Július 24-én, pénteken 15 órakor a soproni Szent György-templomban helyezték örök nyugalomra Horváth László nyugalmazott soproni kórházlelkészt. Temetésén Henczel Szabolcs beledi plébános mondott szentbeszédet, melyet az alábbiakban szerkesztve közlünk.
Ma hálát adunk egy aranymisés paptestvérünk, Horváth László atya földi pályafutásáért, célba éréséért, személyesen is megköszönjük őt a Jóistennek és meghívó Mesterünknek, a Jó Pásztornak, hogy őt erre a földi létre mellénk rendelte, egyben imádkozzunk, hogy támasszon hasonló lelkületű, új pásztorokat Laci atya helyébe.
„… prófétája leszel a Magasságbelinek, az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd útjait.” (Lk 1,76) – papi jelmondata már beteljesedett, ami számunkra tanítás. Laci atya életéből kiolvasható, hiszen nyitott könyv volt élete, melyet kért, hogy ne dicséretként, „szentté-boldoggá avatásként” hangozzék el temetésén, sokkal inkább olyan hálaként, ahol „úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat“ (Mt 5,16).
Útkészítő szolgálatát befejezve évekkel ezelőtti beszélgetésünk elevenen él bennem, amikor közösen megvitattuk, milyen legyen a 21. század papja, hogyan kellene kórházlelkészként, egyetemi lelkészként, vagy épp plébánosként vonzó erővel Krisztus fényét sugározni. Laci atya keresztnevében a kulcs, mellyel nyissuk meg az ajtót, hogy belépjünk századunk papjának létébe.
L, mint a lélek embere. Sok feladatot megkapunk, elvégzünk, de nem mehetünk el amellett, amire meghívást kaptunk, ahonnan elindultunk. Lövőről indult az ő meghívása, nem könnyű időkben, amikor a papi hivatás igenje, megpróbáltató tanúságtétellel járt. Hála azért, hogy lelke tiszta és érzékeny papi lélek maradt és egy életen keresztül a Lelket kereste. A betegekben sosem az eszközt látta papi szolgálatához, hanem a lelküket szolgálta. Lelkesen szerkesztette a „Paraklétosz” lelki vigaszt nyújtó újságokat, melyek erőt adtak a szenvedés tudatos kereszthordozásához, mindezt lélekkel telten, lelkesen. Olyan jó, ha a lelkes mai papokból nem tudják kivenni a lelket szolgálatukhoz, és milyen jó papként lelket vinni a relativista diktatúrával áthatott mai világszemléletbe, amely csak Bábelt akarna újra építeni egoizmussal, nem pedig életeket újjáépíteni lelkes összefogással.
A, mint az alázat embere. Olyan szép, amikor egy pap teszi csendben, nem csupán a saját dolgát, sokkal inkább Mestere ügyét azzal az alázattal, mint Krisztusunk tette az utolsó vacsorán a „lábmosó” szeretettel. Ezt tapasztalhattam meg Laci atya részéről, amikor betegen feküdtem a kardiológián, amikor paptestvérként együtt szolgálhattunk a soproni Szent György Plébánián, amikor tapasztaltabb barátomtól útmutatást kaphattam tőle az élethez. Minden alázata az élethez, s annak koronájához, ahogy hasonult betegeihez, amikor alázattal elfogadta Mesterünktől a betegség keresztjét is. Alázata megmutatkozott abban az elfogadásban is, amikor átélhette „az Emberfiának nincs hová fejét lehajtani” lelkületet, és az Úr akkor is megmutatta számára gondoskodó szeretetét. Olyan jó, ha olyan alázattal szolgálnak ma is papjaink, akik tudatában vannak, hogy
Akkor majd a nekünk adatott idő végén nyugodtan átengedhetjük életünk művét az örökkévalóságnak, amelyben senki sem tudja már azt szétrombolni. Milyen bölcs az alábbi sírfelirat, amelyet egyszer egy temetőben olvastam: „Ne álljatok a síromnál gyászoló szívvel – nem vagyok itt , mert nem halok meg.”
C, mint a célorientált ember. Azt sugallja minden, légy céltudatos, ez önmagában nem elég, mert jó, ha van orientáció, mely áthatja a személyiséget. Köszönjük, hogy Laci atya a végső célra irányította figyelmünket, mert vannak céljaink, de azok mennyire egyeztethetőek össze Isten akaratával?
Papi életének célja az útkészítés volt, melyben voltak részcélok: a bencés templom restaurálása, a kórház, szanatórium, vagy az idősek otthonában, a Schönstadt családi lelki közösségben, vagy épp a Máltai Szeretetszolgálatban végzett papi szolgálat apróbb céljai, de legfőbb célja az ember maradt, aki rászorul Isten irgalmára, szeretetére. Olyan jó, ha vannak századunkban olyan papok, akik látják maguk előtt a célt, amik nem élethelyzetek, hanem a legfőbb cél: az Úr maga, aki előtt egyszer nemcsak számot adhatunk, hanem elnyerhetjük végső célunkat.
I, mint az imádság embere. Úgy érzem, ez a leglényegesebb vonása a 21. század papjának. Ez járja át személyiségünket, amikor „in persona Christi” tevékenykedünk, amikor emberekkel találkozunk, amikor egyszerűen, csak vagyunk. Köszönöm, hogy láthattam őt imádkozni, és amikor megígérte imáit, annak volt hatása is. Köszönöm, hogy ezt az imádságos lelkületet áthatotta ritka humora, melyre ha gondolunk, mosoly és derű támad bennünk.
Olyan jó, ha vannak olyan imádságos lelkületű papjaink, akik árasztják magukból Krisztus jó illatát.
Kedves Testvéreim! Bízom abban, hogy az Atyai házban Laci atyánk nem megdorgálva vár majd engem: „Szabolcs, nem ezt vártam tőled, mert nem ébredt új hivatás a temetésemen” – ezért, aki fiatal ma itt vagy, halld meg az Úr hangját lelkedben, mind a lélek, mind az alázat, mind a céljaid, mind az imádság emberére, szeretettel rád vár az Úr, épp téged hív!
Tegyük teljessé hálánkat Isten előtt Laci atyánkért, aki életünk részévé vált. „Egy igazi pap hiánya valaki életében egy megnevezhetetlen nyomorúság, viszont egy pap, aki valóban az, a legnagyobb ajándéka Isten népénék. Laci atya földi életében ilyen ajándákká vált, ezt megköszönve, így imádkozzunk:
Kérünk Téged, mindenható Atyánk,
újítsd meg Szentlelked által
Jézus Krisztus papjait.
Add, hogy az evangéliumból fakadó életük példája
indítsa az embereket arra, hogy feléd forduljanak!
És add, hogy legyenek nagylelkű fiatalok,
akik meghallják hívásodat,
és olyan papok lesznek, akik valóban azok.
Ámen
Forrás: Soproni Szent Imre Római Katolikus Plébánia
Fotó: Horváth Endre
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
