Tévelygés a tengeren – Ilyen lett az Odüsszeia Kulcsár Gábor2026. 07. 16., cs – 17:51
Az internet talán már előre eldöntötte, hogy mit fog gondolni az Odüsszeiáról, ha azonban van rendező, akinek az ötletei mozgásban beszélnek csak igazán magukért, akkor az Christopher Nolan. Ilyen lett az elmúlt évek legnagyobb irodalmi adaptációja, az Odüsszeia!
A film egy nagyjából 20 perces összefoglalóval indít. Megtudjuk, hogyan terjedt el otthonában Odüsszeusz (Matt Damon) király mítosza. A leleményes hősé, aki egy ravasz csellel sikeresen ledöntötte Trója falait. Annak azonban már csaknem tíz éve, fia, Télemakhosz (Tom Holland) és felesége, Pénelopé (Anne Hathaway) pedig azóta is várnak rá. Az idő pedig fogytán, ahogy a királyi palota csarnokaiban randalírozó kérők türelme is. Éppen elfogyna a nézőé is, mire a film végre áthelyezi a hangsúlyt Odüsszeusz útjára – és Nolan mesteri keze munkájára.
Kapcsolódó cikkünk
Három évvel azután, hogy az Oppenheimer képében megalkotta minden idők egyik legsikeresebb életrajzi drámáját, Christopher Nolan ismét az év legnagyobb filmjével lép színre. Az alany ezúttal Homérosz klasszikus eposza, az Odüsszeia, a közhangulat pedig hevesebb, mint valaha. A várakozást hosszú ideje politikai alapú fennakadások, a kulturális hitelesség megkérdőjelezése és általános szkepticizmus hígítja fel. Vajon tényleg ez lesz Nolan első nagy kapufája?
Az Odüsszeia a trójai háború hősét, a Matt Damon által játszott Odüsszeuszt követi, akinek hazaútját keservesen elnapolja a tengerek sértett istene, Poszeidón. Az óra márpedig ketyeg, odahaza ugyanis egy egész sereg készül átvenni az uralmat Odüsszeusz háza és családja felett. Bár ez az összefoglalás leegyszerűsíti a történetet, nagy valószínűséggel a film sem fogja ennél komplexebben kezelni azt. Nolant ismerve a hangsúly inkább a kaland monumentalitásán és intenzív érzelmein pihen majd, az embereket azonban nem ez zavarja.
A kvóta árnyékában
A legszembetűnőbb kritikák a castingot érik, pontosabban a diverzitás kérdését. A leginkább visszafogott réteg azt kifogásolja, hogy a produkcióban alig szerepelnek görögök, és talán ezzel az állásponttal lehet a leginkább egyetérteni. Nolan vállaltan modern, amerikai megközelítést választott az Odüsszeiának, ami az olyan döntésekben is megmutatkozik, mint Travis Scott amerikai rapper castingolása egy ókori lantos szerepére. Az indoklás szerint a rapzene a szájhagyomány útján terjedő költészet leszármazottja, ami érthető, de sokan ennek ellenére is kultúridegennek fogják érezni.
És ott van ugyebár a másik szempont, hogy vajon a 2026-os Hollywood megengedné-e magának ugyanezt az etnikai torzítást olyan esetben, ha például latin-amerikai kultúrával foglalkozna. Valószínűleg nem.
A botrány oroszlánrészét azonban a film a (díjnyertes) fekete színésznők szerepeltetésének köszönheti – Athéné szerepében Zendaya, Szép Heléna szerepében pedig Lupita Nyong’o tűnnek fel. Utóbbi castingon kimondottan felháborodott az internet, különösen egy idejekorán elterjedt, előnytelen kép miatt – amit a 12 év rabszolgaság című filmből nyestek ki –, melyen Nyong’o távolról sem tűnt „a világ legszebb nőjének”. Elon Musk egy olyan véleménynek is hangot adott, hogy a fekete színésznőket csupán az Oscar-kvóták miatt castingolták be, ezek a kvóták viszont távolról sem olyan durvák, mint azt a szélsőjobboldal érzékelteti. A Variety elemzése szerint a történelem összes eddigi Oscar-fődíjasa átmenne a szitán, beleértve a gyakorlatilag csak fehér színészekkel dolgozó Oppenheimert is. Szép Helénát egyébként sem először alakítja fekete színésznő – korábban Orson Welles egyik színházi produkciójában és a Xena című kultikus sorozatban sem volt fehér.
Szintén kiverte a biztosítékot a transznemű Elliot Page feltűnése – aki a tranzíciója előtt egyszer már dolgozott Nolannel az Eredet című filmen –, főleg miután elterjedt a szóbeszéd, hogy az akháj flotta legnagyobb harcosát, Akhilleuszt alakítja majd. Mint később kiderült, ez nem igaz, Page valaki teljesen mást játszik, bár nem ez lett volna az első eset, hogy Hollywood kérdésesen dolgozza fel Akhilleusz szexualitását. A Brad Pitt-féle Trója például annak idején tudomást sem vett a karakter széles körben elfogadott homoszexuális értelmezéseiről.
Nem az én múltam
Sokan nem annyira a castingon, inkább a történelmi hitelesség kérdésén akadtak fenn, különösen, miután Nolan egy interjúban megemlítette Emily Wilson klasszikakutató 2017-es Odüsszeia-fordítását, mely sokak szerint feminista tónusokat vitt az alapműbe.
Wilson azonban az ellenkezőjét állítja – szerinte éppen a férfi fordítók voltak azok, akik hosszú időn át olyan szexista és nőgyűlölő elemekkel „gazdagították” a történetet, melyek az eredeti, nemi szerepköröket sokkal komplexebben ábrázoló verzióból hiányoztak.
Fordítását gyakran meghurcolják a szóhasználat leegyszerűsítéséért is, pedig Nolan ebben minden jel szerint követi a példáját. A filmben modern szavak és kifejezések, az eredeti hangsávban pedig az amerikai akcentus is visszaköszönnek majd. Bár ez kétségtelenül megosztó lépés, távolról sem példátlan Hollywoodban. Ugyanígy járt el néhány éve az HBO sikersorozata, a Csernobil is, teljesen kiiktatva a kelet-európai benyomású akcentusokat, hogy a színészek helyette az alakításaikra és az érzelmekre koncentrálhassanak.
Valamivel szúróbb tüske a látványvilágot ért heves kritikahullám, a látvány ugyanis rendszerint a Nolan-filmek egyik legnagyobb reklámfogása. Az egyik előzetesben például egy viking hosszúhajó tűnt fel a görögök lába alatt, ami csupán évezredekkel később épült volna meg egy teljesen másik kultúrában. Hasonlóan megosztóak lettek a kosztümök és a díszletek is. A leegyszerűsített, brutalista stílusú épületek nem igazán idézik a dekoratív bronzkori görög építészeti miliőt, és a sötét, monoton benyomást keltő páncélok is inkább a sablonos fantasykra hajaznak, mintsem a képekre, melyekkel egy múzeumban találkoznánk. Feltételezhető azonban, hogy Nolan szándékosan hajlik egy nagyszabású fantasy látványvilága felé, hogy a végeredmény ismerősnek és szélesebb körben befogadhatónak hasson, mint a hiteles, ám potenciálisan elidegenítő történelmi hűség.
Lenni vagy nem lenni?
A kérdés tehát a következő: mennyire fontos egy mozifilm esetében a történelmi hitelesség? Vagy ebben az esetben inkább a kulturális, elvégre az Odüsszeiának csak a kontextusa történelmi, maga a cselekmény mitológia, mely nyilván nem lesz híján természetfeletti elemeknek és héroszi mutatványoknak sem. A tapasztalat azt mutatja, hogy az embereket nagy általánosságban hidegen hagyja, mennyire pontos egy történelmi film, ahogy azt bizonyítja a Mel Gibson-féle A rettenthetetlen, melyet gyakran minden idők legtévesebb történelmi filmjének tartanak, és ennek ellenére megkerülhetetlen klasszikussá vált. De ott van Ridley Scott Gladiátora is, ami a szó legszorosabb értelmében kitaláció, és ennek ellenére az egyik legünnepeltebb ókortörténelmi mozi. Bár jogos csalódottnak lenni, hogy Hollywood ismét csak a felszínt kapargatja egy klasszikus kori feldolgozással, Nolan ebben az esetben inkább egy több évtizedes hagyományt követ, mintsem öncélúan felülír.
A színes bőrű színészek kérdése már valamivel összetettebb, különösen egy olyan korban, amikor javában dúl a kultúrharc, és az interneten tucatszámra gyártják a „Netflix minden történelmi személyt befeketít” mémeket.
Ebben az esetben elsősorban azt fontos tudatosítani – amint arra a történészek is gyakran figyelmeztetnek –, hogy az exkluzívan fehér, entikailag egysíkú európai múlt egy tévhit.
Viszont népszerű tévhit, így meglehet, hogy akaratlanul is szemet szúrnak a színes bőrű szereplők az ilyen filmekben. Ilyenkor érdemes feltenni magunknak a kérdést: vajon a diverzitás célja ebben az esetben az, hogy a jelen művészeinek adjon lehetőséget, és a jelen közönségét hozza közelebb az alapműhöz, vagy az, hogy rosszindulatúan félrereprezentálja a múltat? Mert az utóbbira viszonylag kevés a példa – és szinte soha nem az inkluzivitás oldaláról érkezik.
2012-t írtunk, és éppen A sötét lovag harmadik epizódját adták a mozik, amikor először hallottam, hogy Nolan elvesztette az útját. Két évvel később a mára modern klasszikusként ünnepelt Csillagok között kapcsán hallottam, hogy ez az első komoly mellérúgása. Majd a háromszoros Oscar-díjas Dunkirk kijáratánál csóválódtak a fejek, hogy ez lesz az első nagy bukása. Aztán a covididőszak egyik egyedüli mozifilmjeként megjelent Tenetről morogták a maszkok alatt, hogy ez az első rossz Nolan-film. Majd az Oppenheimer utószelében emelte ki mindenki, hogy szerinte egy alulírt, csalódást keltő filmről van szó, ami lerántotta a leplet a rendező tökéletlenségéről.
Amióta járom Nolan Oscar-díjakkal és kasszasikerekkel kikövezett útját, valaki minden alkalommal meg akar győzni, hogy a következő kanyar már az utolsó lesz. Talán ugyanazért, amiért fontosnak érezzük hangsúlyozni a Dűne vagy az Avatar minden apró hibáját, miközben a tucatgyártott Disney-filmeknél csak vállat vonunk, hogy „azért szórakoztató volt”. A nagy erő talán tényleg nagyobb felelősséggel jár, de azért nyugodtan jól érezhetjük magunkat a moziban.
Érdekes
Ha szereted a Vasárnap történeteit, riportjait és életmód-cikkeit, iratkozz fel hírlevelünkre itt, és hetente elküldjük a legjobb olvasnivalókat.
Újkori Görögország
Az Odüsszeia az egyik leglátványosabb film, ami valaha készült. Ezen nincs mit puhítani. A díszletek és kosztümök, ha ugyan nem is történelmileg hitelesek, bámulatosan néznek ki, és remekül illenek a film komor hangulatához. A cselekmény romok és örökösen megviselt, kopott páncélok közt játszódik, mintha nem is korkép akarna lenni, hanem gyermeki fantáziálás egy múzeumi tárlat elévült leletei közt. Mert valószínűleg ez is a cél. Nolan ezúttal is játszik a műfajokkal. Ha az Oppenheimer a képregényfilmek vagányságában értelmezte újra az életrajzot, akkor az Odüsszeia a sötét fantasy rideg fakóságában értelmezi újra a görög mitológiát. A végeredményre két reakciót adhatunk – húzogathatjuk a szánkat, hogy a tankönyvekben nem ezt láttuk, vagy hagyhatjuk, hogy beszippantson minket a lélektan és a mítoszi elrugaszkodottság sajátos egyvelege.
A leleményes bűnöző
Az első szereplő, akit a filmben látunk, Travis Scott daloló mesemondója, amint felvezeti a történetet. A híres rapper egyáltalán nem zavaró tényező a királyi csarnok fáklyafényében, ez pedig az összes vendégszereplőre igaz. Az Odüsszeia száz mellékszereplő filmje, a főhős mellett ugyanis alig kap valaki 10 percnél több figyelmet. Annál lenyűgözőbb, hogy mennyi színésznek sikerül még ilyen rövid idő alatt is karriercsúcs alakítást hoznia. A reflektorfény viszont végig Matt Damonon pihen, aki még soha nem volt ennyire lehengerlő. A hosszú éveket felölelő cselekmény során a szemünk előtt válik vakmerő katonából megtört, valamivel talán bölcsebb királlyá, de leginkább az embersége és belső vívódása ragad magával. Nolan rendkívül modern szemléletmódban, szégyenkező háborús bűnösként gondolja újra Homérosz hősét, akinek a saját szemében is ki kell érdemelni a hazatérést. Abban a pár percben, amikor az árbóchoz kötözteti magát, és hagyja, hogy a szirének éneke a maximumra tekerje szorongásait és önsanyargatását, Damon sikeresen mossa el a határokat több ezer év távlatából érintkező kultúrák közt, kihámozva az emberi tragédiát a mitológia meseszerű burkából.
Vér, vihar, sötétség
A praktikus effektekről híres Nolan itt is ragaszkodott a lehető legkevesebb számítógépes animációhoz, ami részben áldás, részben átok. Átok akkor, ha évek óta várunk egy számítógéppel meganimált, gigantikus Szküllára vagy egy, A karib tenger kalózait idéző sziréncsatára, viszont áldás akkor, ha hajlandóak vagyunk kalandfilm helyett olykor horrorként tekinteni az Odüsszeiára. Az animatronikus Küklopsz hajszája vagy Kirké frappáns, bábjátékkal megoldott boszorkánysága nem az adrenalint fokozzák, inkább megrémisztik, kényelmetlen fészkelődésre késztetik a nézőt, aki maga is úgy érzi, mintha tehetetlen halandó lenne Odüsszeusz oldalán a hőstetteit hallgató, jóllakott kocsmavendég helyett. Mintha maga is zavarodottan bujkálna a vitorla tövében, miközben egy démoni szörnyeteg felfalja a társait. Olyan film ez, amely büszkén leteszi elénk az egyik legfeszültebb, leghangosabb, leglátványosabb jelenetsort, amit valaha láttunk, majd félóránként rákontrázik. A fináléban pedig megajándékoz Nolan karrierjének talán legjobb akciójelenetével.
A daloló filmes
Az Odüsszeia nem egy makulátlan adaptáció. Ferdít, tömörít, néha egyenesen újraértelmez vagy megváltoztat. De sikerül a modern néző érzékenységéhez igazítania a nyugati kultúra egyik legmeghatározóbb történetét. Sikerül új művészeti nyelvre fordítania az örökös tanulságokat. Homérosz művei sokáig szájhagyomány útján terjedtek, Nolané pedig csak egy új száj, egy új hangsúly, egy újfajta lantjáték. Ennél méltóbb modern feldolgozást nehéz volna elképzelni.
Ha szereted a Vasárnap történeteit, riportjait és életmód-cikkeit, iratkozz fel hírlevelünkre itt, és hetente elküldjük a legjobb olvasnivalókat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
