Slavka Liptáková: Anyák földje Lovas Emőke2026. 07. 15., sze – 14:17
27. rész
21. Új idők
Folytatás
A temetést öt nap múlva rendezték. Vrana néni mellé temették, az egyetlen nő mellé, aki a megboldogult életében fontos szerepet játszott. (…)
A történések mozgásba lendültek. A titkos, földalatti társadalmi mozgalmak alapjaiban rengették meg a szocialista rendszer szerkezetét. November végén általános sztrájkot hirdettek. Az emberek vegyes érzelmekkel és a rendőrségtől való állandó félelemmel gyűltek össze. A diákok között megjelentek a Karel Kryl dalait tartalmazó magnókazetták és Bondy, a költő verseinek sokszorosított példányai. A barátok egymás között suttogva hallgatták az Amerika Hangja esti híradását. Terjedni kezdtek az információk a védelmi és katolikus ellenzék tevékenységéről. A város kiváró stratégiát választott, hogy véletlenül se kövessen el hibát, és ne álljon a történelmileg helytelen oldalra. Amikor azonban világossá vált, hogy a zűrzavar nem csillapodik, sőt, nagy valószínűséggel megdönti az addig érinthetetlen ideológiát, a fiatalokból álló akcióbizottságnak átadták egy polgári ház földszintjét a főtéren, amelynek homlokzata ugyanolyan sürgős felújításra szorult, mint az összeomló társadalom.
Irma nem állt ellen az általános izgalomnak. Meleg csizmában és bundában fázott a téren a többi kolléganőjével, a párttagokkal, akik végre merték hangosan kritizálni a párt diktatórikus jellegét. Kezet fogtak a diákokkal, akik közvetlenül mellettük tolongtak, és egymásra kacsintgattak. Néhány ablakból csehszlovák zászlók lengtek. Már nem a vörös posztó kíséretében, hanem önállóan. Az emberek talán életükben először, néhány ritka sportesemény kivételével, megértették azok jelentését. Érthető nyelven beszéltek. A mi államunk, a mi hazánk. És hirtelen mindenki számára világossá vált.
(…)
Erno távolról figyelte az általános izgalmat. Nem volt nagy bizalma az emberekben és az optimista forgatókönyveikben. A titkárnő által a munkatársaknak kiosztott kérdőívben arra a kérdésre, hogy mit gondol a Szovjetunióról, azt írta, hogy gazdasági és történelmi nagyhatalom. A mozgalmas időkben is megtartotta semlegességét. Nem volt könnyű egyik táborhoz sem tartozni, de pontosan ez volt Erno stílusa. Kitartani a sajátja mellett, és utat törni a különböző vallások között, mert a látáskárosodás nem befolyásolta az álláspontját, egyszerűen csak volt. Neki az volt a fontos, hogy jobb legyen. Amellett, hogy továbbra is előadott, mindig más szemszögből vitatkozott a hallgatókkal, mint amire számítottak, és a minisztériumi kutatásban felvetette a speciális pedagógia önálló tantárgyként való bevezetésének lehetőségét, saját kis harcát vívta a szklerodermával, ami jelentősen megkeserítette az életét.
Ötven évnyi szolgálat után bőre kőkeményre száradt. Az orvosok sem tudták, miért. Autoimmun betegség, állapították meg, de azt nem tudták megmagyarázni, miért fordul a test saját maga ellen. Patológia, talán genetika, bólintottak magas homlokukkal. Erno türelmesen alávetette magát az előírt kezelésnek, kenőcsökkel kenegette az érintett helyeket, és gyógyszereket szedett. Ez csak átmenetileg segített. A hideg és nedves időjárás mindannyiszor súlyosbította az állapotát, a nap viszont jót tett neki, legalábbis ezt figyelte meg. A legrosszabb állapotba a keze került. Mély sebek, mintha késsel megvágták volna, minden érintést kínszenvedéssé változtattak. Mintha a világ annyira bántotta volna, hogy úgy döntött, megvédi magát, még ha bőrpáncélban is. Irma átvette a háztartás nagy részét. Hetente többször is beugrott munka után, elmosogatta az edényeket, felmosott vagy kiteregette a ruhákat. A házimunkát nedvesre és szárazra osztották. A nedveshez Erno csak ritkán nyúlt hozzá.
Éjszakára nem maradt, otthon volt a két kamasz, szinte már felnőtt lánya. Hivatalosan nem tudtak a kapcsolatáról.
(…)
Először is visszavonult a háttérbe. Munkája az övéhez képest másodlagossá vált. Érdeklődött, hagyta beszélni, magyarázni és olvasni, főleg olvasni. (…) Erno olvasott neki, ő pedig gyógyította a testét. Megérintette, etette, és zabkásás fürdőbe merítette, ami hatékonyabbnak bizonyult, mint az összes gyógyszeres készítmény együttvéve. Miközben ő a csúnya, barna színű, olvadt élesztőre emlékeztető masszában ült, hangosan felolvasott Seneca soraiból: „Bölcs dolog visszatérni a természethez, és eljutni oda, ahonnan az általános tévedés elűzött minket.” Irma ezt nem találta viccesnek. A tudásnak úgy tette ki magát, mint a tavaszi napsütésnek, amely növekedésre ösztönöz. Nőtt a szeretetben és az odaadásban. De időnként mégis előfordult, hogy valami megzavarta tökéletes összhangjukat. Akkor fáradtság és ingerültség támadt benne. Elege lett a magasztos gondolatokból, és inkább a sárban akart hemperegni. Most egy kis próza! Félbeszakította a mondat közepén, és a férfi ijedten pislogott. Ki kell tölteni a nyilvántartási lapot, és visszaküldeni az igazgatónak, intette, mint a fiát, aki elhanyagolta valamilyen fontos feladatát. Péntekig. És a hálószobában még mindig sziszeg a radiátor, légteleníteni kellene. És ha már a kezébe veszi a szerszámokat, kitisztíthatná a szifont is, mert mostanában valahogy rosszul folyik le a víz.
Egy időre elpárolgott a közös együttlétük mámorossága, és mindenki a maga dolgával foglalkozott. A férfi vonakodva teljesítette a feladatlistáját, azzal az érzéssel, hogy időt veszít, Irma pedig visszahúzódott a kizárólag nőkből álló családjába. De ez nem tartott sokáig. Visszatért, mintha örök hűséget esküdött volna, és Erno lett volna az élete értelme. Ismét saját akaratából vált üressé, kicsinyítette magát, csak hogy helyet csináljon magában neki. Hálátlan, fárasztó szolgálat.
Negyvenhat éves volt, és a menstruációja már elkezdett ugrálni a naptárban, amikor rájött, hogy terhes. Végül mégis sikerült neki! Megszállta, magáévá tette a legbelsőbb szentélyét is. Agnest éppen felvették a brüsszeli egyetemre, Edita pedig Jaróval építette a jövőjét. Családot terveztek. Mindketten a saját terveikkel voltak elfoglalva, és nem vették észre a láthatatlan változásokat Irma viselkedésében. Františka várta, hogy magától jöjjön, és mondja el.
Éppen üvegeket készített elő a házi pástétomnak, amikor a lánya belépett a földszinti lakásába. Más illat volt ott, mint a felső emeleten, a föld illata, a munka illata és még valami csípős, amit Irma az öregséggel társított.
– Mit készítesz?
– Pástétomot. Vettem egy kis sertéshúst és májat. Szerintem tizenkét üvegre elég.
– Segítsek?
– Nem. De ha akarsz, találok neked munkát.
– Akarok – jelentette ki Irma, és levette bolyhos pulóverét, amely alatt egy egyszerű pamutblúz volt, hamis gombolással. – Mit csináljak?
– Vágd fel a húst – mondta Františka, és odatolta neki az egész csomag sertéshúst, és még egy csomag sertésoldalast.
– Nem néz ki túl jól.
– A pástétomhoz megfelel.
A nők nekiláttak a munkának. Irma vágott, Františka pedig összeállította a fém darálót, amelyet az asztal széléhez rögzített. A húsdarálót a kötényével tisztította meg. Irma elfordult.
– Fúj. Neked nem büdös ez a hús? Biztos friss? – Irma összehúzta az orrát.
Františka gyorsan megtörölte a kezét a kötényébe.
– Reggel vettem. Még soha nem fordult elő, hogy ott romlott terméket adtak volna. Talán valami baj van az orroddal – szúrta oda neki.
Irma nem kommentálta. Folytatta a húsdarabok szeletelését.
Nem is vette észre, hogy közben sóhajt.
– Miért zihálsz, mintha téged darabolnának? – Františka már nem bírta nézni.
Irma hátrasimította a haját a homlokáról.
– Nem tudom, talán csak meg vagyok zavarodva. Történt már veled, hogy nem tudtad, hogyan tovább?
– Hogyne. Sokszor.
– De én nem olyan hétköznapi dolgokra gondolok. Hanem igazán komolyakra, amikor mások helyett is dönteni kell. És lehet, hogy nekik nem tetszene, vagy tetszene, ki tudja… Magam sem tudom, mit akarok.
Tényleg tanácstalannak nézett ki. Nem számított ilyen önfejű döntésre a hanyatló nőiességétől. Františka mindent félretett. Kezét csípőre tette, és szigorú pillantással nézett Irmára.
– Ha a jóisten nyulat ad, akkor füvet is ad hozzá, ezt ne felejtsd el.
Irma felkapta a fejét. Nem mondott semmi konkrétumot. Lehet, hogy az anyja azonnal megsejtette, amit ő még magában sem mert kimondani?
– Miről beszélsz?
– Arról, amiről te. És ne nézz így rám. Három gyereket szültem, tudom, hogy néz ki egy reménykedő nő. Itt mindjárt kiderül – csapott a mellére.
Reménykedő? Irma biztosan nem így nevezte volna. Különböző érzések kavarogtak benne, de mindig ugyanoda vezettek: káoszba, ami a reményhez távolról sem hasonlított.
– És most? – csattantak a szavai, mintha csak a falról pattantak volna le.
– Már túl öreg vagyok ehhez. Nézz csak rám. Hamarosan nagymama leszek, Editának nincs már mire várnia. Hogy magyarázzam el a lányoknak? És nem vagyok biztos benne, egyáltalán nem biztos, hogy ő ennek…. Szerintem ilyet nem illik. Semmilyen szempontból.
Františka közelebb húzódott, könyökét a deszkára támasztotta, és összefonta az ujjait.
– A lányok miatt nem törném a fejem. A te gyerekeid. Mindegyiket elvetethetted volna, de nem tetted.
– De az teljesen más helyzet volt! Fiatal voltam, férjem volt, minden, minden rendben volt. Most pedig minden a feje tetejére állt!
– Irma, tanácsot kérni jöttél? Vagy mit akarsz tőlem? Irma felemelte a fejét. A kérdésben ítéletet keresett, de nem talált. Tényközlés volt, nem volt hátsó szándéka.
– Ha van tanácsod, akkor tanácsolj.
– Már mondtam. Gyereket szülni a legkevesebb. Azután jön a lényeg.
– A változókorra készültem, nem az anyaságra.
– Honnan tudod, hogy ő mit tervez veled?
Irma nem értette, kire gondol Františka, és a maga módján értelmezte.
– Szeret engem. Abban biztos vagyok, de a gyerek… azt nem tudom.
– Jézusom, nem Ernóra gondolok.
Szóval tudta. A szorgalmas Františka végig tudta, mi folyik a családjában. Irma egy pillanatra megdöbbent, de nem nagyon. Valójában ez várható volt, és végső soron megkönnyebbüléssel töltötte el. Legalább valaki előtt nem kellett úgy tennie, mintha csak Erno kolléganője lenne, aki vele együtt intézi a munkahelyi ügyeket, néha együtt mennek sétálni vagy moziba, és ennyi. Františkának nem okozott gondot megkülönböztetni a valóságot a színjátéktól. Teljesen tisztában volt vele, hogy Irma egy szerelmi kapcsolatot tart fent, minden velejárójával együtt. Még a meg nem született gyerekkel is tisztában volt.
– Szóval azt tanácsolod, hogy…
– Nem tanácsolok semmit – vágta rá Františka. – Csak mondom. Mindenkinek meg kell hoznia a saját döntéseit, és azok szerint élnie. Én már meghoztam az enyémet, most rajtad a sor.
Irma nem egészen értette az összefüggéseket.
– Te… neked is kellett egyszer döntened egy gyerekről?
– Egy gyerekről? Igen. De nem a sajátomról.
– Akkor kiéről?
– Kiéről, kiéről… mintha az számítana.
Františka hirtelen ideges lett. Felállt, újra odatolta Irma felé a húsos tálcát, és a hagymáért nyúlt.
(…)
Ernónak nem mondott semmit. Alig egy hét múlva a dolog magától megoldódott. Csak egy kis spontán vérzés és egy kívánság kellett hozzá.
(…)
Erno ajánlatot kapott, hogy költözzön Pozsonyba, ahol éppen egy önálló, speciális pedagógiai tanszék alakult. Ez ismét az ő gyermeke, az ő projektje volt. Magával akarta vinni Irmát, lakást szerzett a pályaudvar közelében, és munkát is talál neki. Talán eleinte nem a szakmájában, de idővel abban is. Mindent elintéz. Irma azonban tudta, hogy nem fog elmenni, és hogy a közös jövőjük láthatatlanul, de azonnali hatállyal véget ért. A kis vércsöppekkel együtt valami más is távozott belőle. A függése Ernótól. Az átok megtört.
Erno karriert csinált Pozsonyban. Eleinte minden héten írt, és rendszeresen telefonált, aztán egyre ritkábban, egyre több dolga volt, akkreditáltatni kellett, tervezeteket készíteni, osztályokat összevonni és felosztani… Ő maga nem jelentkezett. Várta, hogy elcsituljon a dolog. Megismerkedett valakivel, semmi komoly, csak egy kis kaland az üres estéken. De a kalandból megszokás lett, és ez végül elég volt. Irma menstruációja teljesen elmaradt, és ő lezárt egy újabb fejezetet. Ebben az újban már nem szerepelhetett semmilyen Erno, sem más férfi. Két évvel később megszületett Lena.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
