Aztán csak sikerül „megúszni” és igen rossz érzéssel zárni a napot. Mert igazából nem megúszott valamit, hanem tovább tolta maga elől, előtt. És sokadjára oltja le nem jó kedvvel a lámpát éjszakára. Aztán amikor már szinte a házból sincs kedve kimenni, megszeppen, hogy talán már a depresszió kapujában álldogál. Azon viszont nem hajlandó belépni. Fogja magát, abbahagyja a mindenen való rágódást, és átmegy a barátaihoz.
És mit ad isten, a legjobb társaságba csöppen, mások is arra vetődnek, és az éjszakába nyúló, nagyon sok mindent érintő beszélgetések után azon veszi észre magát, hogy szinte dalolva szaporázza hazafelé. Kezd visszatérni a derűje, és már nem tűnik minden olyan sötétnek. Mert nem az egymást hallgató, mégsem meghalló, az „úgy teszek, mintha figyelnék, de igazából dehogy”, nem az egyre gyakoribb, mindenben való okoskodó, áltudományos, egymás mellett elmenő beszélgetésekben, mellé- és félrebeszélésekben volt része. Hanem olyan beszélgetésekben, ahol minden kérdés, mondat mögött ott van az igazi kíváncsiság, türelem, egymásra figyelés. Az egymást megérteni akaró szándék, empátia. Ahol értelmes, átgondolt észérvekkel lehet vitába szállni bármilyen témában, és nem kerül a bicska az asztalra.
Ritka az, amikor olyan érzéssel jön el az ember egy társaságból, mintha egy közös terápiában lett volna része. Bár sok mindenben különböző emberek közt volt a saját különbözőségével, mégis mintha egy mágnes összekapott volna mindenkit pár órára. Ahol az egyik történetből a másikba lépve, nem kapkodva, hanem valamiféle magától értetődő természetességgel hozzák magukat egymás után a legkülönbözőbb témák. Igen komolyak, aggasztóak is, amelyek mindannyiunkat érintenek, vagy akár személyesebbek. Szóba kerülnek filmek, zenék, könyvek, és mindez egymáshoz kapcsolódó, nagyon szép összefüggésben. És mivel a humor, önirónia „túléltet”, elmaradhatatlan ezen az estén is.
Miután az ember szinte dalolva ér haza, végre jobb érzéssel olt lámpát éjszakára. Mintha kicsit helyére került volna benne ez meg az, kezd újra bízni a megingatott, eddig pontosnak vélt ösztöneiben. A mindenkori élettel járó, mindenkori, változatlannak hitt, egyszerű, természetes érzésekben, kötődésekben. Az értékrendjében, amit sok nagyszerű embertől kapott, és próbált tovább vinni élete során. A nagyvilág és saját gondjai, bajai tulajdonképpen változatlanok, de mintha visszakapta volna azt az iránytűt, amit egy időre elhagyott valahol. Amivel mégiscsak boldogult mostanáig és talán ezután is fog. Szóval az embernek végre sikerül átaludnia az éjszakát. Reggel korán kel, és bár kitartónak ígérkezik a fene ette, szomorú eső, mégis kedvet kap a dolgaihoz. Először is leül és elkezd írni. Mert egy ideje az írást is csak tolta maga elől, előtt. (Hát ez most ilyenre sikeredett.) És persze, az ember megint én vagyok.
Fotó: Pixabay.com
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
