A 80-as évek szovjet valóságában a megvalósult kommunizmust úgy kellett elképzelni, hogy mindenki fényes, csillogó ruhákban jár, s az egész környezet is valamilyen űrvárosra hasonlít.
A hivatalos szovjet nyelvezetben – melyet a kádárizmus is használt – kommunizmusnak csak a kommunizmus második fokát, azaz a megvalósult teljes kommunizmust értették, ahol nincs gazdaság, azaz mindenki a képességei szerint dolgozik, s szükségletei szerint részesül a javakból. A kommunizmus első fokát, ahol ez még nem valósult meg, hanem csak a kommunista párt diktatúrája érvényesült, a végső kommunizmus pedig csak épült, azt hivatalosan „szocializmusnak” nevezték.
A kommunizmus fő problémája is frappáns megoldást nyert. Ez a probléma: nem lehetséges, hogy míg mindenki csak a képességei szerint dolgozik, addig a szükségletei szerint részesül a javakból, mert a szükséglet mindig sokkal nagyobb a képességnél.
Arra a problémára, hogy vannak munkák, melyeket senki se akar végezni, különösen nem ingyen, az a válasz született, hogy mindezt robotok végzik majd, az embereknek csak kreatív munka marad.
A szükségletek határtalanságára a hivatalos megoldás az volt, hogy itt „szükséglet” alatt csakis „racionális szükséglet” értendő. Azaz ha valakinek az lenne a szükséglete, hogy száz kocsija legyen, az nem racionális. Azaz van valamilyen felső szerv, mely megmondja mely szükséglet racionális. Szóval végsősoron jegyrendszer van, csak nagyobb árubőség mellett. De erre az átlag szovjet polgár legyintett, ez is hiánygazdálkodás.
Az elmés, frappáns megoldás más volt. Az, hogy a kommunizmus lassú kialakulása folyamatában folyamatosan javul az emberi lélek, az emberi tudat is. Azaz az embereknek eleve nem lesznek abszurd, irracionális vágyaik.
Erre jött a vonatkozó szovjet-orosz vicc:
– Lesz-e a kommunizmusban KGB?
– Nem lesz. Addigra már mindenkinek a tudata olyan fejlett lesz, hogy az emberek saját magukat fogják letartóztatni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
