Rekordalacsony a Duna vízszintje – a sekély víz már megmutatta veszélyes oldalát Kuklis Katalin2026. 08. 05., sze – 10:20
A Duna történelmi mélységű vízállása miatt egyre több helyen bukkannak elő homokpadok, zátonyok és évtizedek óta rejtőző tárgyak. Bár a különleges látvány sokakat a mederbe csábít, a szakemberek szerint éppen most kell a legóvatosabbnak lenni. Az elmúlt napok eseményei tragikusan bizonyítják, hogy a rekordalacsony vízszint nemcsak kuriózum, hanem súlyos veszélyforrás is.
A rendkívül alacsony vízállás miatt a Duna mentén számos településen hatalmas mederszakaszok kerültek szárazra. A korábban víz alatt rejtőző zátonyok, homokpadok sokakat arra ösztönöznek, hogy közelebb menjenek a folyóhoz, esetleg belegázoljanak a sekélynek tűnő vízbe. Ez azonban rendkívül veszélyes. A folyó medre ugyanis csalóka. A sekély víz után akár egyetlen lépéssel is hirtelen mély, erős sodrású rész következhet. Az úgynevezett medertörések szabad szemmel sokszor nem is láthatók, ezért a biztonságosnak tűnő partszakaszok pillanatok alatt életveszélyessé válhatnak.
Ennek tragikus példája történt a napokban Dunakeszin és Pozsonyban. Dunakeszin egy nagyobb társaság sétált be a sekélynek látszó vízbe, amikor többen váratlanul elérték a medertörést. Volt, aki önerőből vagy segítséggel kijutott a partra, egy ember azonban elmerült. A vízirendészet, a tűzoltók, a búvárok, a kutató-mentők és drónos egységek órákon át keresték, de a kutatás első napján nem jártak sikerrel. Pozsonyban egy nő veszítette életét fürdőzés közben. A a tragédiák ismét arra figyelmeztetnek, hogy a dunai fürdőzés komoly kockázatot jelent, a vízi balesetek többségében pedig az emberi óvatlanság is szerepet játszik.
A rekordalacsony vízszint egy másik veszélyre is ráirányítja a figyelmet: olyan tárgyak kerülnek felszínre, amelyekhez semmiképpen sem szabad hozzányúlni.
Az elmúlt napokban Esztergomnál ismét egy feltételezett robbanószerkezetet találtak a mederben. A bejelentést követően a rendőrség lezárta a területet, majd a tűzszerészek néhány órán belül a helyszínre érkeztek. A szakemberek szerint az eszköz különösen veszélyes állapotban volt, ezért elszállították.
De nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Nemrég egy csaknem 700 kilogrammos, második világháborús brit folyami akna is előkerült a Dunából. A robbanóeszköz a brit Királyi Légierő 1944-es, úgynevezett „Gardening” hadműveletéből maradt a folyóban, és több mint nyolcvan éven át rejtőzött a mederben. A tűzszerészek biztonságba helyezték, majd hatástalanították az eszközt.
A szakemberek hangsúlyozzák: aki a Dunában vagy a parton ismeretlen fémtárgyat, lőszert vagy robbanóeszköznek tűnő maradványt talál, semmiképpen ne mozdítsa meg. Azonnal értesítse a 158-as segélyhívót (Magyarországon a 112-őt), és várja meg a hatóságok intézkedését.
A mostani rekordalacsony vízállás valóban ritka természeti jelenség, amely különleges arcát mutatja meg a Dunának. Éppen ezért sokakat csábít kirándulásra, zátonyokra vagy a mederbe. Fontos azonban észben tartani, hogy a látványos homokpadok alatt kiszámíthatatlan mélységek, erős sodrás, valamint évtizedek óta rejtőző veszélyes tárgyak is lapulhatnak.
Kapcsolódó cikkünk
A nyári aszályok, a kiszáradó patakmedrek, az apadó talajvíz és az egyre gyakoribb vízhiány mára nem csupán a gazdálkodók problémája. Egyre többen tapasztaljuk, hogy a táj, amelyet természetesnek hittünk, szemmel láthatóan átalakul. Bár a klímaváltozás kétségkívül fontos szerepet játszik ebben a folyamatban, a történet ennél összetettebb: legalább ennyire szól arról is, hogyan bántunk évszázadokon át a vizeinkkel. Mennyiben alakítottuk mi magunk ezt a helyzetet, és van-e még lehetőség arra, hogy visszafordítsuk a folyamatot? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Fodor Péter biológussal, természetfotóssal, a Dunavit tájvédelmi társulat tagjával, az Elveszett folyók és DiverseDanube projektek alkotójával, aki szerint a vízhiány valójában nem elsősorban a vízről, hanem a tájról és az ember természethez fűződő viszonyáról szól.
Egyre többet hallunk a vízhiányról. Általánosságban érinti ez a kérdés Szlovákiát?
Ne álljunk meg Szlovákiánál. Ez egész Európát érinti. A kontinens jelenleg kétszer gyorsabban melegszik, mint a világátlag. De ha ez nem túl aggasztó adat, akkor itt van egy másik: a Kárpát-medence Európához képest még kb. öt-hétszer sebesebben hevül.
Mi okozza ezt a „kitüntetett” helyünket?
A Kárpát-medence földrajzi adottságai. A „medence” jelleg, a Kárpátok általi körbezártság. Ez mindenkor sajátos klímát biztosított számára. Felerősítette vagy épp gyengítette a klimatikus viszonyok bizonyos jegyeit. Napjainkban a geográfiai helyzete inkább hátrány, fokozza a felmelegedés hatásait. Régiónk Európa egyik „forrópontja”. Ez a mutató összefügg a vízhiánnyal is. Persze ez nem egy monodráma, több szereplő is van. A földrajzon kívül a klímaváltozás, az emberi tényező. De nemcsak a mi lokális negatív tevékenységünk, hanem a globális emberi ökológiai lábnyom is közrejátszik ebben.
Vagyis minden mindennel összefügg?
Egy hálózatban vagyunk összekapcsolva a bolygó minden más részével. Próbáljuk meg ne csak a régióinkat vagy országunkat, hanem ez egész kontinenst, majd a földet egy rendszerként elképzelni, amelyben minden össze van kötve. És ez nem egy Avatar-moziból vett közhely. Ha egy régió környezeti tudatossága, tájhasználati kultúrája gyenge – márpedig térségünkben ez a norma –, akkor annak nem csak lokális, hanem globális kihatása van.
Milyen típusú területeket érint leginkább a kérdés?
Nálunk és máshol is főleg azokat, ahol az ember vizet vesz ki a rendszerből. Ez leggyakrabban – egyébként két homlokegyenest ellentétes cél – a kiszárítás, illetve a fokozott vízhasználat, például az öntözés miatt van. Ennek a folyamatnak a logikátlansága fájdalmasan szemet szúró. Óriási területeket szárítunk ki, hogy termőföldhöz jussunk, aztán pedig a talajvizet szipolyozzuk ki, mert az ezeken a földeken termesztett növényeinket öntöznünk kell.
A vízhiány másik oka a növénytakaró kiirtása. Ez persze a síkságokon, így nálunk is meghatározó probléma. De a domb- és hegyvidékeken történő – és szintén fejetlen – erdőirtások folytán ezek a területek sokkal drasztikusabban veszítenek vizet.
Hogyan tartja vissza a vizet a növénytakaró?
Több lépcsőben segít a vízháztartásban. Az egyik első fok az, hogy a fák lomkoronája ernyőként védi a talajt a zivatarok soán hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű víztől. Ezt a vizet fokozatosan, egyenletesen, lassan engedi lecsurogni a talajszintre, majd onnan a talajba, amely elraktározza és visszaadja, ha kell. Tehát a csapadék elosztásában segít a vegetáció. Egy fáktól megfosztott, tarra vágott, lecsupaszított domboldal viszont nem képes megtartani a csapadékvizet, amely így mindenféle kontroll nélkül zúdul le, és távozik a területről – nem mellékesen közben óriási károkat okoz. Társul hozzá az erózió, a víz talajlehordása, amihez a síkságokon a szél is hozzájárul. A szelek a napsugárzással együtt nem csak kiszárítják a csupasz talajt, de felkapják és elszállítják a száraz részecskéit, melyeket semmi – sem növényzet, sem víz – nem tart össze, sem vissza.
Milyen a változás tempója?
Egyre gyorsabb és kiszámíthatatla-nabb. De ez a környezeti változások egészére is értendő. Nagyon általánosan – az egykor évezredek alatt végbemenő változásokat most akár évtizedek alatt lefuttatja a rendszer. Épp ez a riasztó benne, hogy nem tudjuk időben felmérni a sebességét, mert közben megállás nélkül továbbra is kaotikus módon és tempóban nyúlunk bele globális és lokális szinten az ökológiai rendszerekbe, további változásokat generálva.
Mintha kicsúszna a kezünkből az irányítás?
Ami ma érvényes, holnap már nem lesz az. Mire megszületik egy kutatási eredmény, addigra egy másik már meg is cáfolja. Mindezek mellett a mérésekkel az a baj, hogy az agyunk túl nagy jelentőséget tulajdonít a számoknak, adatoknak. Mintha a számszerűsítés lenne a legfontosabb dolgunk. Mintha átlagos lakosként tudnunk kellene, hogy a talajvíz szintje 2 vagy 5 méter mélyen van, hogy aztán ez alapján megnyugodjunk (és tovább pazaroljuk) vagy elkezdjünk aggódni (de ennek ellenére akkor is tovább pazaroljunk). Ne értsük félre: jól jöhetnek a számok, csak idézzenek elő pozitív cselekvést!
Ha a miértekre keresnénk a választ, milyen okokat sorolnál fel? Hogyan jutottunk el idáig?
Nézhetnénk a kérdést lokálisan, bár a romboló elv bárhol a világon egyforma. Sokan vagyunk, embermilliárdokat kell etetni. Minden probléma a drámai túlnépesedésre vezethető vissza – a régiónkban is. Az egyre nagyobb népesség egyre nagyobb földterületet igényelt. A 18. és a 19. század munkálataival már szabályosan harcba szálltunk a vízzel. Egyre magasabb és hosszabb gátak épültek, amelyek mögött egyre nagyobb mennyiségű víz tolult fel, amely esetenként ezeket átszakítva egyre katasztrofálisabb következményekkel járt.
A bősi vízerőmű is érzékletes példája a vízzel vívott harcunknak. Egy hatalmas betonteknőben hömpölyög a Duna vize – pontosabban annak egy része.
Az ökológiai katasztrófák egyik fontos előidézője, ha a gondolkodásban vagy a cselekedeteinkben bebetonozunk valamit. A múlt század végén épp ezt tettük a Dunával. Teremtő erőnk mintegy csúcsteljesítményeként bevertük a szöget egy teljes ökoszisztéma és régió koporsójába. A bősi vízerőmű nemcsak fizikai valóságában, hanem időben is megállított sok mindent. Nagyszerű példája annak, amikor az ember örökkévalónak gondolt dolgokat hoz létre egy folyamatosan változó világban. A vízerőmű elszakította a Csallóközt és a csallóközieket a mindennapi életük részétől – a folyótól, a víztől. A természet és az ember egymástól való eltávolítása után sokkal könnyebben tudtunk szemet hunyni az igazi baj felett. Ez pedig az, hogy ez a megalomán emberi létesítmény okozta az ártér, az utolsó nagy természetközeli részek, az egykori folyódelta utolsó maradványainak napjainkban is zajló kiszáradását. Felvízcsatornájának ugyanis vízre van szüksége, s régi szokásainkhoz tartva magunkat, ezt a természettől vesszük el.
Mennyiben felelős a vízhiányért az éghajlatváltozás, és mekkora szerepe van az emberi tájalakításnak?
Összevonom a két kérdést egy válaszba: az emberi tájalakítás a mindenkori éghajlatváltozásra reagál. Az egész emberi történelem a környezet és az éghajlati viszonyok függvényében alakul. Így a Kárpát-medence sem kivétel. A kis jégkorszak csaknem fél évezreden át, a 14–19. században fejtette ki drasztikus hatását egész Európában. A néhány foknyi lehűlés elhozta a felvilágosodást, és teljesen megváltoztatta a társadalmi viszonyokat. A Kárpát-medencében ez oly módon nyilvánult meg, hogy a meleg nyarak maradtak, csak több csapadékkal párosultak, ideálissá téve a mezőgazdasági termelés feltételeit. Így a kontinens más részeivel szemben a 18. és 19. században ezek a klimatikus viszonyok és a térség komoly növekedést produkált gabona- és szőlőtermelésben.
Korábban már említetted, hogy innentől kezdődik az erőteljesebb gátépítés és vízszabályozás története is.
Nem véletlen a párosítás. A több csapadék azt jelentette, hogy nagy területek kerültek víz alá. Ez magában is útjában volt a gyarapodó lakosságnak, mi több, a földművelésre alkalmas területek is víz alatt voltak. Valahol érhető, hogy az ember ellenséget látott a vízben, fokozottabban kezdett ellene védekezni. Az akkor megkezdett tájalakító intézkedések az adott kor és éghajlat adottságaihoz igazodtak. A természet kilengésére az emberek túlreagált intézkedéseket hoztak. Ami persze hosszú távon hibának bizonyult, de mi is ugyanebbe a hibába esünk. Ahogy ők, mi sem számolunk azzal, hogy mindenkori vízszabályozási munkálataink néhány évtized, évszázad múlva, egy egészen más klíma alatt kifejezetten károsak lesznek. Véglegesnek gondolt megoldásainkkal nem túl sok teret hagyunk a jövő kérdéseinek, de a jövő generációinak sem.
Úgy tűnik, mégiscsak az emberi beavatkozás okozza a legnagyobb károkat…
Óvatosan bánnék annak fejtegetésével, hogy milyen mértékben felelős az ember. Nem tudjuk őket számokban kifejezni. Tény, hogy rontunk a helyzeten, teljesen biztos, hogy a tájalakításunk óriási szerepet játszik. Másrészt az éghajlat nem egy stabil tényező, mindig számolni kell azzal, hogy az ember jelenléte nélkül is változna időről időre.
Visszafordítható a jelenlegi helyzet?
Elméletileg igen. Minden tudásunk megvan hozzá. De a gyakorlatban ennél komplikáltabb a kérdés. Egyrészt, milyen helyzethez, milyen állapotokhoz szeretnénk visszatérni? Melyik kor volt az „eredeti” állapot? A 10 000 évvel ezelőtti, amikor épp csak véget ért a legutolsó nagy jégkorszak, és az ember alig volt tényező? Az 1000 évvel ezelőtti, mikor a régióink kezdtek nagyobb mértékben benépesülni a középkori meleg időszakban? Az 500 évvel ezelőtti, mikor a már említett kis jégkorszak karmesteri pálcája határozta meg a tájhasználatot? Továbbá, bármilyen javuláshoz egészen másfajta alapokra kellene helyeznünk a gondolkodásunkat és az életmódunkat.
Természetközelibb létezésre gondolsz?
Nyilván nem térhetünk vissza a kőkorszakba, de drasztikus módon csökkentenünk kellene az igényeinket a népesedésben és fogyasztásban. Ha ebben nem történik globális szinten változás, a helyzet csak rosszabb lesz.
Kapcsolódó cikkünk
A figyelmes olvasó számára bizonyára feltűnt, hogy az év elején indult sorozatunkban a napfény nagyobb szerepet kap. A napsugárzás mennyi-sége meghatározza a természet folyamatait, és tél óta egyre több van belőle. Az évnek ebben a szakában éri el a maximumát. A június és a július mutatja be legszebben, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák, valamint a magas hőmérséklet együttese milyen sajátos életkörülményeket hoz létre. Az izzó égitest a legintenzívebb hónapokat generálja. Ebből közvetlenül a „hidegvérűek”, főleg a rovarok profitálnak, ám a belőlük élő, kis testű „melegvérűek” is jól járnak, hisz a napfény így közvetve az ő napjaikat is bearanyozza.
Szöveg: Fodor Péter
Ez a természetbarátoknak is jó lehetőségeket kínál megfigyelésre, ugyanis a hosszú nappali órák arra kényszerítik az éjszakai madarakat és emlősöket, hogy már az alkonyati, illetve még a hajnali órákban is aktívak legyenek. Táplálkozni és az utódokat táplálni most kell, ezért a felnőttek vállalják a nappali műszakot is.
Milliós rovarpopulációk „virágzása”
Az ízeltlábúak populációs robbanásai a tömeges kikelést is jelentik. Vannak fajok, melyek évente produkálják a rajzást. Mivel a rovarok a tápláléklánc alján helyezkednek el, létfontosságú számukra, hogy fejlődésük során, védtelenebb állapotukban hosszabb ideig rejtve legyenek. A védelmező közeget általában a víz vagy a talaj mélye jelenti számukra. Itt akár évek is rendelkezésükre állnak a nyugodt „gyerekkorhoz”. Másik túlélő módszerük a tömeges rajzás, ami hatalmas mennyiségű egyed kirepülését jelenti nagyon rövid idő alatt.
Ebben kérészeink járnak élen, például a tiszavirág. Három évig fejlődik a víz titokzatos közegében, majd nyári estéken milliónyi fajtársával együtt kiemelkedik a vízből – ez a tiszavirágzás – egyetlen elvet követve: keress társat, szaporodj, majd ints búcsút az e világi létnek! Ilyenkor már semmivel nem törődnek, saját biztonságuk nem érdekli őket. Pedig ez a világra szóló esemény nemcsak az emberi szemet gyönyörködteti, hanem rengeteg ragadozót is vonz. A kérészeket csupán a milliós tömegük védelmezi. Természetesen sokuk esik áldozatul, de az egyedeknek így nagyobb esélyük van a túlélésre, mint ha egyenként vagy kis csoportokban kelnének ki. Így viszont nincs az a ragadozóáradat, amely képes lenne jelentősebb károkat okozni populációjukban.
Nosztalgikus fények az éjszakában
Persze számunkra sokkal inkább az egyre ritkább szentjánosbogarak jelentik a meleg nyári estéket, az ők ébresztenek bennünk nosztalgiát. Csupán a hím röpképes, a nőstény inkább egy szárnyatlan lárvára emlékeztet. Világítószervei a potroh csúcsán, a hasoldalon vannak, potrohát felgörbítve csalja magához akár 50 méterről is a hímet. Ezután a nőstény nagyjából három napig él még, mialatt lerakja 50-100 petéjét, majd elpusztul. A petékből kikelő lárvák főleg csigákkal táplálkoznak, majd 2 év után bebábozódnak, s felnőtt egyedekké válnak. Ellenségük nem sok akad, mivel testük keserű vegyi anyagai kellő módon élvezhetetlenné teszik a fogyasztásukat. Ám ezek ellenünk nem hatásosak, mi egészen más módon sodorjuk bajba ezeket a rovarokat. Meszes talajú erdőkre és rétekre van szükségük, de a megváltozott termesztési eljárások megritkították ezeket a helyeket. Ráadásul a fényszennyezés is egyre nagyobb veszély számukra, hisz teljes sötétség kell ahhoz, hogy a lámpásaik fénye kitűnjön, s így párt találjanak.
Az átváltozás csodája
Ez a néhány hónap egyben a szitakötők ideje is. A felnőttek vízinövények felszín alatti részeire tapasztják, vagy a víz felületére rakják a petéiket, de előfordul, hogy a magasból ejtik a vízbe őket. Az utódok a víz mélyén, a fenéken, fajtól függően akár 1-4 évig fejlődhetnek. Aztán egy nyári reggelen a lárva felkapaszkodik valamilyen növény szárán, és kimászik a vízből. Bőre a hátán felreped, és kibújik belőle a felnőtt egyed – egy teljesen új kinézetű rovar. Levegő pumpálódik a szárnya ereibe, azok kifeszülnek. Megindul a testfolyadék keringése, szétáramlik az új, nagyobb test minden szegletébe, s a rovar néhány óra alatt szárnyra kap.
Ez a kétéltűek és hüllők kora is
Kétéltűink is a rovarvilág tobzódásához igazítják peterakásukat, számolva azzal, hogy pár hónap múlva a vizek kellő mennyiségű aprósággal fogják ellátni a lárváikat, az ebihalakat. Eleinte a falánk utódok beérik algákkal és más kezdetleges vízi növényzettel, ám fokozatosan áttérnek a fehérjedús állati eledelre.
A megnövekedett nappali óraszám és napsütés miatt több hüllőnket is napozás közben sütkérezve láthatjuk meg. A talaj és a kövek elnyelik a nap melegét, és mivel a hüllők hidegvérűek, szükségük van erre a hőre ahhoz, hogy testhőmérsékletüket és anyagcseréjüket fenntartsák. Az egyik legkülönösebb a lábatlan vagy törékeny gyík. Tényleg egy visszafejlődött lábú gyík, s nem kígyó. Főként kerti komposztládákban vagy rothadó, magas szárú növényzet közelében él, ahol a bomlási folyamat elegendő hőt termel ahhoz, hogy fenntartsa a maghőmérsékletét. Ez a közeg persze csaliként vonzza a lassan mozgó férgeket és csigákat, amelyek a szintén lassan mozgó hüllő fő táplálékát képezik.
A fiókanevelés terhe
A madárfiókák kirepülésének ideje is a rovarvilág burjánzásához alkalmazkodott. A fészkekben, de a kirepülésük után is még egy ideig megállás nélkül csipognak a fiókák. Ebben a szakaszban tanulják a külvilágban való életet, de a szülőmadarak még valahol a közelben vannak, szemmel tartják és etetik őket. Akárcsak az embercsemeték, a kamaszodó madarak is csak látszólag felnőttek és önállóak.
A hosszú nappalok miatt sok éjszakai madár szürkületkor vagy kora reggel is láthatóvá válik. Ilyen a lappantyú is. Ezt a ritkán látható lényt nemcsak az éjszaka sötétje, de rejtőszíne is jól álcázza. Hatalmasra tátható, széles csőrével kapja el az éjjel repülő lepkéket és más rovarokat. A mai napig keveset tudunk róla, az egyik legrejtélyesebb madarunk. A nappalokat a fákon rejtőzködve tölti, hosszában ül az ágon, és közben szemét is szinte teljesen behunyja. A nesztelen reptű madárról egykor azt tartották, hogy kiszívja a kecskék tejét, ezért kapta a kecskefejő nevet.
Magazinunk sok figyelmet szentel a fecskéknek, s nem hiába ez a kezdeményezés. A fecskék a rovarvilág egyik fő szabályozói. Két fészekaljat nevelnek, ezalatt a szülőpár akár 100 000 – 300 000 repülő rovart ejt el. Persze nem csak a fiókáik számára. A huzamos etetés a szülőket is megterheli, naponta a testsúlyuk felének megfelelő rovart esznek meg ők maguk.
De ez az az időszak is, amikor a falvak és városok éjjeli parkjai, fás területei hangosak a fülesbaglyok fiókáinak hívó-sivítozó hangjától. Panaszkodásuk oka nagyon egyszerű: folyton éhesek.
Rejtőzködő emlősök
A nyárra hosszúra nőtt fű- és gabonaszárak teremtik meg az egyik legkisebb emlősünk számára az élőhelyet. A törpeegér mindössze annyit nyom, mint egy zacskó sütőpor, könnyedén elbírják hát a legvékonyabb növények is. Ez azért fontos számára, mert ezeken építi, fűzi fel ököl nagyságú fűfészkét. Mesterművével teljesen különbözik a többi egérfajtól, amelyek a talajban vackolnak. Ebben a fészekben hozza világra akár 8-9 fiókáját is, melyek súlya egyenként csupán 1 gramm! Védett faj, visszaszorulóban van, mivel eredeti élőhelyeit – magasfüves mezsgyéket és cserjés erdőszéleket – a kistáblás mezőgazdaság megszűnése sodorta bajba. Kiválóan mászik, közben hosszú farkával egyensúlyoz.
A hazai denevérfajok nőstényei főleg júniusban hozzák világra kicsinyeiket a szülőkolóniákban (padlásokon, barlangokban), és ilyenkor a legintenzívebb az éjszakai rovarvadászatuk.
Akárcsak más éjszakai lények, ezek az ártalmatlan, ám annál hasznosabb kisemlősök is figyelmünk perifériájára kerülnek. Nem árt észben tartani, hogy nagy szerepük éppen a kicsi termetükben rejlik. A kis testük pedig sokkal inkább függ a napenergiától, mint a nagyoké.
Kapcsolódó cikkünk
„A május a természet bocsánatkérése a február miatt.” Bill Tammeus mondata igencsak beszédes. Ez az időszak a tavasz kiteljesedése, csúcspontja, benne a nyár minden ígéretével. A május és június a bőség és a termékenység ideje. A szerelem, a szerelem gyümölcseinek hónapjai. És amint látni fogjuk, még ez is csak általánosítás…
Szöveg: Fodor Péter
Mindez korántsem fejezi ki, milyen gazdag is történésekben ez a része az évnek. Az állatok különféle módon és meghökkentő célokra fordítják energiájukat, mintha tudnák, hogy ezekben a hetekben több mint elegendő van belőle.
Vizeink akrobatái
Az udvarlás klasszikus eseménynek számít ilyenkor, de a búbos vöcskök nagyon megadják a módját. Több felvonásos udvarlási ceremóniájuk az egyik legkidolgozottabb szerelmi játék az állatok világában. Az udvarlást a hím kezdi víz alá bukással, amikor akár 50 métert is átúszik a felszín alatt, hogy a kiszemelt nőstény mellett bukkanjon fel. Szinte kilő a vízből, testét olyan magasra emeli. Ha a tojót érdekli a dolog, „macskahely-zetbe” kuporodik, és megmutatja szárnyainak fehér csíkját. A ceremóniának további látványos mozzanatai is vannak. Például amikor egymással szemben, extázisban rázzák bóbitás fejüket. Vagy a víz alá merülnek, és növénydarabokkal egymás felé úsznak, kiemelkednek a vízből, mell a mellhez. A nőstény egy halat kap a hímtől nászajándékba.
Van, aki csak most ébred…
Igen, mégpedig a pelék, az állatvilág hétalvói. A mogyorós pele és a nagy pele is rekordhosszú téli álmot alszik, akár hét-nyolc hónapot is. Nemcsak hosszan pihennek, hanem mélyen is. Gyakorlatilag ilyenkor az agyműködésük is leáll, nem lehet mérni. Viszont májusban rekordsebességgel ébrednek. Kihűlt testük alig háromnegyed óra alatt éri el a normális hőmérsékletet! Ez akár 20-25 ºC emelkedés is lehet! Testük bámulatos gyorsasággal kezd cukrok felszabadításába és égetésébe.
A hő növekszik, az agytevékenység begyorsul, a pele pedig felébred. Persze korgó gyomorral, lázasan kutat termések, rügyek, csírázó, zsenge növények után. Az is kapóra jön számára, hogy ez a rovarvilág és a madárfiókák kikelésének csúcspontja. Így akad tojás és fióka is.
Nagyban kikelő rovarok
Álljunk meg a rovarvilágunk óriásainál, amelyek ilyenkor néha tömegével lepik el a természetet. Ezzel nem kis kárt tudnak tenni, de egyben táplálékforrást is nyújtanak. Itt most a közönséges (májusi) cserebogárra gondolok. Egykor sok gondot okozott Európa erdőiben és kertjeiben. Lárvái, a pajorok a gyökereket, a felnőttek a fák lombjait támadták óriási tömegekben. Egy fán akár 5000 egyedük is lakmározhatott! Akkoriban még a pápa is kiátkozta őket. A falvak lakói olyannyira rettegtek a súlyos károktól, hogy milliószámra gyűjtötték be őket, s dobták kedvelt eledelként baromfik elé, sőt még az ember számára is ínyencségnek számítottak. Fogyasztották nyersen, főzve, sütve is.
A pajorok három éven át fejlődnek a talajban, így tömeges rajzásuk szabályos időközönként következik be. Bár az ellenük folytatott kitartó küzdelem helyenként meglehetősen ritkává tette őket.
A még náluk is nagyobb szarvasbogarak szaporodása sokkal kevésbé látványos. A lárvakor itt is titokban és rejtve zajlik. De nem a talaj mélyén, hanem a korhadó, öreg fákban, leginkább tölgyekben. És akár nyolc év is eltelhet, mire a fát majszoló lárva bebábozódik, és impozáns külsővel napvilágot lát! A felnőtt lét csupán pár hetes, és egyedüli célja a szaporodás és peterakás. Ám ennek igencsak magas a tétje. A hímeknek megéri energiát fektetni az óriási méretbe, mi több, a rágószervüket agancs-szerű rágóvá növeszteni! Ezt aztán a vetélytársaikkal szemben használják. Miután a párzás megtörtént, s a nőstény lerakott néhány petét a korhadt, halott fák gyökereinél, a felnőtt rovarok földi pályafutása véget ér.
A ráérős vándormadár
Egyike utolsóként visszatérő madarainknak, s nemcsak ebben kényelmes, hanem a költés terén is! Ez bizony a kakukk! Génjei továbbadását elég sajátos módon oldja meg. Tojása a megtévesztésig hasonlít a gazdamadarak tojásaihoz. Mégpedig mindig ahhoz, amely az ő „dajkája” is volt egykor. Sok-sok nemzedéknyi idő azt eredményezte, hogy a kakukk tojása a nevelőszülőkéire emlékeztető alakú és színmintájú lett. Ezzel élve a kakukktojó kivesz egy tojást a megfelelő fészekből, és helyette belehelyezi a sajátját – amelyet előtte a földre tojt, majd a csőrében szállít oda. További evolúciós fejlesztés, hogy a kakukkfióka a mostohatestvéreinél korábban kel ki. Ezután az ösztönei által hajtva kitolja a többi tojást a fészekből. Onnantól a nevelőszülők áldozatos etetése révén egyre csak növekszik. Három hét alatt őket túl-, a fészket pedig kinövi.
Fiatal patások
Az anyatermészet ebben az időszakban gondoskodott az utódok születéséről, hogy gyermek- és serdülőkorukban, amikor egyébként a legtöbb veszély leselkedik rájuk, a lehető legjobb esélyük legyen a túlélésre. Ez alól patásaink sem kivételek, az erdők és a rétek tele vannak fiatalokkal, amelyek életük első napjaitól anyjukkal és a család közelében tartózkodnak.
A vadmalacok élete alapvetően három tevékenységre összpontosul: alvásra, evésre és játékra. Egymás hegyén-hátán alszanak, egy kupacban. Ha valamelyikük véletlenül felébred álmából, áthelyezi magát ebben „malachalomban”. A többieket nem kímélve, orrával mélyebbre fúrja magát, és folytatja félbeszakadt álmát. Játék alatt náluk az aljzat túrása, a verekedések és a fogócska értendő. Nehéz szenvtelenül figyelni őket, de észrevettem, hogy egyes mozgásaik és viselkedésük meglepően hasonlít a felnőttekéhez már néhány napos korukban is. És van még egy figyelemre méltó tulajdonságuk – bármit is csinálnak, huncut viselkedésük és aranyos ábrázatuk folyamatosan mosolyt csal az ember arcára. Ellés előtt az anyakoca keres egy helyet, amelyet mohával és levelekkel bélel ki. Két hétig itt rejtegeti a malacokat, és csak ezután teszik meg első közös sétáikat az anyjukkal. Ha több nőstény találkozik, odafigyelnek egymás kicsinyeire, sőt az is előfordulhat, hogy az anya halála esetén a többiek gondoskodnak az utódokról. A vaddisznó néha február-márciusban is ellik, ami főként akkor történik meg, ha a populáció kor- és nemi struktúráját a nem megfelelő vadgazdálkodás felborítja.
Az őzeknél késleltetett vemhesség figyelhető meg. A párzás nyáron történik, általában július közepétől augusztus közepéig. Jellemző, hogy fejlett állapotban lévő ivarsejtek mindkét nem testében csak nyáron találhatók meg. A petesejt a petevezetékben termékenyül meg, és ahogy kell, a méhbe kerül. Itt viszont nem kezdi meg a fejlődését, hanem közel 4-5 hónapig változatlan, nyugalmi állapotban marad. Csak télen kezd fejlődni és növekedni. Ezután azonban a fejlődés felgyorsul, 21-25 napon belül az embrió szinte minden szerve kifejlődik, és a születésig már csak növekszik. Minden úgy van megtervezve, hogy az őzgidák késő tavasszal, kora nyáron, az év legkedvezőbb időszakában jöjjenek világra. És így a mindössze 20-25 kg súlyú állat tovább hordozza magában utódait, mint az ember (40 hét). Az első néhány napban az anya gondosan elrejti utódait, lehetőség szerint mindegyiket külön-külön, távolabb testvéreitől. Veszély esetén lábdobbantással figyelmezteti őket, és az ellenséget megtévesztő meneküléssel próbálja elcsalni a gidák rejtekhelyéről.
A szarvasborjúkat – a hím magzatot hosszabban, a nőstényt rövidebb ideig hordozza – a szarvastehén általában sűrű bozótosban hozza világra, de megfelelő tisztásnak is kell a közelben lennie. Az anya fokozott energiafelhasználása miatt ezeket a helyeket keresi, hogy elegendő mennyiségű, jó minőségű, tápláló legelő legyen a közelben. A borjú életének első néhány napjában meglehetősen ügyetlen, az anya bozótosban rejti el és őrzi. Annak ellenére, hogy negyedóra után képes lábra állni, az anya csak fél-egy óra múlva engedi tejet szopni. Naponta 2-4 liter tejet kap (ez egy nőstény átlagos tejtermelése). Az első hetekben az anya félreeső helyen hagyja a borjút, és csak egy hónap múlva járhat vele. Addig senkit sem enged a közelébe, sőt, más ifjoncokat is elűz. Valamivel több nőstény születik. Ősszel, vedlés után, foltos szőrzetük tipikusan egyszínűvé változik.
A gondtalan gyermekkor nem túl hosszú, a természet nem kényeztet. Ahogy az utódok nőnek, erősödnek, tapasztalatot szereznek, fokozatosan elfoglalják helyüket saját közegükben, egyre inkább bevonódnak az élet körforgásába, akárcsak sok előttük lévő generáció.
Kapcsolódó cikkünk
Képzeljünk el egy madarat fa nélkül. Vagy egy fát madár nélkül. Furcsa, ugye? Most ugyancsak képzeletben próbáljuk meg kivetíteni magunk elé a tavaszt üdezöld falevelek s madárhang nélkül. Nemigen fog menni, az agyunk ösztönösen harcol a kép ellen. Eredendően köti össze ezeket a lényeket a tavasszal. Április az erdők, a fák és a madarak hónapja. Bár a természet ébredése kora tavaszra, február-márciusra tehető, kissé bizonytalanságban tartanak minket ezek a hónapok, már ami az évszak kibontakozását illeti. Áprilisban azonban eljön az életerős burjánzás, a természet nagyszerűségét ünnepelve.
Szöveg és képek: Fodor Péter
A drámai ébredésnek van egy szemet s egy fület gyönyörködtető jele. A fák lombosodása látványos. A lombkorona nemcsak a mi szemünk elől rejti el a madarakat, hanem egymás elől is, ezért is fontos a hangokkal való kommunikáció, a madárdal.
Sokszínűség a kapcsolatokban – sokszínűség a fajokban
A madarak és a fák között rengeteg kapcsolat alakult ki. Mint látni fogjuk, ez a kapcsolatrendszer kölcsönös előnyökre épül, mindkét fél számára nélkülözhetetlen és rendkívül összetett. Sokféleségük bemutatja, hogy természet ellentmondásai egyben a biodiverzitás fenntartói.
A fák önmagukban is összetett ökoszisztémák, helyhez kötöttségükkel, hosszú életükkel a madarakon kívül számos más élőlénynek nyújtanak stabil életkörülményeket. A madarak egyszerű szempontok alapján választják ki a fákat: menedék, védelem és táplálék. Életük minden napja, egész életciklusuk kötődik a fákhoz. A lombkorona egyértelműen biztonságot és rejtekhelyet nyújt az időjárással és a nemkívánatos pillantásokkal szemben.
Függőcinege
Ami a biztonságot illeti, a függőcinege és a fűzfa kapcsolata mintaként állhat előttünk. A madárka zacskó alakú fészket sző a lehajló fűzág végére, lehetőleg a víz fölé, ahol a ragadozók nem érhetik el. A hím felelős az építésért, különféle növényi részeket választ szövőanyagnak. A bejáratot a széltől védett oldalra építi. Úgy tűnhet, ezzel a munka nehezebbik részét le is tudta. Ám a tojónak jóvá kell hagynia az építményt, s bizony az engedélyeztetés néha nem megy át – a hím kezdheti újra az egész építkezést. Ha viszont a mű elnyeri a tetszését, akkor a továbbiakban még be is segít a lakberendezésben. Közösen készül el a hajlék bejárati csöve, ahogy a puha barkapehellyel és a gyékény buzogányának szöszével bélelt, puha belső is.
Sárgarigó
A fa olyan jól végzi feladatát, hogy az egyik legszebb madarunkat még természetbe rendszeresen ellátogató embertársaink is alig láthatják. Pedig nem ritka. Csak igazi lomblakó, s hozzá még óvatos is. Ez a sárgarigó. Viszont hangjával kárpótol rejtőzködéséért. Fészke jellegzetes, kosárszerű, leginkább fűből szövi. Ágvilla kell hozzá, de csak a fészek peremét erősíti hozzá, az építmény nagy része az ágak alatt van. Azon kevés madarak egyike, amelyek szőrös hernyókat fogyasztanak, a hernyók viszont faleleveleket – nem kis szolgálatot tesz tehát a madár a fának.
Gólyák és sasok
Ha már a madárfészeknél tartunk, sok esetben a fa nem csak a helyet adja, hanem a fészek alapanyagát is, ami gallyakból és lehullott levelekből épül fel. Itt említsünk meg két nagy testű s az előzőnél ritkább madarunkat. A fekete gólyát és a réti sast. Mindkét madár hatalmas, akár két méter széles és magas gallyfészket épít, melyhez évente mindig kicsit hozzátesz, így súlya idővel több mázsásra nőhet. Ekkora súlyt csak vastag ágvillák töve visel el, azok pedig csak igazi faóriásokon vannak, amelyek egyre ritkábbak, ahogy irtjuk az idős, természetes erdőinket. Ezek a madarak tehát igazán speciális igényűek, erősen függnek az öreg fáktól.
Fekete harkály
Ahogy közeledünk a lomb irányából az ágakon át a fa törzséhez, nem lehet kihagyni az abba vájt odúkat, illetve készítőiket, a harkályokat. Ezek közül is a fekete harkályokat. Nagysága egy kisebb varjúéval vetekszik. Táplálékspecialista – hangyákkal táplálkozik, melyek a fa ágaiba és törzsébe rágják járataikat. Tevékenysége sok esetben jót tehet a fának, főleg ha a kezdeti szakaszában kapja el a rovartámadást. De tévesen tartjuk szolgáltatásnak – a madár ezt nem a fáért teszi, hanem éhségét csillapítja. Sok esetben a fa helyzete már menthetetlen, akkora a rovarkár mértéke.
Az odúvájás pedig végképp nem egyértelmű jótett. Legalábbis nem a fának. A harkály ugyanis nem beteg fába készíti lakását, hanem többnyire teljesen egészségesekbe. Még a legkeményebb fafajokat sem kerüli el. Logikája teljesen érthető. Ugyan kinek kellene egy mégoly könnyen vájható, ám széthullófélben lévő hajlék, ha lehet teljesen ép, újdonságtól illatozó fába mélyíteni? Ugyan fáradságosabb munka, mely néha egy hónapig is eltart, de a madarunknak megéri. Először egy mélyedést vagdos ki a törzsben. Ha túl nehéznek ítéli a munkát, már ennél a kezdeti lépésnél akár hónapokra-évekre félbeszakítja a munkát. Megvárja, míg gombák puhítják meg a fát annyira, hogy ugyan még ép marad, de könnyebben vájható. Csak ezek után lát hozzá a mélyítéshez. Nagy, erős csőre vésőként hasít ki akár tíz centiméteres fadarabokat is. Erre más harkály nemigen képes. Akár több ilyen megkezdett vagy különböző fázisban lévő munkája lehet, amelyekbe közben más madarak és emlősök költözhetnek. Így teremt lakhelyet más fajoknak. Ezen a téren a fekete harkály sokkal inkább a biodiverzitás növelésére van hatással, mint a fa egészségére.
Egyébként a tavaszi harkálykopácsolás többsége az ún. dobolás. A madarak villámgyorsan csapkodják a fát (nem vájják ki), ami a párkeresést és a territórium védelmét szolgálja.
Kapcsolódó cikkünk
Számunkra a természetben a „hóvirágzással” kezdődik az év. Aki járta már februárban a lecsupaszított erdőt, és látta az avart elsőként áttörő, kikandikáló, zöld leveleket, az élet ébredését, talán megérti, miért érzünk így. Ez maga a csoda. Ébredezik az erdő. A zöld, a megújulás színe mostantól egyre feljebb araszol az erdő szintjein, egészen a fák csúcsáig. Akkor kezdődik, amikor elérkezik az ideje. Az erdőt mintha varázspálca érintené meg, elindul a megújulás. A meghitt csendben csak az első madárdal hallik. A varázs nem múlik el egyhamar, napokon, heteken át kitart. Halkan, szerényen búj-nak elő a hóvirágok. A friss virágszőnyeg elfedi a halott leveleket, a múlt látványát. Az avar életet ad, esélyt, hogy újra zöldbe boruljon az erdő.
Szöveg: Fodor Péter
Legalábbis így éljük ezt meg mi, emberek. De vajon a természet lakóinak mit jelent mindez? Az életciklusuk évről évre ismétlődő láncszemeiben ez egyértelműen az ébredés időszakát jelentheti, amelynek megvannak a maga viszontagságai. A lassúnak, nyugodtnak tűnő folyamatok nagyon erős késztetések hatására történnek. Sokszor kemény erőpróbákat, harcokat, versengést rejtenek. Az ébresztő folyamatokat a nappalok hosszabbodása és a hőmérséklet emelkedése indítja be. Ez az átalakulás látványos, napról napra nyomon követhető folyamat, amely az élet megújulását hozza el.
Az első látható jelek
A növények beindult nedvkeringése – aminek jelei a virágok előbújása és a fák rügyezése – csak az egyik tipikus jelenség. Ezt tartjuk a tavasz jelének. A talaj felmelegedése a föld alatt pihenő hagymák és gumók növekedését okozza, melyekből csodálatos ékek bújnak elő. A hóvirág csak az első közülük, szorosan követi őt a tavaszi tőzike, a csillagvirág, az ibolya, a salátaboglárka és a keltikék. Vidám képe ez a tavasznak. Pedig a fényért harcolnak – addig élvezhetik csak a napfényt, míg a fák kiserkenő lombja el nem fedi a talajt. De egymással is küzdenek, el kell osztaniuk a virágzás idejét. Föld feletti létüket abba a szűkös két hónapba sűrítik be, ami megadatik nekik a lombosodásig. A friss falevelek visszavonulót fújnak számukra – minden életerejüket a föld alá vonják vissza a következő tavaszig.
Nem minden hírnök megbízható
Talán az összes évszakunk közül a tavasz a legnagyobb szélhámos. Néha hamis jeleket küld, ideiglenes jó időt. Mintha vonakodna kibontakozni. Az eddig dermedt állapotukból rovarok bukkannak elő, 10-15 °C felett már vígan szállnak. Például a citrom- és a csalánlepkéket már március elején életre keltheti, de egy hirtelen fagyhullám éppoly gyorsan a pusztulásukat is okozhatja.
Dolgos tavasz
Érdemes tehát biztosabb hírnökök után nézni. Ilyen a földi poszméh. Ezek az alacsonyan, nehézkesen repülő, kedves kis bundások biztos jelei a tavasznak. Az egykor legközönségesebb, ám napjainkra egyre inkább veszélybe kerülő méhek méternyi mélységben laknak a földben. A nap talajba lehatoló melege ébreszti fel az egymagában áttelelt királynőt, aki azonnal szorgoskodni kezd. Még ősszel megtermékenyült, családja többi tagja pedig egytől egyig elpusztult. Most az új család alapítása vár rá. A poszméhek számára az erdő enyhébb, melegebb alján van az első legelő. Szorgalmasan látogatják a tavasz első virágait. Nem mézet keresnek, hanem virágport.
A darazsak és a lódarázs hasonló helyzetben vannak tavasszal. Egyedül a megtermékenyített nőstény – a királynő – maradt életben az darázscsaládból. A telet egy kéregdarab alatt vagy mohába rejtőzve töltötte. A tavasz kezdetén felébred, és új fészek építésébe kezd a leendő családja számára. Ennek alapanyagát száraz fából állítja elő, melyet megrág, s a nyálában levő anyagok hatására a fa cellulózzá alakul. Ez ugyanis papírházuk alapja. Miután elkészíti a fészket, lerakja az első petéket.
Egyre bizonytalanabb korai ívás
A halak sem tétlenkednek, legalábbis a csukák kifejezetten türelmetlenek. A jég olvadása után szinte azonnal ívni kezdenek. Szaporodásukat két tényező határozza meg – az emelkedő hőmérséklet és a környezet. A csuka számára az ideális ívóhely a kora tavaszi áradás során elöntött vízpart, ártér. Erre az ideiglenes, sekély, gyorsabban átmelegedő vízterületre egykor biztosabban számíthattak. Ilyen körülmények és helyek azonban a jelenlegi, ingatag klímájú időkben egyre szeszélyesebben alakulnak ki.
Kicsik óriási vándorlása
A békák szintén különféle búvóhelyeken töltötték a telet. Ez fajtól függően lehetett iszap, avar, földmélyi rejtek. Dermedtségükből a tavasz bizsergető melegségére, illetve a kisebb-nagyobb esőzések hatására ébrednek. A tél után ösztönösen veszik az irányt a legközelebbi víz felé. A szaporodás ösztöne hajtja őket. Tömeges vándorlásuk a telelőhelyekről a szaporodóhelyekre a tavaszi természet egyik leglátványosabb jelenete. A barna varangyok és az erdei békák már február-márciusban megjelenhetnek. Jellemzően 5°C felett indulnak újra a testfunkcióik, néha akár alacsonyabb hőmérsékleten is. Szó szerint kiolvadnak ilyenkor fagyott állapotukból. Az olvadás belülről kifelé történik egy-két nap alatt, a vérük magas cukorkoncentrációja (glükóz) fagyállóként óvja sejtjeiket és a létfontosságú szerveket.
Kígyórengeteg
A kígyók téli, nyugalmi állapota – a brumáció – szintén a föld alatt megy végbe. Alkalmanként nagy mennyiségben, közös odúkban telelnek át ezek a hüllők. Hidegvérűként nem képesek szabályozni a testhőjüket, a külső hőmérséklettől függenek. A meleg tavaszi napokon melegítik fel dermedt testüket. Eleinte még nagyon lomhák, mozgásuk lassú. A napon való sütkérezés felgyorsítja anyagcseréjüket, és néhány hét alatt mozgékonnyá válnak.
Az egész a madarakkal kezdődik
A tavasz kezdetét leginkább a virágzáshoz és rügyezéshez kötjük, pedig egyes madarak megjelenése megelőzi a növényeket. Még javában tart a tél, mikor visszatér hozzánk néhány vonuló madárfaj: a seregélyek és az örvös galambok.
De bóbitás, elegáns parti madarunk, a bíbic is egyike a kikelet első hirdetőinek. Már az első melegfront behatolásával együtt megindul északnak a Földközi-tenger medencéjéből vagy Észak-Afrikából. Sokszor hóval-faggyal találja magát még szembe, ami tömeges áldozatokat követel. De hogy hova ez a nagy sietség? A válasz egyszerű: evolúciós örökségük, hogy az elsők között, még alacsony növényzetben akarnak maguknak megfelelő fészkelőhelyet választani a talajon.
A szarkák sem várják ki a tavasz tombolását. Már az enyhébb téli napokon lehet őket látni, ahogy a hótakaró alól húznak-vonszolnak akár méretesebb ágakat is. Ez csupán a kezdeti mozzanata a látványos és bonyolult udvarlási szertartásnak. Az első sürgölődésük tehát még nem biztos előjele az igazi tavasznak. Csak a nászjáték után, lassacskán állnak neki gőzerővel az építkezésnek.
A beindulás energiaigényes
A sün – mindannyiunk kedvence – a legelhivatottabb téli alvó. Nem csoda, hogy ebből a mély állapotból nagy áldozatok árán tud csak visszatérni. Ki gondolná, hogy az ébredéshez is hatalmas mennyiségű energiára van szüksége?
Amikor a hőmérséklet tartósan 10 °C fölé emelkedik, a sün elkezd ébredezni. Hormonreakciók hatására mintha kályha gyúlna testében, melynek tüzelőanyaga az ősszel felhalmozott zsír utolsó maradéka. Fokozott iramban égeti el ezeket a tartalékokat. Nem csoda, hogy azonnal pótolnia kell az elvesztett testtömeget, ha jó kondícióban akar nekilátni az éves teendőinek!
Az ürge is rengeteg energiát áldoz fel a tél oltárán. Rajta keresztül jól megfigyelhető, hogy a klímaváltozás hatására hogyan változnak egyes fajok szokásai, amelyek nem tudnak alkalmazkodni a természet általános ritmusához. Az ürgék ébredése általában március közepére tehető. Ekkor már találnak maguknak sarjadó növényzetet, amiből fedezni tudják táplálék-igényüket. Ha azonban a felmelegedés hatására korábban – nem ritkán már februárban – bújnak elő, még nem találnak elegendő élelmet, a lassabban ébredő növények nem tudnak olyan gyorsan reagálni, növekedésnek indulni.
De más kisemlősök – denevérek, pelék – is aktívan kezdik az évet. Bár álmuk nem volt oly mély, energiaigényük szintén nagy. Ráadásul egy-egy tavaszi lehűlés sokkal érzékenyebben érinti őket, mint a nagyobb állatokat – kis testük könnyebben hűl ki. Újra menedéket kell keresniük, és kevesebbet mozognak, hogy megőrizzék testtömegüket – bár ilyenkor már nem merülnek újra álomba.
Korán vagy ksőn szülők?
Lássuk csak, nagyobb emlőseink milyen érdekességekkel rukkolnak elő tavasszal! Egy következő közhelyet tudnak az alábbi fajok megcáfolni: azt a tévedést, hogy a tavaszi tennivalók egyedüli helyes sorrendje a párzás, majd az utódnevelés.
A borzmama az év elején már rég elfelejtette a párzás örömeit. Az ugyanis az előző évben, jellemzően május-júniusban zajlott. A megtermékenyített petesejt nem ágyazódik be azonnal, „pihen” vagy fél évet, csak december környékén indul fejlődésnek. Ezt elnyújtott vemhességnek nevezzük. Amikor február-márciusban ébredezik a természet, a nőstény borz a föld alatti vára mélyén hozza világra az utódait. Az utódoknak még szükségük van néhány hónapra, hogy kimerészkedjenek a kotorékból a napvilágra.
A másik nagy késlekedő az őz. Nála ugyanez a jelenség figyelhető meg, az eltérés csupán annyi, hogy párzásuk augusztusban zajlik, a gidák pedig májusban vagy júniusban jönnek világra. Ekkor tobzódik a természet, az anya több táplálékot talál, fedezni tudja szoptatásukat, egyben a kis őzek is gyorsabban tudnak önállósulni táplálkozás terén.
Nem csak a tavasz kopog be…
Ahogy tehát láthatjuk, a tavasz korántsem olyan idilli állapot a természetben, mint amilyen a képzeletünkben. Akad épp elég kihívás a növények és állatok számára, amellyel meg kell küzdeniük. A környezetünk és az éghajlat megváltoztatásával csak nehezítjük számukra az ébredés és megújulás időszakát.
A cikk a következő oldalon folytatódik! Csuszka
A csuszka is teljesen a fából él. Ez az egyetlen madarunk, amely fejjel lefelé is képes mozogni a fa törzsén. Mintha csak csúszkálna a törzseken – innen kapta magyar nevét is. A nagyobb rovarokat is a fa segítségével teszi elfogyaszthatóvá – két kéregdarab közé szorítja őket, majd eltávolítja ehetetlen részeiket. A hímek kérget hasítanak le az ágakról, azt hajigálják nagy hévvel a levegőbe. Odúkban fészkelnek, de nem tudják maguk elkészíteni, így néha más madarakkal kell megküzdeniük a fészekodú birtoklásáért. Amikor ez sikerül, nyállal kevert agyaggal szűkítik le az odú röpnyílását. Ez az anyag kőkeményre szárad, a nagyobb madarak így nem tudnak behatolni az odúba.
Nyaktekercs
A nyaktekercs ugyan harkályféle, de hiányzik belőle az odúkészítés képessége, csőre túl gyenge. Még a fán sem tud olyan ügyesen kúszni, mint rokonai. Április tájékán vándorol vissza Afrikából, mikor már sok odú foglalt. Számára ez nem probléma, lelkiismeret-furdalás nélkül kilakoltatja a kisebb madarakat. Néha több odúból is, mielőtt valamelyiket alkalmasnak találja. Még a puha fészekkel sem törődik, elég neki a faforgács az odú alján. Viszont annál vehemensebb védi a kiválasztott odút. Ijesztő látványt nyújtva kígyót utánoz! Dühödten sziszeg, nyakát kígyószerűen csavargatja. Csőre ugyan gyenge, de más harkályokhoz hasonlóan hosszú nyelvével behatol a hangyák járataiba, ahol a rovarok rátapadnak ragacsos nyelvére. Viszont ezt nem a fákon teszi, hanem hangyabolyokban, így ez a táplálékforrás télen megszűnik, ezért is költözik délre. Mennyivel jobb a többi harkálynak, hogy nekik a fák télen is adnak rovarokat?
Récék
De a fák egy olyan madárcsoportnak is fészkelési lehetőséget nyújtanak, amelyet egyáltalán nem gondolnánk falakónak. Ezek a récék. Többnyire a talajon fészkelnek, de alkalmas helyeken a part odvas fáit is szívesen használják erre a célra. A magaslati keltetőszobának csupán annyi a hátránya, hogy a fiókáknak fészekhagyók lévén – kikelés után követik anyjukat – a mélybe kell magukat vetni, hogy a vízhez jussanak. Szerencsére vastag, tömött, levegővel teli tollazatuk megvédi őket az esés okozta bajoktól, de azért időnként balul sülhet el kaszkadőrmutatványuk. Úgy tűnik azonban, hogy a kockázat ellenére is megéri ezt a megoldást választani a tojónak.
Fakusz
A fakusz kis termetű, kedves madarunk, a csuszkával ellentétben fejjel felfelé, csavarvonalban haladva szedegeti össze a rovarokat, hernyókat, pókokat. Így a két faj szépen megosztozik a törzsön. Még fészkét is a fatörzs kérge alá, repedéseibe építi. A csuszkával ellentétben, aki inkább magaslati lakó, a fakusz a fatörzs alacsonyabb részein, sokszor egy méternél(!) alacsonyabban költ.
Kölcsönös függés
A fákon élő rovarokat nyilván a fa, illetve annak termékei – levelek, virágok, virágpor, magok, termések – vonzották oda. De ezek magukat a madarakat is vonzhatják, tehát a fa nem csak közvetve biztosít táplálékot a szárnyasoknak. A fák termései és rovarjai táplálékot biztosítanak a madarak számára, míg a madarak cserébe segítenek a fák kártevőinek szabályozásában. De érdekes módon a madarak territoriális, területvédő magatartása is védi a fákat. Ugyanis hangos és agresszív viselkedésük riasztja a potenciális kártevőket, ami különösen a fiatal hajtások és levelek megóvása szempontjából fontos. Ezek a kölcsönös kapcsolatok is biztosítják az ökoszisztéma egyensúlyát és egészségét.
Nálunk ugyan a madarak nem számítanak nektár- vagy virágporfogyasztóknak (inkább a virágokat látogató rovarokra pályáznak), ám mégis nyújtanak egy igen fontos ellenszolgáltatást a fának. Mégpedig azzal, hogy szétszórják a magjait. Amikor egy madár megeszi a fa termését, a mag gyakran emésztetlenül hagyja el a testét az ürülékkel együtt. Általában messzebb pottyantják le az anyafától, ideális esetben szabad térségben. És ez létfontosságú a fák számára. Így a magoncnak majd nem kell fényért küzdenie az anyafa árnyékában. Ezzel a madarak segítik nem csak fafajok, hanem akár egész erdők terjedését.
Ha szereted a Vasárnap történeteit, riportjait és életmód-cikkeit, iratkozz fel hírlevelünkre itt, és hetente elküldjük a legjobb olvasnivalókat.
Kapcsolódó cikkünk
A zord téli napok alapos próbatételt jelentenek a télen is aktív élőlényeink számára. Hogyan boldogulnak? A taktikák majdnem olyan sokfélék, mint a fajok, amelyek velük élnek. Csodálatos, hogy a látszólag szegényebb időszakhoz is mennyi tevékenység kötődik. Ezek közül válogattuk ki most a legérdekesebbeket.
Ők azok, akiknek nincs szükségük sem melegebb tájakra, sem téli pihenésre. Ennek az egyszerű oka az, hogy kellő mennyiségű táplálékot találnak még ezekben a szűkösebb időkben is. Az élelem elegendő tüzelőanyagot jelent, amivel fenntartják testük hőmérsékletét. Csapatokba verődnek, bundát növesztenek, átállnak más táplálékra, raktároznak… alapvetően ezek a fő stratégiák, ezen belül azonban nagyon széles a paletta. A végén pedig látni fogjuk, arra is van példa, hogy a tél örömforrás is.
A csoportosulás előnyei
Főleg a kisebb testű madarak melengetik egymást összebújva a fagyos téli éjszakákon. Az őszapók kis csapatai szorosan egymás mellé húzódva éjszakáznak. Ám a csoport szélére szorult egyedek törvényszerűen nagyon fáznak. Ennek nyilván nem örülnek, egyikük sem akar beletörődni helyzetébe, emiatt befelé furakodnak, lökdösődnek. Így folyton helyet váltanak a pihenés közben. Egyiküknek sincs állandó helye, aki középütt kuporgott, egykettőre kívül találja magát.
Ez bunda!
A prém az emlősök kiváltsága, amelyet télre átváltanak, hogy megfeleljen az évszak kihívásainak. Egyrészt sűrűbb, hosszabb lesz, de a színe is változhat, alkalmazkodva a téli tájhoz, így álcázva a viselőjét. Az egyik legnagyobb kontraszt a hermelin átvedlett gúnyájában van. Menyétfélénk az addig barna szőrzetét gyönyörű, fehér bundára cseréli, csupán farka hegye marad fekete. Ez az álcája vadászat közben, de a nagyobb ragadozók is nehezebben szúrják ki a havas tájban. Szépségét látva nem csoda, hogy egykor királyok palástja készült belőle.
Spájzolók
A takarékosság és gyűjtögetés nagy erény az állatok világában. Hogy télen is aktívak maradhassanak, még ősszel el kell kezdeni a betakarítást. A csuszka – a fatörzseken fejjel lefelé közlekedő madarunk ‒ faodvakban, ágvillákon halmoz. A téli etetőkből is ezekre a rejtekhelyekre hordja el a napraforgót. A szajkó sokkal ismertebb raktáros. Ősszel akár 1000 darab makkot is eldugdos az avarba. A legtöbb makkraktár helyét megjegyzi, szemmel tartja. De azért nem olyan ügyes, hogy ne feledkezzen meg néhányról, s ezzel az erdő természetes megújulását segíti.
Ha tövises bokor, például galagonya vagy drótkerítés mellett megyünk el, előfordulhat, hogy rovarok és kis testű gerincesek – gyík, énekesmadár, pocok – tetemeit láthatjuk a tövisekre vagy drótvégekre felszúrva. Ez a hátborzongató látvány a nagy őrgébics vagy a tövisszúró gébics munkája. A gébicsek kis, rigó nagyságú madarak egy bűnöző álarcában. Úgy festenek, mint miniatűr ragadozómadarak. Félelmetes vadászok. Furcsa szokásukkal, a feltűzéssel tartalékolnak, rosszabb időkre gyűjtögetnek. Extrém esetben egész készletet halmoznak fel. Ez télen könnyen előfordulhat, ilyenkor a spájz akár mélyhűtővé is válhat, tartósítja is az élelmet.
Nagyobb testű menyétféléink, a görény és a nyuszt is friss húst tartanak az éléskamrájukban. Odújukban, föld alatti raktáraikban az elejtett tetemek (akár mókus- és nyúlnagyságúak is) vagy tojások „mélyhűtődnek”, amik akár hónapokig is frissek maradnak.
De kisebb rágcsálóink, az egerek és a pockok is nagy raktározók. Ők a hó alatt kész járatrendszert alakítanak ki a tárolóhelyek között. Volt rá példa, hogy egy erdei egér föld alatti tárolóhelyén 7 liternyi magot és makkot találtak. A talajszinten a hó szigetel, alatta még a kinti kemény mínuszok esetén is jóval melegebb van. A hó alatti élet ráadásul biztonságosabb is a kis állatok számára, rejtve maradnak a ragadozók elől – bár a bagoly és a róka kiváló hallását nem tudják becsapni.
A mókus talán a legnagyobb raktározómester. Ősszel magvakat, csonthéjasokat, diót, mogyorót, makkot, de akár gombákat is begyűjt. A finom falatokat fák odvaiba vagy földbe ásott lyukakba rejti. És ugyan sokat pihen a fűvel és hasonló anyagokkal kibélelt, meleg fészkében, de időnként megéhezik, felébred, és olyankor felkeresi ezeket a raktárokat. Még akkor is rájuk talál, ha mélyen a hó alá kerülnek!
Élőhely- és táplálékváltás
Kis testű madaraink különösen érzékenyek a téli hidegre. Gyors anyagcseréjük miatt szinte egész álló nap csipegetniük kell. Elegendő kalóriát kell magukhoz venni, hogy megtartsák testük melegét a fagyos éjszakákon. Testsúlygrammonként sokkal magasabb a kalóriaigényük (1 kcal/g), mint például egy fizikai munkát végző emberé (0,04 kcal/g). A tollak kiválóan szigetelnek, 40 °C fok körül tartják a madár testhőjét még a farkasordító hidegben is. De nem a végtelenségig, mert a test gyorsan égeti az energiát. A megfagyás ellen csapatokba verődnek, a tömeg bizonyos védelmet jelent. Vagy élőhelyet váltanak. Egykor az erdőkbe húzódtak a madarak, most az ember háztájára is. Az ott található táplálékforrások, etetők nyújtanak számukra menedéket. Ilyenkor az év nagy részében félénk, előlünk rejtve maradó madarakat is könnyebb megfigyelnünk – etetőinken süvöltők vagy meggyvágók is megjelenhetnek. A következő stratégia a más élelemre való áttérés. A tavasztól őszig hernyókkal, rovarokkal táplálkozó széncinege télen a könnyen elérhető magvakat fogyasztja, majd tavasszal, mikor megjelennek az apró zsákmányállatok, újra őket részesíti előnyben. A kék cinege az addig erdei életmódját áthelyezi a nádasokba, ahol a nád magvait fogyasztja.
A víz alatt sem áll meg az élet…
…bár nehezített a túlélés. A csíkbogár a lélegzéshez a víz fölé dugja a potrohát, beszívja a levegőt, és szárnyfedele alatt tárolja. A jég alatt ez bajosan kivitelezhető, így takarékosan kell élnie. Azt a kevés oxigént is igénybe veszi, amit ilyenkor a vízi növények állítanak elő. Mindez nem gátolja meg abban, hogy a jég alatt párosodjon!
Halaink nagy része legalábbis csökkentett élettevékenységet folytat, vagy pihen a vízfenéken. A sügér kivétel ez alól, bár neki is vannak inaktív időszakai. Ám nem a hidegre érzékeny, hanem a légnyomás csökkenésére. Alacsony légnyomásnál halunk „gyomorbántalmakban” szenved. Olyankor az úszóhólyagja megduzzad, nyomja a belső szerveit. A sügér felpuffad, elgyengül, elveszíti étvágyát. Magas légnyomásnál visszanyeri étvágyát. Úszóhólyagja normális nagyságú lesz, nem nyomja a gyomrát.
Vízi madaraink nagy része, így a jégmadár is, télen aktív marad. Jól viseli a hideget, ha csak teheti, az élőhelyén marad a kemény hidegek ellenére is. Egészen addig, amíg a vizek nem fagynak be, és ő hozzájut halzsákmányához. Viszont bizonyos vándorlás megfigyelhető nála is. Ha a kisebb állóvizek télen teljesen befagynak, a jégmadarak az áramló vizekhez kénytelenek vándorolni, ahol halászni tudnak.
A hód igazi építészmérnök, vára valódi mestermű. Gátjainak köszönhetően még télen is biztonságban tudhatja magát. A gátak segítségével egyenletes vízszintet tart, és lakórésze bejáratát is állandóan víz alatt tudja tartani. S hogy talál télen táplálékot? Télre víz alatti faágraktárat alakít ki. A fagy beköszöntével, amikor jég fedi élőhelyüket, a hódok leeresztenek egy adag vizet, mégpedig úgy, hogy kicsit kinyitják a gátat. A jég és a vízfelület között így légtér keletkezik, amelyben levegőt tudnak venni. Felkereshetik raktárukat, ágakat vihetnek be az éléskamrájukba, s biztonságban vannak a ragadozóktól is.
Még a növények sem pihennek
Néhány növény is trükközik, hogy megelőzze szaporodásban a vetélytársait. A fagyöngy ragadós fehér termése télre érik be, benne rejtőznek a magvak. A madarak egy része, élükön a rigókkal, az ínséges téli időben szívesen fogyasztja az édeskés bogyókat. Az emésztetlen mag áthalad a madár bélcsatornáján, majd mikor kiüríti, szerencsés esetben a ragadós massza megtapad egy ágon. Ott csírát, majd szívógyökereket ereszt, s elkezd növekedni.
A szerelem jeges csókja
Bár a telet a természetben „pihenő” időszaknak tekintik, néhány állatfaj nemhogy csak a túlélésre játszik, hanem számukra ezek igazi, élettel teli hónapok. A tőkés récék karácsonykor jegyzik el egymást. A párok télen állnak össze, amint megtalálták megfelelő partnerüket. A párzás előtt a hím egy „táncot” jár el. Nászrituáléja összetett mozdulatsorból áll. A tojó „hűségesebb”, nem törődik más hímekkel, és folyamatosan párzásra ösztönzi a gácsért, különben más tojók iránt érdeklődne.
A kis termet sokkal inkább ki van téve a hőmérséklet ingadozásainak. Ennek fényében kész csoda, hogy a világ egyik legapróbb emlőse, a törpecickány a legszélsőségesebb éghajlaton is átvészeli a telet. Ezt egészen egyedi módon teszi: összezsugorodik a csontváza! A csontozat kisebb lesz, a teste pedig kerekded! A gömbölyded állatok teste jobban megtartja a meleget, mint a „karcsú” alkatúaké. Amikor a tél véget ér, a csontváza újból megnyúlik.
A róka kiváló alkalmazkodóképességgel rendelkezik. Télen a hó alól húzza ki a pockokat, amelyeket szökdelve riaszt fel rejtekükből. Hallása bámultra méltó. 50 méteres távolságból érzékeli a cincogást. De ez nem minden. A tél annyira lételeme, hogy párzási ideje is január-februárban van. Egy nőstény kegyeiért több hím is verseng, és ugyancsak igyekezniük kell, ugyanis a rókahölgy csak egy-két napig mutat hajlandóságot az udvarlók fogadására.
Egy másik emlősünk számára is hasonlóan aktív időszak a tél. A vaddisznók kanjai ugyan remete módon élnek, ám a téli nász idején felkeresik a kondát. Ha itt egy másik kannal találkoznak, súlyos, véres csatákat tudnak vívni az emsék (a nőstény vaddisznók) kegyeiért.
A vidra nagyon ritkán kerül szem elé, így kevesen tudják róla, hogy zavartalan körülmények között igazi bohémként viselkedik. Nagyon játékos állat. Télen mutatja be az egyik legmulatságosabb jelenetét. Ilyenkor egész vidracsaládokat lehet látni, amint a vízparton szánkóznak. Jó magasra felmásznak a parton, onnan hason csúsznak le a vízig. Órákig eljátszanak így, pusztán a játék öröméért. Csak azért, mert jól érzik magukat. A jeges tél sem veheti el az életkedvüket.
Szöveg és képek: Fodor Péter
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
