Sok ember sorsát ismerhettem meg, akik a XX. század mindkét diktatúráját megszenvedték. Tanultam tőlük küzdésről, túlélésről, életen át hordozott lelki sebekről. Azt hittem, elég edzett vagyok már. De a minap, amikor levettem a polcról a 2006 szeptemberének embervadászatáról szóló kötetet, nem hittem el, hogy ennyire felkavar.
Minden előjött. Olyan események sora, amelyekről az akkori hatalmat kezükben tartók és végrehajtóik azt hitték, nem lesz nyom, nem lesz tanú, hisz a „begyűjtést” az éjszaka leple alatt végzik. Igaz, ezt csak részlegesen tudták elérni, de ez az időszak is elég volt ahhoz, hogy fiatal életek és családjaik élete megroppanjon, hitük megrendüljön az igazságban és abban, hogy emberséges, demokratikus hazában, jogállamban élnek.
De volt valami, amire nem számítottak. Amikor a nagy baj, a cselekvő részvét, az igazságkeresés először csak két-három embert majd egyre többet vezet egy út felé. Ebből lett akkor erő, segítség, szerény, de hathatós nyilvánosság, jogi, lelki támogatás. Ebbe a láncba fonódtam én is.
2006 szeptember 17-én, amikor a hazug miniszterelnök „igazságbeszéde” kikerül az utcára, a Bazilika előtt vagyok, a nyilasok által kivégzett Salkaházi Sára boldoggá avatásán. Békesség és szeretet kísér hazafelé. A Kossuth téren egyre több az ember, a metró kijáratánál szinte özönlenek. Csoportok alakulnak, barátkoznak, kisebb – nagyobb köröket látok, sok a gyerekes család. Csúfolódó rigmusokat kántálnak, tiltakozó szöveget kiabálnak, de agresszivitást nem érzékelek.
Másnap, 18-án késő este a képernyőn a televízió ostromát látom. Elszörnyedek. Feltűnik, hogy az ott tartózkodó tömeg nagy része hátra húzódik, igyekszik elkülönülni a tomboló csoporttól. Látjuk az esetlenül védekező, kellő felszerelés nélküli rendőröket, ahogy dobálják őket.
Másnap felkeres Ács Sándorné agrármérnök, az Élőlánc mozgalomból ismerem. Nem érti, hogy miért vetették oda prédának embereiket a parancsnokaik, hisz a közelben oszlatásra kiképzett egységek állomásoztak. Parancsra vártak. Ezt onnan tudja, hogy több tisztet megszólított, kérdezte őket. Sok rendőr sebesült meg, érzi, ebből tragédia lesz.
Ékes Ilonával családi, szociális témák kapcsán találkoztam. Ekkor fideszes parlamenti képviselő. Napok óta riasztó híreket kap telefonon és szóban arról, hogy szeptember tizennyolcadika után több fiatal nem érkezett haza, a szülők hiába keresik őket, a rendőrkapitányságokon zavaros válaszokat kapnak. Belvárosi lakosok, látták, hogy az utcákon fiatalokat gyűjtöttek be és már ott verték őket.
Hárman többre megyünk – gondoltuk.
Ilonát képviselői mandátuma feljogosítja, hogy rendkívüli helyzetekben a büntetés-végrehajtási intézetekben tájékozódjon. Szeptember 25-én ő bemegy a Nagy Ignác utcai börtönbe. Én várom míg kijön. A bejárat előtt hosszú sor áll. Az eltűntek hozzátartozói. Síró, riadt arcú nők, apatikus arcú férfiak. Reménykednek, egy hét után talán kiderül, hová kerültek, láthatják-e őket. Egy anya fényképalbumot ad körbe. Valaki sebtiben a nevét, címét írja le félve, mert megmondták neki, ne csináljon hírverést. Súgnak néhány szót a gyorsított bírósági eljárásról, ahol vezetőszíjon terelték a gyerekeiket. Nem mehettek közel hozzájuk, de látni lehetett a kék foltokat rajtuk, egy kislánynak kötés volt a fején.
A Gyorskocsi, majd a Venyige utcai börtön következik. Már jobban kibomlanak a részletek, szélesedik a szülők csoportja, tüntetés szerveződik. Sokat jelent a Nemzeti Jogvédő Alapítvány segítsége. Így tárul fel előttünk az éjszakai begyűjtés módja, gonoszsága, brutalitása és mindaz, ami mindezt mozgatta.
Útközben: tonfa, vipera, bakancs, hajkitépés, földön húzás a rendőrautóig.
A rendőrkaptányságon: „Már nem azért imádkoztam, hogy ne verjenek, hanem, hogy ne haljak meg.” „Úgy is be fogjátok vallani minden bűnötöket!” „Mától kezdve nincs nevetek, csak számotok!”
Egyetemista, éppen leérettségizett lány. Pályakezdő diplomás, esküvőjét tervező üzletkötő, az autójához igyekvő, vagy abból kirángatott vidéki és pesti fiatal férfiak.
Volt, aki étteremből jött ki, leszállították a villamosról, tömegbe keveredett, megállt egy kirakat előtt, a lakóházából cibálták ki…
Nem voltak a Szabadság téren.
A Magyar Rádió akkori, hátsó udvarában ideiglenes fogdát működtettek a találomra összeszedett emberekből. Többen véreztek, de a kegyetlenség – nevezhetjük kínzásnak – folytatódott. Filctollal számokat írtak a homlokukra, kezükre, nyakukra. Órákig, mozdulatlanul térdepeltek, közben rúgták, ütötték őket. Két odahurcolt, törékeny, fiatal lányt majd azzal gyanúsítanak, hogy barikádot emeltek a Bródy Sándor utcában, köveket szedtek fel és dobáltak. A bíróságon ezt a maszlagot szó nélkül hagyják.
Dr. Kengyel Miklós jogtudós, közérdekű bejelentést tett a rádió környékén látott bántalmazásokról és tanúsította, hogy az utcában semmiféle barikád nem volt. Kiállásán múlt a két fiatal jövője, élete. És ez ma is ijesztő számomra. Az egyik nyomozati bíró elszólta magát. „Nem tehetek semmit. Az egész mögött politika van.”
A másodfokú eljárásnál már nem tudták teljesen elsikálni a rendőrök hazugságait, a bírók felelősségét, hogy a legtöbb esetben ártatlanokat rabosítottak, rendelték el az előzetes letartóztatást. Három vagy öt percet szántak egy emberre, a sérülések eredetére nem kérdeztek rá.
Pelle Andrea ügyvédnő több, a börtönben bántalmazott fiatalt képviselt. Állította, hogy amin végigmentek, kínzásnak minősül.
Nem hagyott minket nyugodni a televízió védelmére kivezényelt, megtámadott, rendőrök sorsa sem. Morzsánként szedtük össze, amit lehetett. Akit hirtelen, utcai szolgálatból vezényeltek oda, csak egy sisakot kapott. A plexi védőpajzsok semmit sem értek. Sokan újságpapírral tömték ki a nadrágszárat, az újoncoknak, fiatal lányoknak halálfélelmük volt, a súlyosabb sebesülteknek negyvenezer forint segélyt tudtak összekaparni, többen fontolgatták, hogy leszerelnek. Az utcai harcokról semmit sem tudtak vagy nem mertek beszélni. A vidékről felvezényelt rohamrendőrök egy részének nem volt pihenőideje, normális étkezése, tisztálkodási lehetősége. Már eleve ingerültek voltak és feletteseik szinte hergelték őket a pesti terroristák ellen.
Húsz éve ennek. Nincsenek jó érzéseim.
Elhangzott a Terror Háza Múzeumban, 2026. július 27-én a Világtörténelmet írtunk 1956–2026 és az Embervadászat 2006 című időszaki kiállítások megnyitóján
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
