Az erdélyi Sóvidéken, Atyha csendes, dombok ölelte településén él nyugdíjas éveiben Adorján Imre aranymisés lelkipásztor. Első pillantásra azt hihetné az ember, hogy hosszú szolgálat után itt már csak a pihenés évei következnek, Imre atya esetében Isten azonban másként rendelkezett.
Ide érkezése után nem sokkal villám csapott a templomba, amely súlyosan megrongálódott, és hosszú évekre új kihívás és feladat elé állította a lelkészt. Ahogy az a Vasárnap erdélyi katolikus hetilapban megjelent beszélgetés során is kirajzolódik: számára a papi hivatás mindig ugyanazt jelentette – engedelmesen elfogadni azt az utat, amelyet Isten kijelöl neki.
„Gyermekkoromban már nagyon szerettem ministrálni. A szüleim imádságos lelkületű emberek voltak, és amikor vakáció volt, jártuk a környék búcsúit. Akkoriban nekünk már az is nagy élményt jelentett, ha átmentünk a szomszéd faluba. Nem volt utazás, nem jártuk a világot, de ezek a búcsúk különleges ünnepek voltak számunkra” – idézte fel, mennyire meghatározó része volt gyerekkorának a búcsújárás, a zarándoklat emléke.
„Egy darab szalonnát, hagymát, kenyeret vittünk magunkkal, és gyalog indultunk a határon keresztül. Útközben egy-egy pásztor megszólított, hogy »Hová mentek, gyermekek?«, és amikor meghallotta, hogy búcsúba, adott egy gerezd szőlőt vagy egy marék cseresznyét. Az nekünk akkora öröm volt, amit ma sokaknak nehéz lenne elképzelni.”
A ministrálásból lassan hivatás lett. Előbb a kántoriskolába jelentkezett, majd 1970-ben kezdte meg teológiai tanulmányait Gyulafehérváron. Hat évvel később Márton Áron püspök szentelte pappá – utolsóként azok között, akiket még ő bocsátott szolgálatba. A püspökkel való találkozásról és összes közös emlékről ma is meghatódva beszél.
A pappá szentelése előtti beszélgetésüket is felidézte. „Kivitt a parkba, megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: Fiam, mondd el a szándékodat. Van-e valami panaszod? Én csak annyit válaszoltam, hogy szeretnék jó pásztor lenni a Nagy Főpásztor mellett. Akkor azt mondta:
A püspök bölcsességét később is sokszor megtapasztalta. „Tudtam, hogy szerettem volna nagyobb plébániára kerülni, ahol sok a hívő. De ő azt mondta: szükségetek van két-három évi káplánkodásra – igaza volt. A könyvből sok mindent meg lehet tanulni, de a papi szolgálatot csak az emberek között lehet igazán elsajátítani.”
Szolgálata során több településen is megfordult. Kézdivásárhely, Ludas, Gyergyóalfalu, ahol hosszú éveken át szolgált, egészen jogi nyugdíjkorig. Elmondta, a kinevezésekkel kapcsolatban soha nem voltak különösebb kívánságai.
Mit választott papi jelmondatául? „Valahol olvastam egyszer ezt a mondatot: »Uram, tied vagyok, szolgád vagyok, tégy velem, ahogy akarod.« Úgy éreztem, ebben benne van minden: a szolgálatom, az elköteleződésem és a papi hivatásom lényege.”
Nyugdíjba vonulása után Atyhára került. Úgy gondolta, csendesebb évek várnak rá egy kis közösségben. Atyha az elcsendesedést, a visszavonulás lehetőségét jelentette akkor, ez viszont érkezése után hamar megváltozott.
„Itt, Atyhán alig százhetvenen vannak. A fiatalok is kevesen maradtak. Amikor idejöttem, vettem öt gitárt, hogy a gyermekeket egy kicsit közelebb hozzuk a templomhoz. Karácsony este együtt mentünk énekelni azokhoz az idősekhez, akik már nem tudtak eljönni a templomba. Nagy öröm volt látni, hogy milyen szeretettel vártak bennünket. Aztán persze 2016. szeptember 18-án a templom leégése mindenkit nagyon megviselt. Vasárnap este volt, háromnegyed tíz körül. A szobámban ültem, a Mária Rádiót hallgattam. Olyan ítéletidő volt, amilyet ritkán lát az ember. Egyszer csak hatalmas csattanást hallottam. Azt hittem, valamelyik melléképületbe csapott a villám. Kiszaladtam, és akkor láttam, hogy a templom felől száll a füst.”
Hogyan vészelték át a tűzeset utáni időszakot?
Voltak kollégák, akik azt mondták: „Te bolond vagy, ezt felvállalod nyugdíjasként?” De engem Márton Áron püspök szentelt. Az ő jelmondata ez volt: „Nem futok el a munkától.” Nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy összepakoljak és elmenjek.”
„A korondi polgármester rögtön azt mondta: „Plébános úr, ezt a templomot újra kell építeni.” S valóban, ahonnan csak lehetett, érkezett segítség.
Majdnem három évig tartott. Több támogatás is érkezett, Soltész Miklós vallásügyi államtitkártól, a Civil Összefogás Szervezet Szövetkezetétől, mindenki megnézte, mire van szükségünk, és abban igyekeztek intézkedni. Én mindig azt mondom, jobb az Isten nálunknál, csak maradjon a házunknál.”
Hogy mit mondana most a fiatal, papszentelés előtt álló önmagának, ha leülhetnének egy beszélgetésre, arról így beszél az aranymisés pap: „Mi nagyon egyszerű körülmények között éltünk a kántoriskolában. Nem volt vezetékes víz, lavórban mosakodtunk, télen reggelre befagyott a víz.
Az eredeti cikk a Vasárnap 2026/30. számában jelent meg.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
