támogató otthoni környezetben születhetett meg. A legkisebb, most tizenkét éves lányunk extrém koraszülöttként kórházban jött a világra, az első hónapokban számos súlyos szövődménnyel kellett szembenéznünk, műtétek sorozatán esett át. Nem sok esélyt láttak a túlélésére. Hónapokig voltunk a kórház neonatológiai intenzív osztályán, életünk egyik legnehezebb időszaka volt, de már akkor is nagy harcosnak bizonyult, ma pedig egy „szabályos”, tizenkét éves kiskamasz. Mivel megtapasztaltam, milyen sokat jelent a pozitív, támogató női jelenlét a szülésnél és a gyermekágy alatt, egy időben dúla is voltam. Meg szoptatási és gyermekágyi tanácsadó – egy ilyen időszaka is volt az életemnek. Érdekes, ha most belegondolok, ahogy a különböző életszakaszokhoz más-más érdeklődés és ezzel kapcsolatos elfoglaltság kapcsolódik…
Országok, kultúrák, nyelvek váltakoznak az életedben. Hogyan hat ez az identitásodra?
A mai napig érződik az akcentusom, amikor franciául beszélek, és a felvidéki, amikor magyarul. Nekem ez teljesen megfelel, nem is próbálom eltüntetni ezeket a „jegyeket”. Vicces, hogy Polinéziában kifejezetten előny volt az akcentusom, amint megszólaltam, kiderült, hogy nem vagyok francia: hasonlóan beszélem a nyelvet, mint a polinézek. Magyarországon meg rögtön megérzik, hogy határon túli vagyok. Mindez a természetes részem, hozzám tartozik, szerintem mindez egyfajta gazdagság, hogy egy ma divatos kifejezéssel éljek: hozzá(m)adott érték. Ahogy Anne-Laure Bondoux regénye mondja: „Nincsen gyümölcs mag nélkül.” Tehát tudnunk kell, honnan jövünk. A származás adott, és bár a vágsellyei otthonom, ahol fölnőttem, már nincs meg, azért a szüleim, a nővéremék ott élnek Deákin, az anyai nagyszüleim földjén, ahol a gyerekkorunk nyarait töltöttük; igaz, azóta ott is minden megváltozott. Érdekes az is, hogy éppen Polinézia kis szigetein éreztem ugyanazt, mint régen a deáki udvarházban, pedig látszólag semmi közös, semmi hasonló nincs a kettő közt. Mégis, otthonos, szinte ismerős volt a közeg, sokkal inkább, mint Strasbourgban. Az a mentalitás nekem valahogy komfortosabb és ismerősebb volt, mint a francia, pedig abban is jól elvagyok. Megmagyarázhatatlan. Tulajdonképpen nem tartozom sehova, ugyanakkor ezzel tartozhatok éppen bárhova. De azt még mindig nem tudom, hol lesz majd nekem egyszer otthonom, még mindig minden ideiglenes.
A Kalligramban megjelent, Tahitiról szóló írásaidból, illetve az Új Szóban futó sorozatodból tervezel könyvet készíteni?
A Gyöngyházkalitka címen az Új Szóban megjelenő szöveget eleve azért kezdtük el írni, hogy könyv legyen belőle, igen. A „főhőssel”, akiről a történet szól, aki a vele történteket meséli, Tahitin ismerkedtem meg. Ahogy egyre szorosabbra fűződött a barátságunk – két magyar ott, a világ másik végén –, egyre többet osztott meg velem a történetéből, és elég hamar határozott szándékunk lett, hogy ő mesél, én leírom, aztán legyen ebből egy könyv, jelenjen meg ez az egész abszurd abúzuseset. A Tahiti mozaik, ami a Kalligram decemberi számában megjelent, csak egy része annak a sok-sok feljegyzésnek, naplószövegnek, amit a négy év alatt az ottani élményeinkről írtam. Azzal kapcsolatban inkább külső szándék volt és van máig: szokták mondani, hogy írjam már meg egyben az egészet, legyen belőle könyv. Anyag és fotó van bőven, talán mindkettőhöz csak egy jó szerkesztő kellene, aki segítene megtalálni a megfelelő formát, elrendezné a kész szövegeket. A Gyöngyházkalitka egy jó kis dokumentumregény lenne, a másik egy naplószerű útikalauz talán, nem tudom. Én tervezek, aztán egyszer belép az a szereplő, aki addig hiányzott, mint Gábor az Esti Kérdés Kiadó projektjébe, és akkor ezek is meglesznek, nem aggódom.
Janković Nóra
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
